„Mindig a válogatottnak éltem, minden magyar sportolónak így kéne” – a Fradi klasszisának 38 évesen is a vb a cél

Érdekes, testileg-lelkileg is hullámzó idényt zárt az FTC-Telekom jégkorongcsapatával Sofron István. A zöld-fehérek új csatlakozóként az első idényüket teljesítették az osztrák bázisú hokiligában, az ICEHL-ben (leánykori nevén EBEL), a Hydro Fehérvár AV19 mellett immár második magyar klubként.

A Fradi egyik legnagyobb nyári igazolása a 174-szeres, korábban a tengerentúlt és a német élvonalat is megjárt válogatott csatárklasszis volt, aki 37 évesen is kiválóan tért vissza az erős nemzetközi ligába, majd egy sérülés hetekre kivette a játékból és ez megtörte a lendületét. Bár a Magyar Kupa-címvédés sikerült a Volán ellen, a bajnokságban egyszer sem tudták legyőzni a nevelőklubját – pedig az utolsó alapszakaszmeccs utolsó percéig még vezetésre, ezzel playoffra álltak a székesfehérvári MET Arénában...

Kis magyar hokidráma

Induljunk messzebbről: milyen volt ennyire hosszú idő után visszatérni az osztrák ligába, ahova jó ideje visszavágyott?

Nagy dolognak tartom, főleg úgy, hogy anno 2007-ben a Fehérvár történelmi első EBEL-szezonjának is a részese voltam, és most a Fradi bemutatkozó osztrák idényének is. Ráadásul közel álltunk a csodához, vagy legalábbis ahhoz, hogy a Volánt megelőzve rögtön az újoncévünkben bejussunk a rájátszásba – ezt szerintem előzetesen nem sokan gondolták volna. Felemás érzés, mert ha azt nézzük, az utolsó alapszakaszmeccsen mennyire közel jártunk a bravúrhoz, nyilván keserű a szánk íze, de az összkép alapján meg azt gondolom, nincs okunk a szégyenkezésre egy ekkora szintlépés után. 

Ordas közhely, hogy az élet a legnagyobb rendező, de most tényleg így volt: a két magyar csapat pont egymás ellen küzdött meg az utolsó playoffhelyért, az utolsó alapszakasz-mérkőzésen, az utolsó percig nyílt csatában, drámai végkifejlettel…

Ennél tényleg nem lehetett volna izgalmasabb forgatókönyvet írni. Mindenekelőtt úgy vélem, az, hogy 

Más kérdés, hogy a vége a mi szempontunkból rendkívül fájóan alakult, hiszen fél perccel a lefújás előtt még mi álltunk győzelemre és továbbjutásra, akkor jött a számunkra végzetes fehérvári egyenlítő gól, emberhátrányban… Ez ilyen: már a meccs előtt is tudtuk, hogy a két csapat és a szurkolótáboruk közül a végén az egyik nagyon boldog, a másik nagyon szomorú lesz. Fáj, hogy végül mi lettünk azok, de még egyszer mondom, ha az összképet nézzük, akkor szerintem felemelt fejjel fejeztük be a bemutatkozó szezonunkat. 

Székesfehérváron nevelkedett, a mai napig ezer szállal kötődik a városhoz, a lefújás után a könnyeivel küszködve nyilatkozott ellenfélként – ezt az érzelmi hullámvasút részét hogyan élte meg?

Nyilvánvaló, hogy a tét mellett számomra óriási lelki plusztöltettel is bírt a mérkőzés, hiszen mindenki tudja, hogy hároméves korom óta Fehérváron éltem, ott nőttem fel, a szüleim a mai napig ott laknak. 

Ez a része lelkileg nehéz, de nem csak én vagyok így, ugyanezeket elmondhatná Bálizs Bence, Horváth Milán és a többiek, akik szintén Fehérvárról indultak. Ezzel együtt felemelő volt átélni a fogadtatást, amiben részesítettek, látni a rengeteg ismerős arcot és érezni a szeretetüket mind a mai napig. 

A szezon előtt úgy fogalmazott, rendkívül elszánt, és még 37-38 évesen is érzi magában az erőt az ezen a szinten való helytálláshoz. Azt kapta, amit előzetesen várt?

Hét év telt el azóta, hogy legutóbb az osztrák ligában játszottam, természetesen kíváncsi voltam, mire vagyok még képes ezen a szinten. Maximálisan motivált voltam, tényleg azt éreztem, hogy még harmincnyolc évesen is bennem van egy jó teljesítmény. És ennek fényében kiválóan is indult az idény, rögtön az elejétől kezdve az első sorban mentem, tudtam hozni a pontokat, a csapatnak is jól ment, szépen nyeregettük a mérkőzéseket. Aztán jött egy balszerencsés sérülés, ami 

• könyökműtéthez és
• szeméremcsont-gyulladáshoz vezetett, 

öthetes kényszerkihagyással, a visszatérésem utáni maradék 15-16 találkozót pedig már teljesen más szerepkörben, a harmadik-negyedik sorban húztam le jóval kevesebb játékidővel, emberelőnyös és -hátrányos játék nélkül. De mivel 

Lehet, hogy a bajnoki idény fájó véget ért, de az évad egyik fénypontjaként mégiscsak ott van a történelmi Magyar Kupa-címvédés, szintén Fehérváron.

