Albánia
ÉLŐ
Spanyolország
Horvátország
ÉLŐ
Olaszország

Életük a bor – a szekszárdi Heimann család a Mandinernek

2021. május 22. 07:01

„Ezt a földet kaptuk az őseinktől.” A szekszárdi Heimann borászcsalád tizedik nemzedéke műveli már a tolnai dombokat: a generációváltásról, az újításról, de a hagyományok és a természet iránti felelősségről is beszélgettünk. Pincesor sorozatunk újabb portréja!

2021. május 22. 07:01
null
Sámson Gergely

Heimann Zoltán szekszárdi sváb gazdálkodó családba született, a borkészítés alapjait ebben a közegben szívta magába.  Az 1991-ben indított családi vállalkozásban 2009 óta dolgozik főállásban. Állandó helye van a Borászok Borásza ötvenes listáján, és többször jelölték az Év Bortermelője díjra. Feleségével, Ágnessel a közgázon ismerkedtek meg: a vendéglátás, rendezvényszervezés és az általános ügyvezetői munkák jó része továbbra is Ágnes asztala, míg a borászat terén fiának, ifj. Heimann Zoltánnak engedte át az irányítást. Ifj. Heimann Zoltán 1987-ben született: számára gyerekkorában a szőlőművelés nem volt a mindennapok része – tizennyolc éves korára mégis ebbe az irányba fordult.

Pincesor borászportré-sorozatunk újabb része következik.

Interjú: Sámson Gergely. Fotók: Kováts Gábor.

***

Szekszárdon a városból kiérve rögtön a szőlősorok között találjuk magunkat, ahol a hajmeresztő dűlőutakon, ligetek, szőlők és présházak között haladva

valószínűtlenül mesés helyeken találjuk magunkat.

Így jutunk el a domboldal fölött magasodó Heimann birtokközponthoz, amelyet minden irányból szőlő vesz körül. A ház előtt, a völgy fölött terasz, ahol a szóda hideg, a kávé helyi, a kadarka pedig bármikor jól esik. Ágnes a szokásos mosolyával fogad minket, majd rövidesen megjelenik férje és fia, a két Zoltán. Régóta terveztük ezt a beszélgetést.

„A fene se gondolta volna, hogy egy nap ebből fogunk megélni – kezd bele a családfő nyugodt basszus hangján. – Mivel akkoriban nem itt éltünk, a gyermekeink számára a szüret, a muslicák, a ragadó must világa idegen volt. Persze, igyekeztünk a borkultúra vonzó oldalát is bemutatni nekik. Zoli tizennégy éves, amikor egy borkóstolón elhangzik a szájából a következő mondat: »olyan bikavérünk van, hogy attól az ember még a saját feleségét is megkívánja« – szün-szün, majd kitör a vinnyogó röhögés.”

Egyértelmű volt, hogy az ő útja is a borászat lesz?

Zoltán: A stratégiánk ez volt: bevonni, részt adni neki az egészből, hogy magáénak érezze, és legyen kedve a borászattal foglalkozni. Mint ahogy a liliputi manók lekötik Gullivert sok kis madzaggal. Amikor már a borászat felé fordult és Németországban tanult, az volt a nagy kérdés, hogyan vesszük rá, hogy hazajöjjön. Hiszen onnan kintről az ember már máshogy látja a mi kis iszapbirkózásainkat. De hazajött, és nekem át kell adnom azt a szerepet, amelyben ő megvalósíthatja önmagát. Az én sikerélményem most már az ő sikerélménye. Ezt elfogadni komoly kihívás volt számomra, de úgy gondolom, megérte.

Mi változott azóta, hogy hazatért?

Zoltán: Minden.

Ágnes: Zoli belépésével a feladatokat is újraosztottuk a cégen belül.

A történet ma már a fiunk kiteljesedéséről szól.

Ifj. Zoltán: A hobbi borászatból professzionális cég lett, tőlem függetlenül is változtak dolgok. Bizonyos ötleteknek nem volt meg a helye, másokat pedig finomítottunk és beépítettünk. Lezártunk egy útkereső időszakot, és talán a legfontosabb, hogy a letisztult formában megmaradó klasszikus boraink mellett kadarkából és kékfrankosból útnak indítottunk egy új, termőhelyi borcsaládot.

