Spanyolország
21:002024. június 20.
Olaszország
Szlovákia
15:002024. június 21.
Ukrajna

„Ez az életforma a génjeimben van” – Ifj. Márkvárt János szekszárdi borász a Mandinernek

2021. július 11. 12:00

„Nagy feladat, de emellett ki kell tartani, hiszen ritka kincs van a kezünkben!” Hajmeresztő szurdikokon keresztül jutunk el Ifj. Márkvárt Jánoshoz a szekszárdi Gyűszű-völgybe. Az önmagát szekszárdi parasztgyerekként definiáló, aranyszívű borásszal beszélgetünk családról, tradícióról és gazdálkodó életformáról Pincesor portrésorozatunk újabb részében!

2021. július 11. 12:00
null
Sámson Gergely

Ifj. Márkvárt János 1974-ben született, Pécsre járt középiskolába és Villányban tanulta a borászatot. A katonaévek után, 1994-től pár évig jól menő klubot üzemeltetett Szekszárdon, a hip hop ütemek olykor még ma is megrezegtetik a kék ezerötös ablakait. 1996-ban betársult a családi cégbe, ahol nagyapjával együtt gazdálkodott 2012-ig, azóta pedig saját elképzelései szerint mutatja be Szekszárd kulturális örökségét a borain keresztül. Feleségével, Verával három gyermeküket nevelik.

Pincesor borászportré-sorozatunk újabb beszélgetése következik!

***

Nem a világ végére készültünk, sőt, egészen könnyen megközelíthető helyre. A GPS mégis csúfot űzött belőlünk, és meredek, függőleges falak közé beékelt dűlőutakon – ahogy a helyiek mondják, szurdikokon – keresztül érkeztünk meg Janiék pincéjéhez a Gyűszű-völgybe. „Az őzpörköltet szeretitek-e?” – fogad minket a házigazda széles mosollyal. Mi pedig legalább annyira várjuk a pörköltet, mint Vera legendás sörkiflijét.

KEVESEBB REPÜLŐ SZÁLL

Rég találkoztunk utoljára, még a covid-időszámítás előtt. „Az első, amit észrevettem mint parasztgyerek – kezd bele Jani –, hogy kevesebb repülő száll.” A lezárások előtt szerettek eljárni a családdal a környékbeli éttermekbe vagy termálfürdőkbe. Persze, az elmúlt évben sok időt tölthettek együtt, hiszen nem lehetett vendégeket fogadni. A hozzá hasonló kistermelőknek kihívás, hogy egy személyben borászként és vendéglátósként is meg kell állni a helyüket, legalább is a közönség ezt várja tőlük.

Jani érzi, hogy Szekszárdon határozottan erősödik a borturizmus, ennek ellenére a vendéglátást most már a téli időszakra fogja korlátozni, amikor a szőlőben kevesebb a munka, és

csak olyanokat fogad, akik rá és a boraira kíváncsiak.

Így a családra is több idő marad. A másik terület, amely kis borászatoknak szintén kihívást jelenthet, a kereskedelem. Van, aki erre tud időt és energiát fordítani, van, aki pedig inkább egy kereskedő partnerre bízza, ahogy ez Janinál is alakult (a Bortársasággal dolgozik). Szeretne a szőlőre és a borra összpontosítani, mint mondja: „azzal foglalkozom, amiben jó vagyok”.

Janiról sugárzik, hogy a családja a szíve csücske, az együtt töltött idő számukra aranyat ér. Nyáron, ha sok is a munka, heti egy-egy nap mindig a családé – ilyenkor bejárják a környéket –, és a nyaralásokat is aktívan töltik: „egyikünk sem az a tengerparton üldögélő típus – nevet –, egy napnál többet nem tudunk egy helyben maradni. Szeretjük felfedezni a környéket, és más borvidékeket is.

Fehérben egyébként Somló a kedvence – ki tudja, ennek van-e köze ahhoz, hogy Vera is arról a vidékről, a Ság-hegy lábától érkezett? Minden esetre, ha arra járnak, nem hagyják ki a pincelátogatásokat. Idén tízéves házasok. Verától sem idegen ez a világ, hiszen ő is szőlőhegy mellett nőtt fel. A három gyermek terelgetése nem kis feladat, de emellett részt vesz a pincészet munkájában, legyen az metszés, papírozás, vagy a palackok kézi címkézése. A kicsik a kertben játszanak fáradhatatlanul – most az új traktor a kedvencük –, számukra természetes, hogy az idejük nagy részét a friss levegőn töltik. A legutóbbi, tizenhárom kilométeres túrát már a négyéves is vidáman lenyomta.

Jani közösségi ember, szereti Szekszárdot és a szekszárdi borászokat. Az elsők közt volt a szekszárdi palack támogatói között. Sok kollégájával együtt ő is abban hisz, hogy

ezt a termőtájat az egyedi karakterterű kadarka, kékfrankos és bikavér tudja igazán jól bemutatni.

