NB I: itt tényleg minden megtörténhet – a 12 csapatos rendszer bevezetése óta nem volt erre példa

A múlt hétvégi 11. fordulóval lement az NB I nyitó köre, vagy ha úgy tetszik, a bajnokság egyharmadánál tartunk, ami már adhat kiindulási alapot egy aktuális helyzetelemzéshez – még ha hosszabb távú következtetésekhez nem is feltétlenül. Már csak azért sem, mert ahogy arra a Magyar Labdarúgó-szövetség is büszkén rámutatott, a 12 csapatos élvonalbeli rendszer bevezetése óta egyszer sem alakult még ennyire szorosan a tabella állása: az első és az utolsó között mindössze 11 pont a differencia (de az első hét együttes is öt egységen belül van), ilyen sosem fordult még elő korábban. Ezen túlmenően is ha ránézünk a bajnoki táblára, olyasmi érzésünk lehet, mintha valami véletlen-generátor hányta volna ki magából a ranglistát találomra: ezt az állást aligha tippelte volna meg bárki is előzetesen. 

NB I: bármi megtörténhet

Visszafelé haladva az időben a legutóbbi, 11. játéknap suta tanulsága, hogy az élvonalban csodák csodájára bármi és annak az ellenkezője is simán megtörténhet: 

• az aktuális sereghajtó idegenben fordítva képes legyűrni a bajnoki címvédőt, 
• a forduló előtt tizedik pedig a listavezetőt – egyaránt idénybeli második győzelméért. 

Ez alapján rácsatlakozhatnánk mi is az ironikus újpesti drukkerhangokra, miszerint a magyar első osztály mérföldekkel jár a régió ligái előtt, de inkább nem tennénk – helyette kezdjük is számvetésünket mindjárt az egyik legnagyobb negatív meglepetésnek számító lila-fehérekkel. 

Újpest: az eredmények nem jönnek, a szélmalomharc folytatódik 

A Megyeri úton ugyebár a Mol beszállásával új kánaánt ígérő időszámítás köszöntött be tavaly, a nyáron ennek megfelelően ment is az egymásra licitálás előbb dobogó-, később már egyenesen bajnokesélyes és BL-szereplő együttest vizionálva. Aztán hamar szembejött a valóság, ami egy orkán erejével csaphatta arcon az egyszeri Újpest-szurkolót. Az eddig látottak alapján legalábbis egy egyelőre meghatározhatatlan koncepciójú, a magyar- és a fiatalszabályra büszkén fittyet hányó, javarészt külföldiekből álló gárda képe látszik kirajzolódni a IV. kerületben. Az emlékezetes Magyar Kupa-égés után 11 fordulót követően a bajnokságban is kieső helyen állnak (éppenséggel egy debreceni ötgombócossal a hátuk mögött), s nehéz lenne eldönteni, a csupán két győzelem vagy a mutatott játék a kiábrándítóbb – mindezt a komplett mezőny második legértékesebb keretével! Cserébe a megalázott szurkolótábor menetrendszerűen fenyegeti a játékosokat és az elemekkel egyelőre szélmalomharcot vívó horvát vezetőedzőt, miközben a vezetés példastatuálónak szánt játékosszankciókkal igyekszik hűteni a kedélyeket. Ettől még egy ilyen állománnyal a kieséstől reálisan valószínűleg nem kell tartani a végelszámolásnál, az NB I-szinten nagy fogásoknak számító regionális légiósklasszisok jó eséllyel rutinból megoldják a dolgot. Az egyre elkeseredettebb, hosszú évek óta kiéheztetett újpesti szurkolótábor viszont jobb híján változatlanul a hosszú távú perspektívában bízhat leginkább, hogy a szebb napokat megélt patinás klubjuknál idővel megtérülnek a szabad szemmel is jól látható befektetések. 

Nyíregyháza: rossz, de nem reménytelen a helyzet

A Újpest a bajnokság egyharmadánál csak azt a Nyíregyházát előzi meg, amely az idénynek ennél sokkal optimistábban vághatott neki. A Szparinál a relatíve kis költségvetést ügyes igazolásokkal ellensúlyozták, és úgy tűnt, a legutóbb megmentőnek bizonyuló Szabó István személyében az ideális csapatkovács is megvan a feladathoz. Nem így lett: egy-két fellángolást leszámítva elöl és hátul is a liga egyik legsebezhetőbb csapata a szabolcsiaké, s miután legutóbb még az újonc Kazincbarcikától is kikaptak otthon (a nagy reményekkel szerződtetett Varga Kevin 14. perces kiállítását követően), immár sereghajtóként menesztették Szabót. A helyére Németországból hazahozott Bódog Tamásnak olyasmi bravúrral kellene benntartania a Spartacust, mint tette azt néhány éve a szomszédvár Diósgyőrrel hasonló helyzetben. Az eddig látottak alapján nem lesz egyszerű dolga, de talán nem is lehetetlen a küldetés: ez a Nyíregyháza messze nem tűnik annyira reménytelennek, mint például a tavalyi Kecskemét. 

Zalaegerszeg: az MLSZ is velük példálózik

Zalaegerszegen a nyári történések és a semmiből felbukkanó homályos hátterű külföldi tulajdonoscsoport már előrevetítette, hogy ez az évad se lesz egy fáklyás menet – mint ahogy egyelőre nem is lett az. A ZTE jelenleg két összekuporgatott győzelemmel áll a vonal fölött az Újpestnél eggyel jobb gólkülönbségének köszönhetően, az a két siker viszont emlékezetes: a Barcikát egy ötössel tömték ki, míg a legutóbbi fordulóban a Fradit verték idegenben tökéletesen váratlanul. A zalaiak támadójátéka egyébként ígéretes, és van is benne fantázia – még az MLSZ is kiemeli a bátor labdakihozatalokat és a látványos kombinációikat –, elsősorban a védelmet kellene összekapnia a kiváló pedigréjű Nuno Campos vezetőedzőnek, és akkor idén talán nem a bennmaradásért kellene küzdenie az együttesnek.

Kazincbarcika: idegenben is otthon

Az idény első harmadának egyik legnagyobb meglepetése, hogy az előre lesajnált Kazincbarcika két pozícióval a kiesőhelyek felett felett van (igaz, így is a közvetlen veszélyzónában). Az abszolút NB I-újoncot előzetesen mindenki betonbiztos kiesőnek várta, amire tulajdonképpen minden ok meg is volt: a már az NB II-ből is csodával határos módon feljutó borsodi kiscsapattól a nyáron jóformán az összes sikerkovács távozott – legyen az játékos, stáb, sportigazgató –, ráadásul a „hazai” meccseiket is idegenben, 80 kilométerre száműzve kell teljesíteniük. A jó érzékkel reaktivált Kuttor Attila azonban ismét bizonyítja, hogy nem ismer lehetetlent, és elképesztő érzéke van a csapatgyúráshoz gyakorlatilag a nulláról, innen-onnan összeszedegetett játékosokból is. Ez egyelőre az épphogy-bennmaradáshoz elég, ami már önmagában bravúrnak mondható – ha a szezon végén is így lesz, az már inkább a csodakategória. 

Diósgyőr: ha esik, ha fúj...

A szomszédvár Diósgyőrben nincs új a nap alatt: noha a fogadkozások itt is mindig megvannak – már csak a szurkolói nyomás miatt is –, az egyik legjobb infrastruktúrájú regionális multisportklubnál a minimumcél évről évre egy praktikusan a kieséstől nem fenyegetett, stabil középcsapat bebiztosítása. Ezen felül minden más extra: ha ez sikerül, szüret, ha nem, akkor általában kiesés a vége – az ország egyik legkitartóbb drukkerhada, a sokat megélt miskolci fanatikusok úgyis mindig kimennek, ha esik, ha fúj, ha jó az együttes, ha rossz. Hogy idén éppen melyik irányba billen majd a mérleg, a bajnokság harmadánál nagyjából megjósolhatatlan: a tavalyi szappanopera után a „Radenkovics 2.0 projekt” egyelőre teljesen kiszámíthatatlan játékot és eredményeket produkál. A döntetlenhalmozó gárda simán tud kapni egy félidő alatt egy négyest az MTK-tól, hogy aztán ugyanennyit lőjön az ősi rivális Nyíregyházának, a második győzelméért pedig a listavezető Paksot verje – mindez jelenleg a 8. helyre elég, egyetlen pontra a kiesőzónától. 

