Ahol rend van, ott a borral se lesz probléma – Gere Attila és Gere Andrea a Mandinernek

2021. április 24. 7:01
Tavaszi napsütésben, virágzó mandulafák között érkezünk a villányi Kopár dűlőbe: Gere Attilával és lányával, Andreával beszélgettünk generációváltásról, stílusról, természetességről. Pincesor portrésorozatunk újabb része!

Gere Attila villányi bortermelő Pécsett született, Szegeden végzett erdészként, és 17 évig erdészként is dolgozott. Borászati tudását sok generációra visszanyúló családi hagyományokra építette és apósa mellett csiszolta. 1991 óta dolgozik főállásban a családi vállalkozásban, amelyhez ma 75 hektár organikusan művelt szőlő mellett magas színvonalú vendéglátás is tartozik. 1994-ben elnyerte az Év Bortermelője díjat, 2001-ben pedig megkapta a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjét. A Borászok Borásza 50 fős listáján a kezdetek (2007) óta minden évben szerepelt.

Gere Andrea közgazdászként végzett Budapesten, bormarketinget tanult Kaliforniában, WSET diplomáját pedig Londonban szerezte meg. 2003 óta a család villányi birtokán dolgozik, ahol 2014-től ügyvezetőként, édesapjával együtt irányítja a vállalkozást, fontos szerepet vállalva a ma ismert Gere stílus és arculat kialakításában. 2019-ben bemutatta svájci-magyar együttműködésben fejlesztett, szőlőalapú prémium kozmetikai termékcsaládját. Országos és borvidéki szervezetek közösségfejlesztő munkájában vesz részt aktívan.

Pincesor borászportré-sorozatunk újabb állomása következik.

Sámson Gergely interjúja. Fotók: Kováts Gábor.

***

Gere Attila erdészként érkezett a bor világába, és a természetközelben megszerzett látásmódja a mai napig meghatározó. A családi birtokon 1987-ben palackoztak először, de náluk a bor szeretete ennél jóval korábbra nyúlik vissza. „A tíz generációval ezelőtt ideérkezett, új életet kezdő svábok első dolga az volt, hogy szőlőt telepítsenek. A dédszüleim szőlővel foglalkoztak itt Villányban, nagyapám pedig kádármester volt. A feleségem családjában hét generációra visszamenőleg tudunk borkészítésről” – meséli a villányi borász. Lánya, Andrea 2003 nyarán, közgazdászként költözött vissza Budapestről a családi birtokra, ahol rögtön teljes értékű csapattagá vált. Andrea vezetett körbe minket a pincében, ahol tiszteletet parancsoló sorokban állnak a magyar tölgyfahordók, amelyekben olyan bejáratott nevű borok érlelődnek mint a Kopar vagy a Solus. A villányi birtok központjában beszélgetünk Gere Attilával és Gere Andreával.

*

A sváb szőlőművesek szellemi öröksége megjelenik a mindennapjaikban?

Attila: Nem sokat beszélünk róla, de

az életünk számos területén visszaköszönnek azok az értékek, amelyeket sváb őseinktől kaptunk.

Szép környezetet próbálunk kialakítani magunk körül, ahol az ember szívesen dolgozik. Adunk a megjelenésre, a rendre és a fegyelemre. Hiszen rend a lelke mindennek. És ezt komolyan is gondolom, mert ha a borászatban az eszközöket nem mossuk el rögtön, megindul a fertőzés, ami hibás borokhoz vezet. Ezt nem lehet félvállról venni. Ahol rend van, ott már a borral sem lesz probléma.

Andrea, hogy élte meg a hazatérést?

Andrea: Nem éreztem nyomást a szüleim részéről, és ez biztosan hozzájárult ahhoz, hogy szívesen hazajöjjek. Erre szülőként igyekszem majd én is odafigyelni. Gyermekkoromban nem rajongtam azért, ha ki kellett mennünk a szőlőbe kacsolni, de

megtanultuk: első a munka, utána jöhet a balatoni nyaralás.

Nem borásznak készült Budapesten. Hogy fordult az érdeklődése a bor felé?

Andrea: Édesapáméknak köszönhetően a kilencvenes években, a magyar gasztronómia feléledése idején – vidéki kislányként – bekerültem az éttermek világába. Életemben nem láttam még olyan tányérokat, varázslatos volt! Szűk és izgalmas világ volt, szívvel-lélekkel dolgozó, kedves emberekkel, akik lelkesedtek a jó borokért. Ezek az élmények a mai napig erőt tudnak adni. Amikor Budapestre kerültem, már az első félév után éreztem, hogy nem a pénzügy lesz az én pályám, de azért befejeztem a főiskolát. Akkoriban kezdtem jobban elmélyülni a bor világában: a Borkollégiumban, Rohály Gáboréknál végeztem el a tanfolyamokat. De igazán komoly mérföldkő a londoni WSET-diploma volt.