Úgy látja, a borvidéket már a kétezres évek közepe óta lendíti előre az összefogás. „Szerencsés a helyzetem – teszi hozzá –, mert el vagyunk látva boros eseményekkel. Van borklubunk, Boregyetemünk, összejárunk kóstolni a kollégákkal. Mondhatjuk, hogy a Szekszárdi Borászok Céhe rendszeres kóstolói megszüntették a pincevakságunkat, és képesek vagyunk objektívebben megítélni a saját borainkat."

Ilyen nagyapám van

Jani korosztályából nem sokan mondhatják el, hogy tizenhat évesen rájuk bíztak két lovat, és elmehettek bérbe szántani. A meredek szurdikokon ez komoly felelősség: tudni kell, hogyan rakja az ember a csúszóféket a lovaskocsi alá. „Negyvenhat éves vagyok, a nagyapám és énköztem is negyvenhat év van” – meséli Jani, akinek villamosmérnök édesapja nem foglalkozott borkészítéssel, így az alapokat a nagyapjától tanulta meg.

Attól a nagyapjától, aki a legutóbbi szüretkor még saját maga hordta be a szőlőt traktorral.

Nagyapámnak mindig volt vagy húsz sertése, időnként akár nyolc-kilenc bikája – emlékezik vissza. – Volt egy kevés szőlője is, de abban az időben jobban megérte az állatokkal foglalkozni. Ő maga kaszált a Sió töltésén. Sosem lépett be a téeszbe, a maga ura akart lenni, lovakkal fuvarozott. Dacos volt, és ebben hasonlítunk. Mindketten nehezen viseljük el, ha beleszólnak a munkánkba.” Ezért az utóbbi időben már külön utakon folytatják: Jani a palackozott borok irányába fordult, míg nagyapja a mai napig készít folyóborokat.

A kaszálással kapcsolatban még előkerül egy anekdota: „Nagyapám nyolcvanegy éves korában nemzetközi kaszálóversenyt nyert. Lebetegedett a szekszárdi csapat kaszása, és gondban voltak, hogy kit hívjanak. A Jani bácsi mindig élkaszás volt, így hát elhívták őt. Nem kis területet, 300 négyzetmétert kellett levágni. Igaz, hogy egy ötvenéves olasz hamarabb elvégezte a feladatot, de nem szépen. A papa munkája pedig tökéletes volt, így ő nyerte meg a tizenhat ország részvételével zajló megmérettetést. Hát ilyen nagyapám van! A kitartó munkában mindig példát mutatott nekem. Az, hogy kint vagyok a földön, valahol a génjeimben van, és ezt látom a gyermekeimen is.

Ritka kincs

Janit el sem tudnánk képzelni

a szupermenő, ezerötös Ladája nélkül, amellyel a szurdikokban ralizik.

Sosem hagynánk ki egy ilyen kört – igazából most is csak ezért jöttünk, a beszélgetés hab a tortán. A kék Ladát mindenki messziről felismeri, fülig érő mosollyal integetnek a környékbeli gazdák, ahogy elporzunk mellettük. Pillanatok alatt a dombtetőn találjuk magunkat, ahonnan könnyű megmutatni, hogy melyik kinek az ültetvénye, miközben a gyerekek már másznak is fel az első diófára.

János és Vera családja

 

Kis birtokon, több tagban, összesen 5,2 hektáron gazdálkodnak, melyből 1,1 hektár hagyományos, gyalogtőkés kadarka. Első hallásra nem tűnik soknak, de ez a hiányokkal együtt is mintegy tízezer tőkét jelent – máshol három hektáron nő ennyi szőlő!

A tőkék között a távolság egy-egy méter, így géppel nem lehet bemenni közéjük. Csak kézi permetezés jöhet szóba,

a zöldmunka során pedig minden alkalommal le kell hajolni mind a tízezer tőkéhez,

melyekről fél-fél palack bor tud lejönni. „Nagy feladat, de emellett ki kell tartani – vallja Jani –, hiszen ritka kincs van a kezünkben! Az a háromnegyed hektár, amely 1935-ös telepítés, tudtommal az országban a legnagyobb összefüggő hagyományos kadarka. A másik, kisebbik területről csak annyit tudunk, hogy a második világháború idején már ittak a borából. Hál’Istennek, Szekszárdon maradtak még ilyen régi ültetvények, amelyeket mi, borászok felkarolhatunk, és megmutathatjuk a világnak, milyen borok készültek száz évvel ezelőtt. A mai ízlésnek pedig újra egyre jobban fekszik ez a fajta és stílus.