Igen, ez talán így volt megírva odafönt. Óriási fegyvertény volt a csapatnak, hogy sikerült megvédenünk a Magyar Kupa-címünket, főleg úgy, hogy az idény elején a Szuperkupát is elhódítottuk. Ezekre nagyon büszkék vagyunk, és szerintem joggal. Nyilván az lett volna a hab a tortán, ha a bajnokságban is sikerül kiharcolnunk a rájátszásba jutást, de ha a kezem a szívemre teszem, azt kell mondanom, mivel a kupával ellentétben a ligában négyből egyszer sem sikerült legyőznünk a Fehérvárt, nehezen lehetne azt mondani, hogy megérdemeltük volna a playoffot ő kárukra – még így is, hogy a legvégén borzasztóan közel voltunk hozzá. 

A Fradiba igazolásakor arról is beszélgettünk, hogy korábban finoman szólva is rapszodikus volt a kapcsolata a ferencvárosi szurkolókkal. Sikerült kisimítani a múltbéli ráncokat?

Abszolút, semmi probléma nem volt ezzel. Nagy szeretettel fogadtak, már a legelején leültünk beszélgetni a szurkolótábor vezetőivel, és rögtön tisztáztuk, hogy mostantól közös a cél, ugyanazért küzdünk. Rengetegen buzdítottak minket az idény során, amit ezúton is szeretnénk megköszönni. Sőt, tudok egy srácról, aki konkrétan az összes mérkőzésünkön kint volt, hazai pályán és idegenben is mindenhova elkísért minket, a negyvennyolc bajnoki alapszakaszmeccsből egyetlenegyet sem hagyott ki. Cserébe én is igyekeztem mindent megtenni, amikor megkaptam a lehetőséget, élni vele, és végig a maximumot nyújtani, mindig abban a szerepben, amit éppen nekem szánt a stáb. 

Azért az sem kis dolog, hogy februárban visszakerült a válogatottba, így most 38 évesen is azért küzd, hogy ott lehessen a tavaszi elit-világbajnokságon egy, a magyar hoki számára ikonikus helyszínen, Svájcban…

Sosem titkoltam, hogy a válogatott mindig is a szívem csücske volt: számomra a kezdetektől fogva az a legfontosabb, hogy ott igazán jól teljesítsek, és minél hasznosabb tagja tudjak lenni a nemzeti csapatnak. Erdélyi származásúként nekem talán még többet jelent a címer; amikor Csíkszeredában játszottam, akkor is azt éreztem, 

Éppen ezért a következő két és fél hónapban is azon leszek, hogy ott lehessek a májusi világbajnokságon. 

Ezért is ment dupla motivációval végig, már a klubidény alatt is?

Az biztos, hogy extra a motiváció, főleg, mivel tavaly sérülés miatt lemaradtam az A csoportos vb-ről. Szerencsére a fiúk a történelmi bennmaradás kivívásával lehetővé tették, hogy idén is meglegyen rá a lehetőségem… Talán nem is kell külön mondani, mekkora lehetőség és felelősség ez egyben: olyan világsztárok ellen képviselni az országodat, akikkel nagyon ritkán adódik lehetőség játszani, önmagában hatalmas élmény, de ezzel együtt a feladat, a kihívás is legalább ekkora, hiszen a tavalyi bravúr után idén is a bennmaradás egyértelmű céljával megyünk majd Svájcba. Sőt, merünk nagyot álmodni: ahogy az elmúlt húsz-huszonöt évben olyan szintre fejlődött a magyar hoki, ahova senki sem várta, úgy most sem tartjuk lehetetlennek, hogy akár még egy lépcsőfokot ugorjunk, és akár a nagyobb csapatokat is megszorongassuk. 

Az, hogy a negyven felé közeledve is a jégre tudott tenni egy ilyen teljesítményt, milyen visszaigazolást jelent a jövőre nézve? 

Tartom, hogy amíg azt érzem, fizikailag rendben vagyok, bírja még a szervezetem, és az aktuális csapatomnak érdemben a hasznára tudok lenni, addig nyüstölöm és megyek tovább. 

Bizonyára az lesz majd a legnehezebb, hogy amikor eljön a pont, akkor ki tudjam mondani, elég volt, eddig és ne tovább. De előtte 

Nyitókép: MJSZ/Vörös Dávid