Zoltán: Mindig van egy bajnok, akinek a víziója és energiája meghatározó. Ez a személy a kezdetekkor édesapám volt, mi pedig Ágival a hobbi és az árutermelés mezsgyéjén kerestük a helyünket. Most Zoli fiunk került a centrumba, a mi szerepünk pedig az, hogy a hátteret biztosítsuk. Gondoljunk bele: hazajön egy világot látott fiatalember, aki értelemszerűen kissé negatívabban látja a mi valóságunkat. A forradalmi hevületét annak a fiatal bikának a képével tudom érzékeltetni, aki szét akarja rúgni a karámot. Nekünk ezt úgy kellett megakadályoznunk, hogy közben ne törjük le a szarvát. „Borzasztó, azt hallottam, hogy egy generációváltás akár több évig is eltarthat!” – mondta Zoli Geisenheimből hazatérve. Azóta jó pár év eltelt, véget értek a hatalmi harcaink,

minden a helyére került,

és már nem beszélünk generációváltásról, mert megtörtént.

Ezek szerint küzdelmes volt az új időszak kezdete?

Zoltán: Hajaj! Azzal jött haza, hogy vágjuk ki a merlot-t, mert arra itt nincs szükség. Édes fiam – mondom –, ez a legnagyobb termőterületünk, ebből élünk! Mindent át akart alakítani, de abban azért csak megállapodtunk, hogy ami a fő bevételi forrásunk, azt békén hagyja.

Ifj. Zoltán: Mindent is akartam csinálni – most már azt mondom, ez nem mindig sikerült a legjobban. Épp hogy hazajöttem, máris rengeteg megkeresés érkezett a média részéről, én pedig nem mondtam nemet.

Ágnes: Ekkor még nem volt lehetősége letenni valamit az asztalra, korán jött a kitüntetett figyelem.

Zoltán: Megvolt a veszélye, hogy Zolit elkapja az ékszíj, és okoska megmondóemberré válik. De nem ez történt, hál’Istennek. A hibákat neki is el kellett követnie, ez így volt rendjén. Amikor hazatért, meg akarta mutatni, hogy itt ő a főnök, én pedig rendre kiléptem a konfliktusokból, amivel ő nem tudott mit kezdeni. Kis idő múlva világossá vált, hogy nincs szükség a hatalmi játszmákra. Tudtuk, hogy ez fog történni.

Én is voltam fiatalember, én is meg akartam váltani a világot,

és rengeteg keserűségem származott abból, hogy nem engedték. A játszmákba pont ezért nem álltam bele. Minek?

Ifj. Zoltán: Meghatározó élmény volt számomra, hogy a szüleim egyenrangú partnerként tekintettek rám, és megalapozatlanul is megkaptam a bizalmat. Hálás vagyok, hiszen tudjuk, hogy ez nem mindnehol működik így.

Nem hétköznapi helyzet, hogy családtagokként alkotják egy cég vezetőségét. Hogy képzeljük el a közös munkát?

Ifj. Zoltán: Mindhárman elő tudunk állni zseniális és gyötrelmes ötletekkel is. De sem a tapasztalattól, sem a novumtól nem lesz valami automatikusan jó, minden gondolat megmérettetik külön-külön. Persze egy ilyen felállásban könnyen adódik, hogy ketten összezárnak a harmadik ellen, ezt is meg kellett tanulnunk kezelni. Nálunk a döntés megszületéséhez mindhármunk igenjére szükség van, a kétharmad nem elég.

Ágnes: Én sosem dolgoztam multis környezetben. Azok a cégek hatékonyan működnek, de nem tudnám megszokni, számomra idegen világ. A mi módszerünk talán nem a leghatékonyabb, de működik. És nekünk is, ugyanúgy mint más cégeknek, a piaci versenyben kell helytállnunk.

Zoltán: Én pedig általában elsőszámú vezető voltam, így nehéz volt megszoknom, hogy nincs apparátusom, amely végrehajtaná az elképzeléseimet. De jobb megosztani a felelősséget.