Puskás Akadémia: egyelőre szenvedés és csalódás

Ha az Újpestre azt mondtuk, az évad egyik nagy csalódása, a Puskás Akadémia eddig a másik. A bajnoki ezüstérmes felcsútiak komoly erősítéseket eszközöltek a nyáron, a gólkirályjelölt Lukács Dániel után még a válogatott kapus Szappanos Pétert is ellicitálták a paksiak orra elől, ehhez képest 11 forduló után ötvenszázalékos mérleggel, negatív gólkülönbséggel csak a tabella 7. helyén állnak. Mondjuk, ők legalább a magyar fiatalok terén élen járnak (ha már egyszer akadémia a nevük…): még ha a szabályokkal nincsenek is tisztában olykor, az igyekezet önmagában is becsülendő. Minekutána tényleg nagyon kicsik a különbségek a csapatok és a pontszámok között, simán lehet, hogy hosszabb távon elkapják a fonalat, és megint odaérnek az európai kupahelyre, de egyelőre szenvednek, és az „ikszes” meccsek sem az ő javukra billennek el. 

Győr: ha egyszer kiszakad a gólzsák

Ahhoz képest, hogy az ETO tavaly mennyire kiegyensúlyozott játékot hozott a bajnokság második felében, s hogy idén milyen bravúros menetelést mutatott be a Konferencia-ligában, a mostani kiírásban annyira hullámzó lett a teljesítménye. Meglepő, hogy olykor mekkora kilengések tapasztalhatók: az elején a döntetlenekkel szenvedtek, aztán megindultak fölfelé, az MTK-nak már egy hetest is szórtak, a legutóbbi négy bajnokijukból viszont megint csak egyet tudtak megnyerni. Legutóbb Kisvárdán egy nyert meccset engedtek ki a kezükből 2–0-ról, végül pontot sem szereztek (az ilyenek még sokba kerülhetnek a végelszámolásnál). Ettől függetlenül továbbra is a győrieknek van az egyik legstabilabb, legösszeszokottabb csapatuk: gólerősek és hátul sincsenek nagy gondok, miközben Borbély Balázs kiváló munkát végez – ráadásul ő is bátran nyúl a hazai fiatalokhoz. Összességében kellemetlen meglepetés lenne, ha nem lennének harcban a nemzetközi kupaszereplésért, és ezt az idevágó statisztikák is alátámasztják: ha egyszer kiszakad a gólzsák…

Ferencváros: messze a Bayern Münchentől

Az NB I-ből minden téren kimagasló Ferencvárost sem az ötödik helyen képzelte el az ember a rajt előtt, ám Robbie Keane együttese amilyen ígéretes dolgokat tud produkálni az európai porondon, annyira érthetetleneket a hazain. Noha Zacher Gábor doki szakvéleménye nem feltétlenül a futballszakmai kérdésekben a legrelevánsabb, de ettől még meglehetősen találóan fogalmazta meg éppen a minap, hogy 

Ehhez képest 4 győzelem mellett 4 vereség és 2 döntetlen a mérlegük a címvédő zöld-fehéreknek a bajnokságban, ami látványos szenvedés, a legutóbbi, sereghajtó ZTE ellen elszenvedett hazai vereségre pedig tényleg nehéz mit (nem) mondani. Érdekesség egyébként, noha az idény elején és a BL-selejtezős szakaszban még úgy tűnt, az FTC-nek a védelme lehet a gyenge pontja, a bajnokságban messze a legkevesebb gólt kapja; a megszokott, a riválisokat felőrlő sokpasszos játékuk és a várható gólszámuk pedig arra enged következtetni, csak idő kérdése, mikorra tudják érdemben érvényesíteni játékerejüket. Az ugyanakkor nagy kérdés, a Fradi meddig jut az Európa-ligában (egyedüliként állva maradt magyar klubként remélhetőleg minél tovább), s hogy ez a kettős terhelés mennyire nyomja rá a bélyegét a hazai szereplésre – abban viszont ismét konszenzus lehet, hogy a bajnokságot legfeljebb ők veszíthetik el. Ja, és még egy dolog: noha a klub a magyar- és a fiatalszabály miatt nyíltan és testületileg indított egészpályás letámadást az MLSZ ellen, azért nem rossz látni, hogy a „nemzet csapatának” két legeredményesebbje végre valóban két magyar játékos, Varga Barnabás és az ifjú Gruber Zsombor…