Szekszárdon a kadarka a mindennapok bora volt. „Sokan lenézik a világos színe miatt, hiszen vékonyabb a héja – meséli Jani –, talán ezért is kerültek előtérbe a 20. század második felében a vastagabb héjú változatok. De a kadarka különleges, egyedi.” Ezek a borok gyorsabban elkészülnek, mint a testes vörösek: a kadarkát már karácsonykor fogyaszthatjuk. A régi Szekszárdon nem volt jellemző a palackozás, a borok egy év alatt elfogytak, nem kellett őket hosszan eltárolni. Az új tölgyfahordó íze sem része a borvidék hagyományainak: amikor Jani nagyapjához bekerült egy új hordó a többi mellé, az abban érlelt bort mindig be kellett házasítani, hogy ne domináljon.

Sokat halljuk a borászoktól, hogy a legfontosabb az alapanyag, erre Janiék is kiemelt figyelmet fordítanak. A szüretet nagyrészt saját erőből oldják meg – Vera képes egy nap alatt nyolc mázsát leszedni –, egyedül a kadarkához hívnak segítséget. A borkészítésben nincs különösebb varázslat,

a fahordó kevés szerepet kap, a termőtáj ízjegyei annál többet.

Teljes mellszélességgel

Amikor Jani 2012-ben a saját útján indult el – ez egybeesett az első gyermekük születésével –, azonnal leállt a gyomirtó használatával. A növényvédelem nagy kihívás, a bioművelés régóta foglalkoztatja, és most jutott el odáig, hogy bele is tud vágni, hiszen az átállás nem kevés kockázattal és anyagi áldozattal jár. A palackra pedig majd csak három év múlva írhatja fel, hogy bio.

Az utóbbi huszonöt évben egyre jobbak az évjáratok, de a csapadék kiszámíthatatlan – mondja, amikor szóba kerül a klímaváltozás. – A kékfrankosnak és a kadarkának, Szekszárd legfontosabb szőlőfajtáinak alapvetően jót tesz a melegebb klíma. De a csapadékhiány és az intenzív csapadék ugyanúgy probléma. Az extrém csapadékeloszlás miatt egyre fontosabb, hogy füvesítsünk a szőlősorok között. Folyamatosan tanuljuk az alkalmazkodást.

Janiék nem akarnak sem szőlőt, sem bort vásárolni, a kezdetektől úgy gondolkodnak, hogy

azt értékesítik, amit ők maguk termelnek meg.

Ezt családi gazdálkodóként, kedvező adózási feltételekkel tudják megtenni. Amíg a munka javát Verával végzik el, biztosak benne, hogy a dolgok jó kezekben vannak. „Magasak az elvárásaink – mondja Jani –, ezért inkább készítünk kevesebb bort, de a minőségből nem engedünk. Teljes mellszélességgel kiállok a biogazdálkodás mellett. A szőlészetben hatalmas lépés volt számomra, amikor elkezdtem bort készíteni az öregtőkés kadarkaültetvényről, de az, hogy most átállunk a biogazdálkodásra, talán még ennél is nagyobb lépés. Tíz éve hagytam el a gyomirtót, azóta készülök erre.

A Gyűszű-völgyben idén már csibék is vannak, és talán majd más háziállatok is követik őket. A gyerekek lovat szeretnének. A telken pár száz négyzetméteren megtermelik saját fogyasztásra a hagymát, krumplit, paradicsomot, padlizsánt és egyéb zöldségeket, természetesen szintén bioműveléssel. „Ha azt esszük, amit megtermelünk, jobban meg is becsüljük. A gyermekeinket is erre neveljük. De nem erőltetünk rájuk semmit, hiszen én tudom, milyen az, ha erőltetik, és volt idő, amikor a hátam közepére kívántam a gazdálkodást. Örülök, hogy a gyerekeket érdekli a szőlő, a két nagyobbik – hét és kilenc évesek – már szívesen jönnek szüretelni, élvezik ezt az életformát.

Nyitófotó: Márkvárt János FB; belső fotók: Kováts Gábor

***

Eddigi Pincesor-portrécikkeink:

Légli Ottó (Balatonboglár)

Sebestyén Csilla és Sebestyén Csaba (Szekszárd)

Jásdi István (Csopak)

Összesen 13 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
ajtósi
2021. július 11. 16:20
Szimpatikus ember, aki küzd és megdolgozik a céljai elérésért. A vasárnapi asztalunkon helye van a borának!
koronaszepe
2021. július 11. 16:12
Mi örömet talál egy 1500 s Ladában? Nekem is volt, 86-ban, a Trabant után király volt, de manapság?
nemmondom
2021. július 11. 14:56
Ritka név a Márkvárt, honnan eredhet. Egy korábbi DVTK focistát hívják így.
balbako_
2021. július 11. 14:50
A villányi és szekszárdi vörösborok a kedvenceim.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!