Mindenki mindenről tud, a döntéseket közösen hozzuk meg.

Ági mondta egyszer: jó, hogy azokkal dolgozunk együtt, akiket a legjobban szeretünk. És valóban, nekünk sosem gyomorszorító érzés bejönni a munkahelyre.

Mennyire tudják szétválasztani a munkát és a családi életet?

Zoltán: Semennyire. Ha nincs a pandémia, nekünk nem nyolcórás a munkaidőnk. Esténként itt vendégek szoktak megjelenni, kóstolókat tartunk. Reggel a borral kelünk, szüret alatt éjszaka felriadunk, hogy mi lehet az erjesztéssel. Sokat kóstolunk, és nem mindig sajátot. Zoli ilyenkor zoknit húz a palackokra, és meg kell mondanunk a termőhelyet, a fajtát, az évjáratot… A nyaralások, kerékpártúrák, mondanom sem kell, könnyen pincelátogatásba torkollnak. Erről szól az életünk.

Ágnes: A járványhelyzet miatt a rendezvények kiestek. Nem csak a sajátjaink, de a szakmai események, fesztiválok is. Emiatt több időnk, energiánk jut önmagunkra és egymásra, az unokákra. Az estéink szabadok.

Zoltán: Amikor hazaérve nincs több teendő, még keresem a helyem. Esténként ismeretterjesztő cikkeket olvasunk, zenét hallgatunk: az utóbbi időben például Liszt oratóriumait.

Ifj. Zoltán: Mi pedig Mekk mestert nézünk, memory-zunk és legózunk a gyerekekkel.

Ágnes: A napi munkabeosztásban is törekszünk arra, hogy Zoli megmaradhasson kisgyermekes apukának, és tölthessen időt a családjával.

Azon kívül, hogy több lett a szabadidejük, a lezárás hogyan alakította át az életüket?

Zoltán: Bő egy éve a düsseldorfi Prowein szakkiállításra készültünk, hogy bemutassuk az új borcsaládunkat, a Heimann & Fiai borokat. Az élet felülírta a terveinket.

Azt mondtuk, túl kell élnünk, nincs leépítés, nincs bércsökkentés,

hanem továbbmegyünk az új termék bevezetésével, exportoffenzívával, és beindítjuk a biogazdálkodást. Ezek komoly stratégiai döntések voltak. Újságíróknak, bloggereknek, kereskedőknek küldtünk kóstolómintákat szerte a világba. Zoli megszámlálhatatlanszor ült le a kamera elé, és mutatta be a borainkat. Ennek eredményeképp Németországtól Anglián keresztül Amerikáig komoly fórumokon jelentek meg a borainkkal jól rezonáló írások. Maximálisan megérte.

Ágnes: A kényszerhelyzet hozadéka, hogy a piac szereplői idő- és költséghatékony megoldásokat találtak, más ágazatokban ugyanígy. Egy óra alatt lezajlott az a megbeszélés, amiért máskor ki kellett volna utazni.

Miért volt szükség az új névre és az új csomagolásra?

Ifj. Zoltán: A Heimann & Fiai borokkal a helyi fajtákról szeretnénk mesélni, új szemlélettel. Ennek része a bioművelés, és az is, hogy nem a fahordós érlelésre helyezzük a hangsúlyt. Ha a külföldi fogyasztó fejével gondolkodom,

olyan bort kell adnom neki, amiért rajongani lehet. És ezt kutyául tudja a kadarka és a kékfrankos!

Az igazi siker az, ha eljutunk olyan fogyasztókhoz is, akik nem voltak kíváncsiak a magyar borra. A kulcs az, hogy egyedi terméket tegyünk le az asztalra. Úgy érzem, külföldön semmi mással nem tudjuk felhívni a figyelmet, csak a hazai fajtáinkkal. A világra nyitott fogyasztók száma pedig évről-évre növekszik.

Zoltán: A világpiacon óriási mértékben tör előre a tömegtermelés, a piac elsöprő többsége erről szól. Ehhez tartozik egy árszint, amelyen belül sikert lehet elérni. A közönség egy szűkebb szegmense kíváncsi a sangiovese-re, a vinho verde-re, a grenache-ra, a saperavira… – keresik az újdonságokat. Ez rétegpiac. A kérdés, hogy sikerül-e ebbe a szegmensbe belekúszni. Itt lehet magasabb árat kérni, nem a tömegszerűségben. Ez a folyamat már évtizedekkel ezelőtt elindult, a környezeti ártalmak, a felmelegedés, az emberek tudatossága pedig mind katalizálja a szemléletváltást.

Ifj. Zoltán: Nehéz megfogalmazni, hogy mi szerint válasszuk szét a „kézműves” és az iparszerű bort,

de a kisüzemi, nagy odafigyeléssel készült terméknek minden eszközzel ki kell válnia a tömegszerűségből.

Ez lehet a hosszú távú megoldás Szekszárd és a többi magyar borvidék számára?

Zoltán: Nem mondjuk, hogy Szekszárdnak feltétlenül követnie kell minket, ezt egyesek talán félreértik. A stratégiánk a saját léptékünkön belül a lehetséges irányok egyike, és ebben az irányban úttörő szerepet vállalunk. A borvidéken jelen van a szőlő- és folyóbor-értékesítés, alacsony, közepes és magas árkategóriájú palackos borok értékesítése, amelyek különböző fogyasztói szegmenseket céloznak meg. Mi szeretnénk magunkat a piramis felső részében látni, de ez nem jelenti, hogy a többire ne lenne szükség. A magyar borászatra egységesen igaz: ha hosszú távon sikeresek szeretnénk lenni, a hozzáadott érték felé – ha úgy tetszik, a magasabb ár felé – kell elmozdulni. Vagyis a szőlőből jó lenne bort, a borból palackosat, a palackos borból pedig minél jobb minőséget készíteni. Látva az ország világpiaci kitettségét – hiszen az Európai Unión belül már nem beszélhetünk önálló hazai piacról –, hosszú távon nincs más lehetőségünk, mint a globális piacon elhelyezni magunkat. És tetszik, nem tetszik, olyan szereplőkkel osztozunk – nézzünk akár Spanyol-, Olasz- vagy Franciaországra –, amelyek rendkívül költséghatékonyan dolgoznak. Az alacsony árfekvésű borok importját ebben a pillanatban nem látom, hogy bármilyen módon meg tudnánk akadályozni. Tehát

számunkra létkérdés, hogy hozzáadott értékben gondolkodjunk.

Ifj. Zoltán: Aki itt, Szekszárdon él, talán úgy érzi, hogy szükség van szekszárdi fehérborra, de messzebbről nézve ez már nincs így. Ha egészen messziről – mondjuk San Franciscoból – tekintünk magunkra, akkor semmi értelme másról kommunikálnunk, mint a helyi fajtáinkról. A magyar piacon népszerűek és fontosak a világfajtákból készült házasítások. Most már nem gondolom, hogy ezt le kellene bontanunk ahhoz, hogy hitelesek lehessünk mint helyi fajtákkal foglalkozó termelők, ennyiben én is változtam az utóbbi években. Ezek a termékek a magyar piacnak szólnak, nem külföldön szeretnénk velük áttörést elérni.

Zoltán: Nem szeretnénk szembeállítani a két irányt. Mi „és”-ről beszélünk. Amellett, hogy továbbra is készüljenek el az itthon népszerű, bordeaux-i stílusú borok, képviselnünk kell azt az irányt, amellyel a világpiacon újdonságot tudunk felmutatni, és nemzetközi sikereket érhetünk el.

Szóba került már a bioművelés. Ez a téma egyre gyakrabban előjön a borászokkal beszélgetve. A szekszárdi adottságok alkalmasak a biozásra?

Ifj. Zoltán: Ha a közhiedelemre hallgatunk, akkor nem, de ha a tapasztalatunkra, akkor igen.

Ha a Mosel partján is lehet bioművelést folytatni, pont Szekszárdon ne lehetne?

Inkább az emberi oldal és a költségek növekedése okoz fejtörést.

Ágnes: Többször kell permetezni, mert az organikusan használható szerek – mint a réz, a kén, a narancsolaj vagy az algaextraktok – a konvencionális szerekhez képest gyengébbek. A fürtök kisebbek lesznek, ez tovább növeli a fajlagos költséget, de előnye is van: a vastagabb héj segít elkerülni a kadarkánál gyakori szőlőbetegségeket. A különbség a szőlő ízén is érződik, a bio bogyók koncentráltabbak, markánsabbak. A nagy kérdés az, hogy a megnövekedett költséget tudjuk-e érvényesíteni az árban.

A fogyasztók visszaigazolják, valóban fontos üzenet a bio?

Ifj. Zoltán: Bizonyos piaci szegmensekbe a bioművelés a belépő. Nekünk fontos, hogy kézzel szüretelünk, és hogy átválogatjuk a szőlőt. Tartani szeretnénk az általunk elképzelt minőségi szintet, ennek pedig fontos része a bio üzenet.

Zoltán: Mi

röghöz kötöttek vagyunk, hiszen ezt a földet kaptuk az őseinktől.

A kilencedik generáció tagjaként nem mindegy, mit adok át a fiamnak és az unokámnak. Felelősségünk van a természettel szemben, ebben nyer értelmet a biogazdálkodás. Szeretnénk a talajt visszahozni a természetközeli állapotba, amelyben a biodiverzitás egészen más gazdagságot, ízt, minőséget ad. A szőlőt nem inkubátorban neveljük, hanem azt mondjuk neki: „te egy szereplő vagy a többiek között, erősödj meg, és ehhez adunk meg minden segítséget”. A természetes közegben termelt szőlőből készült bornak mások a dimenziói.

A klímaváltozás kihívásaira milyen válaszokat tudnak adni?

Zoltán: Régóta építkezünk a pécsi, szegedi és gödöllői kutatókkal. Friss meteorológiai és talajtani ismereteket, tudást hozunk ide, és dűlőnként vizsgáljuk, hogy az éghajlat milyen hatással van a szőlőre – ebből lehet tanácsot adni a termelőknek. Jó nekünk, ha az egyetemek a számunkra fontos témákban kutatnak, mi pedig szakmai gyakorlati lehetőséget tudunk adni a diákjaiknak.

Ágnes: A kihívás a szőlőművelés számára a legnagyobb. Azt, hogy a nap mennyit süt, nem tudjuk befolyásolni. A talajművelésben vannak még eszközeink a csapadék megőrzésére, illetve a zöldmunkában is rejlenek lehetőségek. De

a korral haladó válaszunk az, hogy átállunk bioművelésre – ez a legfontosabb lépés, amit tehetünk.

A korábbi években kulturális programok is helyet kaptak itt a teraszon, és nem csak a szekszárdi közönség vett rajtuk részt. Növekszik az érdeklődés a borvidék irányába?

Zoltán: A jazzkoncerteket először csak a környékbeliek kedvéért szerveztük, aztán egy idő után már Debrecenből is jöttek a vendégek. De ezek a programok nem a tömegeknek szólnak, megőrizzük az intimitást.

Ágnes: A tagolt borvidékünk szeparált szálláshelyei jó lehetőséget biztosítanak azoknak, akik szeretnének elvonulni a nagyváros zajából, ezt egyre többen felismerik. A présházak új életre kelnek. Ennek mi is örülünk, mert a környéken megszálló vendégek a mi programjainkat is látogatják. A bort szeretnénk a kultúra más aspektusaival is összekötni. Kortárs magyar filmek, színház, zene, gasztronómia – mind megférnek a bor mellett.

Zoltán hosszú időn keresztül vállalt vezető szerepet a hazai boros közösségben. Mit lát a legfontosabb megoldandó feladatnak?