Attila, mi változott, amikor Andrea visszajött, és bekapcsolódott a borászat életébe?

Attila: Nagy változás volt, hogy már nem kellett annyit faxolni Budapestre a fordítások miatt. Andi korábban is segítségünk volt a kommunikációban a külföldi partnerekkel. Amit szeret az ember, azt rendszerint gyorsan megtanulja, így Andi erőssége a borászatban mutatkozott meg – a szőlészet még egy darabig az én asztalom maradt.

Voltak generációs problémák?

Attila: Nem.

Andrea: Aki szaftos szorikat várna az egymás ellen feszülésünkről, most csalódni fog.

Egy generációváltás nem mindenhol zajlik ilyen simán...

Andrea: Ez talán az apa-lánya viszonynak is köszönhető. Egy apa-fiú relációba könnyebben beférkőzik a rivalizálás. De a lányával szemben talán elnézőbb tud lenni egy apa…

Attila: Előbb-utóbb át kell adni a stafétabotot. Elfogadom, hogy minden ember önálló személyiség, mindenkinek megvan a saját ízlésvilága, és ezen nem is tud változtatni. Amikor nem értünk egyet, általában nüansznyi különbségekről van szó. De ha látszik, hogy kisebbségben vagyok az elképzelésemmel, például az egyik fontos borunk házasítása közben, akkor hátralépek.

Andinak köszönhetően kóstoltam olyan bort, amely az én gondolkodásmódomon is változtatott,

számomra is meghatározó élménnyé vált. Lenyűgözött a bor mérhetetlen eleganciája, minden benne volt, mégsem volt túlzó – egyszerűen finom volt.

Mi volt ez a bor?

Andrea: Egy kis csapattal együtt tanultunk a diplomakurzusra, készültünk a kóstolóvizsgákra, próbáltuk elmélyíteni az egyes borstílusok ismertetőjegyeit. Egy Clos des Papes-ot kóstoltunk Châteauneuf-de-Pape-ból. Játékos volt, nem erőből támadott. Számomra ott kristályosodott ki, hogy mit keresek egy borban, amikor a nagyságot keresem. Úgy éreztem, édesapámnak is meg kell tapasztalnia azt az egyensúlyt, harmóniát, komplexitást.

Kimondhatjuk, ahogy akkoriban a villányi borok még erőből támadtak?

Andrea: Igen, ezen sokat kellett finomítanunk, el is kezdtük csiszolni a stílust. Ha a gyümölcsöt előtérben hagyjuk, szerethetőbbé válik a bor. Fiatalon is élvezhető, idővel persze komplexebbé válik. A hordóhasználattal igyekszünk az egyensúlyt szolgálni. A szüreti időpont megválasztása kardinális kérdés: érett, de nem túlérett szőlőre van szükség. Így születhetnek harmonikus és komplex borok, erre törekszünk.

A Kopar esetében érezhető volt a stílusváltás. Ezek szerint ez egy tudatos munka eredménye?

Andrea: Ebben a mi magunk fejlődéstörténete is benne van. Az ember járja a világot, impulzusok érik, megkóstol egy Clos des Papes-ot…

Attila: Fejben átállni sokkal nagyobb lépés, mint amit ez technológiailag jelent. Amikor változik a stílus, feltesszük magunknak a kérdést: vajon ezek a borok is bírni fogják annyi ideig, mint a korábbiak? Ebben akkor még nem volt tapasztalatunk. De

mindig is fontos volt számunkra, hogy a boraink időtállóak legyenek.

A csúcsborainknak húsz-harminc éveket merek garantálni.

Andrea: a ‘97-es Kopár még mindig talpon van.

Attila: Igen, az egy érdekes tanulmány volt. Abban az időben még jobban terheltük a szőlőtőkéket. A gyümölcs szépen beérett, de a bor vékonyabb és csersavasabb lett, így került új hordóba. Hat év után még mindig összehúzta az ember száját, tiszta tannin volt. Egyes szakírók már temették ezt a bort. Jó pár évvel később felhoztam egy palackot a pincéből, de nem fűztem hozzá sok reményt – gondoltam, ha nem jó, legfeljebb kiöntjük. Felbontottuk, és nem bírtuk abbahagyni. Beérett. Azóta visszafogtuk a terhelést, emiatt persze az alkohol is egy kicsit feljebb szökött, de komoly változás történt a borokban. Kedvesebbek lettek. Az új hordó is többet tud hozzájuk tenni. Ez nem volt teljesen tudatos – akkor vettük észre, amikor már a kezünkben volt a bor.