MTK: újabb sikersztori a Hungária körúton

Hogy az egyik legtöbb magyar fiatalt idén is az MTK foglalkoztatja, abban semmi meglepő nincs, évek óta hozzászokhattunk, a pillanatnyi 4. helye viszont nem mondható papírformának. Igaz, tavaly is az ötödik helyen végeztek, és az idény végére fáradtak el; érdekes lesz megnézni, idén ki tudják-e tolni a jó teljesítményt. A rendkívül tehetséges fiatal edző, a Horváth Dávid által irányított csaknem színmagyar (egy-két rutinos légióssal kiegészített) projekt jelenleg az egyik legizgalmasabb és legszimpatikusabb a hazai mezőnyben, üde színfolt, és a pályán elért eredmények mellett ráadásul egy újabb sikersztorit is elkönyvelhettek az egyenesen a lengyel élvonalba értékesített, a felnőttválogatottba is meghívott Molnár Rajmund személyében. 

Dobogósok: két meglepetéscsapat meg a Paks

A dobogó alsó két fokán az évad két egyértelmű keleti meglepetéscsapata, a DVSC és a Kisvárda tanyázik jelenleg. A debreceniek a tavalyi nagy menekülés után úgy belejöttek, hogy idén meg sem álltak a harmadik helyig, amire nem sokan számítottak. Főleg úgy nem, hogy a nyáron még a „globális multisporthálózatot építő” új szupertulajdonosról időközben kiderült, hogy annyira nem szuper, konkrétan inkább átverte a hajdúságiakat, akiknél így a fizetések is akadoztak, s jelenleg is nagy erőkkel próbálnak befektetőt és többségi tulajdonost toborozni (ha minden jól megy, nemsokára sikerrel járhatnak). A kispadra érkezett precíz és intelligens spanyol, Sergio Navarro mindenesetre máris letette a névjegyét Magyarországon is, a hazai magra épülő állomány pedig egyelőre az egyik legnagyobb felülteljesítést produkálja a mezőnyben a kezei alatt. Hogy ez meddig fenntartható, jó kérdés, de ezt a Lokit látva nagyon nehéz elképzelni, hogy idén hátrafelé kelljen pillantgatniuk. 

A Kisvárda második helye ugyanakkor már-már a szürreális kategória. Hogy 

Ehhez még vegyük hozzá, hogy az egyesületnél nemrég még válságtanácskozást tartottak az idény első edzőmenesztésével, aminek következtében megint a sportigazgató-mindenes Révész Attila ugrott be tüzet oltani (maguk a játékosok kérésére), ami aztán olyan jól sikerült, hogy az ideiglenesnek szánt megoldás könnyen véglegessé válhat… Az NB I-szinten szerény költségvetésű kisvárdaiak a lassan járj, tovább érsz elvet szem előtt tartva, illetve „az egygólos győzelem ugyanannyit ér, mint az ötgólos” ars poetica mentén lépdelnek előre – nagy matematikai megfejtések nem kellenek ahhoz, hogy megjósoljuk, ez a minta hosszútávon nem fenntartható, de arra tökéletes, hogy jól szervezett kiscsapatként fityiszt (vagy inkább) tükröt mutassanak a tehetős nagykutyáknak. 

Valami ehhez hasonlót csinál a Paks is évek óta, csak már nagyban. Bognár György kupagyőztes és bajnoki bronzérmes magyargárdája a mezőny egyik legőszintébb, legdirektebb támadófutballjával igyekszik idén is letarolni a ligát, egyelőre sikerrel: a váratlan diósgyőri vereség ellenére a bajnokság egyharmadánál vezeti a tabellát, nem meglepő módon a legtöbb lőtt góllal. Lehet, hogy a tolnaiak kulcsembereket veszítettek a nyáron, de ez idáig nem érződik rajtuk, legfeljebb talán Szappanos Péter hiánya. A paksiak már unásig elismételgették az elmúlt években, hogy náluk nem kimondott cél a bajnoki cím, de azért nyilván nem dőlnének a kardjukba, ha egyszer a bolygók együttállásával végre kijönne nekik a lépés a legvégén is. Ehhez valószínűleg a mostaninál is kitartóbb csetlés-botlás szükségeltetne a Fraditól, aminek az esélye csekély, de a lényegen nem is változtat: a színmagyar Paks idén is abszolút dobogóesélyes. 

Nyitókép: MTI/Hegedüs Róbert