„A nyilvánosság előtt reálisnak kell maradni” – a válogatott kulcsembere a mai napig nem tette túl magát a magyar–íren

Azt hiszem, még nem vagyok túl rajta. Nagy esélyünk volt a pótselejtezőre. Ahogyan nekimentünk az íreknek, az nagyon tetszett, világos volt, melyik a jobb csapat, ezért sebzett meg ennyire a vereség. Nem tudom, a következő vb idején lesz-e ilyen jó csapatunk, mert most szerintem nagyon rendben volt a játékunk. Mi a tapasztalat? Nyilván kulcskérdés a fegyelem, és bár Lisszabonban az utolsó pillanatban szereztünk pontot, a meccsek vége nem sikerült: az írektől kétszer is a legvégén kaptunk gólt, ahogyan Budapesten Portugáliától is, egy kis szerencsére mindenkinek szüksége van. Tudtuk, és megint kiderült, milyen kiegyenlített a mezőny, minden mérkőzés szoros, apróságok döntenek

Tudtam, mi zajlik benne, nem kétséges, megbánta nagyon. Emberek vagyunk, mindenki hibázik a munkája során – ön minden cikkével tökéletesen elégedett? Elég egy pillanatra forrófejűnek, meggondolatlannak lenni. A csapattársaként, a barátjaként eszembe sem jutott hibáztatni, számonkérni rajta a cselekedetét, de nyilván beszéltünk arról, hogy nem hozhatjuk hátrányba magunkat ilyesmivel. A csapat egyik legjobbja, sok meccset ő nyert meg nekünk. Segített volna, ha kritizálom? Roger Federer mondta egyszer: a pontjai alig ötven százalékát nyerte meg, a meccseinek viszont a nyolcvan százalékát – és azzal magyarázta, hogy képes volt elfelejteni azt a labdamenetet, amelyet már lejátszott és csúnyán elrontott. Mi is így gondolkodtunk: nem azon keseregtünk, hogy elment három pont az első két meccsen, hanem azt néztük, mennyit szerezhetünk a későbbiekben. Ma már furcsán hangzik, de az utolsó találkozó úgy kezdődött, hogy egyenes ágon is kijuthatunk a vb-re. Oké, tudjuk azóta, a portugálok másképpen gondolták, de azért fáj igazán, mert amióta a válogatott tagja vagyok, most játszottuk a legjobb futballt, mégsem sikerült elérni a kitűzött célt

Időnként beleolvasok az NSO-cikkek alatti kommentekbe, amit, tudom, nem lenne szabad, de hihetetlen, miket képesek leírni emberek. Az, hogy mit mondunk és mit céloztunk meg, egyáltalán nem biztos, hogy ugyanaz. Nem elég, ha szerények vagyunk, annak is kell mutatnunk magunkat. Képzelje el, ha az első helyről beszélünk, és így vagyunk harmadikok, mit kaptunk volna: na, a nagy arc megvan, megy a duma, aztán jön a ­meccs… 

Abszolút értem, hogy Marco Rossi szövetségi kapitány miért óvatos: 

• magabiztosan, 
• elszántan készülünk, de 
• maradjunk szerények, 

ez nagyon vékony jég. 

Nézze, engem nem érdekel, mi van a sajtótájékoztatón, vagy mit nyilatkoznak a csapattársaim – nekem az számít, hogy magunk között Telkiben miről van szó, hogyan állunk a mérkőzésekhez, egymáshoz. A kapitány, a játékos, az elemző, a fizioterapeuta, a szertáros, a buszsofőr is minden mérkőzést meg akar nyerni, de a nyilvánosság előtt reálisnak kell maradni