Az alacsonyabb tőketerhelést mi, fogyasztók értékeljük a borban. De ez talán a szőlőnek is jobb?

Attila: Szeretem a természetet és a logikát. Az alapgondolat megszületéséhez az erdész szakmámnak is köze van. A túlterhelt tőke gyorsabban elpusztul, ha viszont kevésbé terheljük, jó kondícióban lesz. Azt vártam, hogy ha kevesebbet termelünk, a tőkék ellenállóképessége nagyobb lesz. Kipróbáltuk, és működött.

Innen már csak egy logikai lépés az organikus művelés?

Attila: 2008-ban kezdtük az organikus művelést, egy hektárral. 2009-ben tízzel folytattuk. Eljött 2010, egy katasztrofális év, amelyben az akkor már hatvan hektár organikusan művelt szőlő fele lerohadt. De nem csak nálunk: ugyanúgy azoknál is, akik konvencionálisan műveltek. Ez engem nem hogy eltántorított volna, inkább megerősített. Ha nálunk is, és azoknál is, akik vegyszeresen védekeztek, a termés fele maradt meg, akkor minek a vegyszer!? 2011-ben tehát már

véglegesen, mind a hetvenöt hektáron átálltunk az organikus szőlőművelésre.

Akkor most már bioborokat készítenek?

Attila: Csupán attól, hogy bioszőlőből készül, még nem lesz biobor. Minket az egészséges gyümölcs motivált. A biobor minősítés fontossága most került előtérbe, hiszen a fogyasztók is egyre egészségtudatosabbak. Célunk a kénszint további csökkentése, a 2019-es évjárattól pedig egyre több borunkon jelenik meg a bio címke.

Lehet egy ilyen méretű borászatnál természetközeli a borkészítés folyamata?

Attila: A borászatban kulcsfontosságú az élesztő, hiszen illat- és ízhordozó. A villányi tájjellegnek része az itteni élesztőflóra, ezért nem akartunk máshonnan behozott élesztőkkel dolgozni. Viszont fontos számunkra, hogy az erjedés folyamatát kontroll alatt tarthassuk, ezért nem hagyhatjuk spontán végbemenni. Ezt a fejtörőt kellett megoldanunk. Elvittünk száz literre való alapanyagot az apósom pincéjébe, ahol soha az életben nem használtak bolti élesztőt. Amikor a must elkezdett spontán erjedni, elvittük a pécsi kutatóintézetbe, ahol szelektálták az élesztőtörzseket. Azóta itt szaporítjuk őket, de a biztonság kedvéért Budapesten is őrzünk belőlük mintát mínusz kétszáz fokon, arra az esetre, ha valamit elrontanánk. Így tehát villányi élesztővel, de ellenőrzött módon tudjuk kierjeszteni a saját borainkat.

Itt a szőlő magja sem vész kárba, de egy új kozmetikai termékcsalád már merészebb ötletnek tűnik. Össze lehet ezt kötni a borral?

Andrea: A kíméletesen terhelt szőlőtőkékről értékes alapanyag jön le. Nem csak a gyümölcsnek, a magjának is magasak a beltartalmi értékei. Kár lenne kidobni. A borok mellett a kozmetikumok világa teljesen más, ezt nekünk is meg kell tanulnunk. Ezeket a bortól független csatornákon tudjuk értékesíteni. A kommunikációban inkább a szőlővel és az ültetvénnyel kötjük össze. És hála Istennek, jók a visszajelzések.

A klímaváltozás hatásai közül Villány számára mi jelenti a legnagyobb kihívást?

Attila: Nincs olyan év, hogy a szőlő ne érne be – ez persze a visszafogott terhelésnek is köszönhető. A hőmérséklet emelkedésével egyelőre nincs problémánk.

Az igazán nagy feladat az, hogy a vizet megőrizzük a hegyen,

különösen is a Kopár dűlőben. Fontos a talajerózió meggátlása, ezért füvesítünk a szőlősorok között. Előbb-utóbb az öntözésen is el kell gondolkodnunk, a Kopáron ez már most aktuális. De kérdés, hogy honnan vesszük hozzá a vizet.

Andrea: Az igazán nagy fejtörést az extremitások okozzák. A szőlőfajtáink szeretik a meleget, a napsütést. Fel szokták róni a borásznak, hogy minek ennyi fajta. De ez az élet része: ki kell próbálni, meg kell tapasztalni.

A szőlőfajtákkal kapcsolatban lassan azért kezd tisztulni a kép Villányban?

Andrea: Igen. Talán ma már mindenki jobban érzi, hogy milyen irányba érdemes haladnunk. A borvidéken együtt építjük a közösségi márkánkat, a Villányi Franc-t.

