A magyar és az ír csapat messze áll attól, hogy egy esetleges vb-részvételnél ne csak epizódszereplő legyen

„Lenyugodva nem is, de némileg higgadtabban a tegnapi sokkról.

1997-ben ott voltam Helsinkiben, amikor a válogatott “kiharcolta” a világbajnoki pótselejtezőt. A kiharcolás konkrétan azt jelentette, hogy egy szögletet követően az egyik finn védő rárúgta a labdát Moilanen
kapus hátára, onnét pedig az bepattant a hálóba. Az Eurosport állítólag egész éjjel a jelenetet játszotta, amit én nem láttam, mert a lelátói bőrig ázásból való szárítkozással és a belső fölmelegedéssel töltöttem. Pedig az igazi hidegzuhany csak ezután következett az Üllői úton, ahol szintén volt szerencsétlenségem jelen lenni a jugoszlávok elleni 1-7-kor.

Ilyen sors egész biztosan nem várt volna most a magyarokra, és vélhetően nem vár az írekre, de mindkét csapat messze áll attól, hogy egy esetleges vb-részvételnél ne csak epizódszereplő legyen. Tehát nem is az a lényeg, hogy a két ír meccs – fogalmazzunk így – meglehetősen furcsa játékvezetés mellett miként alakult, vagy hogy a portugálok ellen meglehetett-e volna az iksz, vagy hogy Dublinban miként alakul az eredmény, ha Ronaldót nem küldik le a 61. percben, hanem az, hogy a selejtezők egészében nem feltétlenül acélos Portugália 14-et rúgott azoknak az örményeknek, akiknek mi kínkeservvel hármat (az írek meg ki is kaptak egyszer).

Az elit környékén lévő vagy odaigyekvő csapatoknak két meccsből legalább egyszer (rossz nap mindig becsúszhat) magabiztosan tudnia kell érvényesítenie a tudáskülönbséget a nála egyértelműen gyengébbekkel szemben. Nekünk ehhez szükségünk lenne még néhány topligák középcsapataiban stabilan kezdő játékosra. Reméljük, hogy felnő pár ilyen, és Szoboszlai addig nem öregszik ki.”

Nyitókép: AFP

***