Zoltán: Mindenkinek más a stratégiája, és több sikeres stratégia létezhet. Ezeknek kell közös szellemiséget és célt adni. Ez az ország, sőt,

Európának ez a fele sok olyan görcsöt hordoz magában, amely visszavezethető a feudalizmusra,

és a szocialista rendszer sem tett nekünk jót. Mindenki féltékenyen figyeli a másikat, mert akkor tudok nyerni, ha a másik veszít: ez a zéró összegű játszma, egy játékelméleti kategória. Ha ki akarom szorítani a másikat, ő is ugyanígy fog hozzám állni, így mindketten bukunk. A nyertes-nyertes játszma viszont megtanítja az embereket közösségben gondolkozni, és örülni egymás sikerének. Ha mindannyian jó bort készítünk, azzal növeljük a presztízsünket, így mindenki árat is tud emelni – ahelyett, hogy egymás alá kínálva érnénk el sikereket, és lértékelnénk a saját munkánkat. Ehhez át kell váltani a gondolkodásunkat, de azt nem lehet erőszakkal. Generációk munkája szükséges ahhoz, hogy ez a helyére kerüljön.

***

NÉVJEGYEK

Heimann Ágnes közgazdászként végzett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, majd rövid ideig textil-külkereskedelemben dolgozott. Ezt az időszakot leszámítva munkahelye mindig is a családi borászat volt, ahol gyermekeik, Zoltán és Gábor születése után az adminisztratív feladatokat látta el. Miután elvégezte a budafoki Soós István Borászati Szakközépiskola kétéves borász technikus felnőttképzését, a borászati operatív folyamatokban is vezető szerepet vállalt. A vendéglátás, rendezvényszervezés és az általános ügyvezetői munkák jó része továbbra is az ő asztala, míg a borászat terén fiának, ifj. Heimann Zoltánnak engedte át az irányítást.

Heimann Zoltán 

szekszárdi sváb gazdálkodó családba született, a borkészítés alapjait ebben a közegben szívta magába.

Feleségével, Ágnessel az egyetemen ismerkedett meg, együtt végezték el a közgázt. Első munkatapasztalatait a bor-külkereskedelemben szerezte, majd különböző vállalatok élén és a banki szférában dolgozott vezetőként. Az 1991-ben indított családi vállalkozásban 2009 óta dolgozik főállásban. Állandó helye van a Borászok Borásza ötvenes listáján, és többször jelölték az Év Bortermelője díjra, mígnem 2014-ben visszalépett, teret engedve másoknak. Hosszú ideig volt a Szekszárdi Hegyközség elnöke, és a Hegyközségek Nemzeti Tanácsának elnökségi tagja is volt. 60 évesen úgy döntött, hátrébb lép, hogy a fiatalabbak érvényesülhessenek.

Ifj. Heimann Zoltán 1987-ben született. A család állandó lakhelye abban az időben Solymár volt, így számára a szőlőművelés nem volt a mindennapok része – tizennyolc éves korára mégis ebbe az irányba fordult. Felvették a Kertészeti Egyetemre, de halasztással indított: Dél-Tirolban, Pannonhalmán, Egerben és Zalában töltött fél év szakmai gyakorlatot, hogy felvételizhessen a németországi Geisenheimba, ahol később a világ élvonalába tartozó borász alapképzést végezte. Ezután a Vinifera Master képzés keretében, Montpellier-ben és Udinében tanult, majd Ausztráliában szerzett további szakmai gyakorlatot. 2014-ben tért haza, azóta dolgozik a családi borászatban, jelenleg mint főborász.

 

***

Eddigi Pincesor-portrécikkeink:

Légli Ottó (Balatonboglár)

Sebestyén Csilla és Sebestyén Csaba (Szekszárd)

Jásdi István (Csopak)

Gilvesy Róbert (Szent György-hegy)

Gál Tibor (Eger)

Bock József és Bock Valér (Villány)

Bárdos Sarolta (Tokaj - Bodrogkeresztúr)

Horváth Zoltán (Mohács)

Balassa István (Tokaj)

Alkonyi László (Tokaj)

Szilágyi László (Tokaj)

Demeter Zoltán (Tokaj)

Németh János (Szekszárd)

Gere Attila és Gere Andrea (Villány)

Berecz Stéphanie (Tokaj)

Franz Weninger (Sopron)

Összesen 1 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Crusader
2021. május 22. 21:14
A magyar bor a legjobb és pont
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!