Konszenzus van abban, hogy itt a legfontosabb fajta a cabernet franc?

Andrea: Szerintem egyértelműen. Az úttörők közé nem sokan mernek beállni. De most, hogy már látszik, hogy működik, és a piac is visszaigazolja, egyre többen vannak a Villányi Franc-termelők.

Érzékelhető a – járvány előtti időkben évente megrendezett – Franc & Franc konferencia hatása?

Andrea: Az biztos, hogy tudattuk a világgal: komolyan gondoljuk. Nem titok, hogy a konferencia fő célja az, hogy mi, villányi termelők tanuljunk. Nemzetközi szakembereket hívunk, cabernet franc-okat kóstolunk a világ minden részéről. Ahhoz persze kevés a Villányi Franc, hogy szignifikáns mennyiséggel jelen legyünk a világpiacon. Nehéz olyan országokkal versenyezni, ahol nagy mennyiség és komoly állami támogatások állnak mögöttük. De jó stratégiának tartom, hogy Villány a kommunikációjában előtérbe helyezte ezt a márkát.

A Villányi Franc-nal milyen reális célokat tűzhetnek ki maguk elé?

Andrea: Tisztában kell lennünk azzal, hogy ezeknek a boroknak a nagy része országhatáron belül fog elfogyni. Ilyen szempontból az Újvilág nagy termelőivel nem vagyunk versenytársak egymás számára. De hosszú távú célunk, hogy Villány és a cabernet franc közé a nemzetközi piacon is egyenlőségjel kerüljön. A borvidék most ezen dolgozik, a termelőktől pedig palackonként marketinghozzájárulást kér. A Villányi Bormarketing Műhely felügyeli ezeknek a pénzeknek az elköltését.

Külföld felé egyszerű és egyértelmű üzeneteket kell megfogalmaznunk.

Hiába van portugieserünk, ami szintén villányi, a fő üzenetünk a franc, hiszen ez a fajta tudja igazán megmutatni, hogy milyen értékek rejlenek a borvidékben.

Attila: A pincészetek a borturizmus miatt széles szortimentet építettek fel, ebben a rozéfröccsnek is megvan a maga helye. De a statisztikák egyértelműek: minden évben egyre több Villányi Franc-t küldenek be minősítésre. A termelők is kezdenek hinni benne. A konferencia kóstolónapjára egyre több minta érkezik a villányi termelőktől. Az előkóstolásra korábban elég volt egy nap, legutóbb már kettő kellett – ez jelzésértékű.

Mi lenne az az állami segítség, amelyre ma a legnagyobb szüksége van a magyar borágazatnak?

Attila: Egyszerűnek látom, de sosem valósul meg: exporttámogatásra van szükség, mégpedig kifejezetten célországokra összpontosítva. Jelöljünk ki egy országot, és ott két évig másról se halljanak, csak a magyar borról.

Andrea: Egy francia, olasz vagy spanyol bor eladja magát a polcról,

de a magyarról beszélni kell.

Ha az állam támogatná más országokban a magyar bor marketingét, talán az ottani kereskedők is bátrabban foglalkoznának vele.

***

Eddigi Pincesor-portrécikkeink:

Légli Ottó (Balatonboglár)

Sebestyén Csilla és Sebestyén Csaba (Szekszárd)

Jásdi István (Csopak)

Gilvesy Róbert (Szent György-hegy)

Gál Tibor (Eger)

Bock József és Bock Valér (Villány)

Bárdos Sarolta (Tokaj - Bodrogkeresztúr)

Horváth Zoltán (Mohács)

Balassa István (Tokaj)

Alkonyi László (Tokaj)

Szilágyi László (Tokaj)

Demeter Zoltán (Tokaj)

Németh János (Szekszárd)

Összesen 24 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Na erről én is tudok. Mi van azóta vele? Én sem írom ki a nevét, pedig mint éppen nagykorú, lettem és elmentem a szüleimmel a Várba a Borfesztiválra.
Ők azelőtt is vettek időnként Egri bikavért, azt a piros címkéset, ami nekem nagyon pocsék volt.
A fesztiválon megkóstoltam ennek a borásznak az Egri bikavérét, és az olyan finom volt, hogy az csuda.
Aztán lebukott, bár írták akkoriban, hogy az olaszok is minden gond nélkül tesznek ennyit abból a valamiből, amit akkor nem tudtam, hogy mi.

Most is van szőlője, eladó bora?

Akkor még nem jártam Borfesztiválokra.
Mondjuk nem kérik a személyit.

2009-ben voltam először a szüleimmel. Azt mondja az apu, hogy nem voltam még nagykorú, azért nem engedtek el a gimis osztálytársaimmal. De így is jó volt velük.

Én már akkor nő voltam, kérlek szépen! :))

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés