„Voltak feszültségeink, de mostantól egy célért küzdünk!” – a Fradi és a magyar válogatott klasszisa a Mandinernek

Kevés olyan, jelenleg is aktív állócsillaga van a magyar jégkorongsportnak, mint Sofron István. A csíkszeredai születésű csatárklasszis a sportág elmúlt jó másfél évtizedének meghatározó hazai egyénisége, aki pályafutása során többek között az erős német élvonalban (DEL) és a tengerentúlon (ECHL) is letette a névjegyét, miközben számos alkalommal alkotott maradandót a válogatottban, illetve nevelőegyesületével, a Fehérvárral az osztrák ligában (ICEHL). 

Ám mindenki „Sofija” ezt a célját végül már nem nevelőklubja, a Fehérvár színeiben éri el, hanem az osztrák ligához új belépőként csatlakozó FTC-Telekom tagjaként, amely hétfőn pontot tett a pletykaáradat végére azzal, hogy hivatalosan is bejelentette a harcedzett veterán érkezését. 

A technikás és gólerős, az előző idényben a BJA-nál 27 bajnokin 30 kanadai pontot szerző csatár összesen 12 világbajnoki (közte két elit)szerepléssel a lábában csatlakozik a rivális zöld-fehérekhez, hogy igyekezzen még emlékezetesebbé tenni a történelmi ICEHL-bemutatkozó idényt. Ennek apropóján adott interjút a Mandinernek, amelyben egyúttal leszögezte, áprilisi peches gerincsérülése, és az idei, történelmi bennmaradással végződő világbajnokságról lemaradása után minden nap ott motoszkál a fejében az is, hogy visszatérjen a válogatottba, ezzel együtt a jövő évi, svájci elit-vb-re. 

Nem sokan mondhatják el magukról, hogy 37 évesen kerülnek vissza kvázi a csúcsra, ami a magyar jégkorong esetében többnyire az ICEHL-nek nevezett osztrák bázisú liga. Ezt hogyan éli meg?

Óriási lehetőség ez a Ferencvárosnak és a magyar hokinak egyaránt. Látjuk, mennyit profitált a sportág abból, hogy a Fehérvár az elmúlt tizennyolc évben az osztrák ligában szerepelt, hétről hétre ilyen magas színvonalon, számos hazai játékossal a keretben. Éppen ezért 

Komoly kihívás ez minden szempontból – főleg azután, hogy az előző szezon végén egy vb-felkészülési meccsen lesérültem –, nem csak nekem, hanem a klubnak is. Viszont én azt vallom, hogy pont ezért vagyunk profi sportemberek, ezért is hoztam meg végül a döntést. Az elmúlt három hónapban minden nap azért dolgoztam, hogy a sérülésemből helyre jöjjek, rengeteg gyógytorna és rehabilitáció után szerencsére azt mondhatom, nagyon jól állok fizikailag. Az egyetlen kérdés igazából az volt, hogy nekivágjak-e a Fradival az ICEHL-nek, vagy maradjak még két-három évet a magyar ligában, de úgy voltam vele, a kihívás elől nem futamodhatok meg – ezért is örültem nagyon, amikor az FTC is megkeresett a lehetőséggel. 

Milyen érzései vannak azzal kapcsolatban, hogy ezt már nem Volán-játékosként teheti meg, ellenkezőleg: az új évadban riválisként nézhet farkasszemet egykori nevelőklubjával?

Ha ezt két évvel ezelőtt kérdezi meg, sokkal nehezebben válaszoltam volna rá, de mára már elfogadtam a helyzetet, és könnyebben élem meg. 

Azért egy Ferencvárosban játszani is mindig rang, ráadásul családi kötelékek is vannak a múltból: nagybátyja, Sofron Attila tagja volt az FTC sokáig utolsó jégkorong-bajnokcsapatának, és az édesapja, Sofron Árpád is megfordult a Fradiban!

Így van, a nagybátyám bajnok lett az FTC-vel, és az édesapám is játszott a Fradiban – még ha nagyon régen is volt már, négy-ötéves lehettem akkoriban. Ettől függetlenül is azt mondom, 

A zöld-fehér mezt felvenni mindig komoly presztízs, egyben minden téren kihívás, ennek szellemében vágunk neki a szezonnak. Az pedig külön öröm, hogy visszatérhetek a Tüskecsarnokba, ami az ország egyik legjobb és legjobb helyen fekvő csarnoka, remélhetőleg rengeteg Fradi-szurkoló tölti majd meg hétről hétre. 

Ha már említette a ferencvárosi drukkereket: fogalmazzunk úgy, a múltban nem volt éppen harmonikus a viszonyuk egymással. Mire számít, hogyan fogadják majd önt? 

Természetesen tárt karokkal! (nevet). A viccet félretéve, az elmúlt években kétségkívül voltak feszültségeink, elvégre a Fradi elleni meccsek minden körülmények között presztízsrangadóknak számítanak, főleg ha a Csíkszereda játékosaként néz velük farkasszemet az ember – de mondhatnám nyugodtan a fővárosi rivális BJA-t is. És mivel az FTC minden alkalommal nagyon jó erőt képviselt, ráadásul a Fodor Szabolcstól megszokott kőkemény játékstílussal, ezért alaposan fel kellett vennünk a kesztyűt ellenük. Márpedig ez rám egyébként is jellemző: 

Elvégre a csapat a legfontosabb mindenekelőtt, úgyhogy szerintem nem lesz ezzel probléma: bízom benne, hogy mindenki ezzel a szellemiséggel vág neki ennek a történelmi idénynek, legyen az szurkoló, játékos, stábtag. Én a magam részéről nagyon várom már, hihetetlenül izgalmas lesz, és szerintem fantasztikus hangulatot fognak teremteni a meccseinken a ferencvárosi fanatikusok!

Mi lehet a célkitűzés egy debütáló idényben, újonccsapatként egy külföldi pontvadászatban?

Továbbra is tartom, hogy bármelyik profi csapatnak bármelyik bajnokságban a bajnoki címmel a szeme előtt kell nekivágnia a küzdelmeknek. Szerintem csak ezzel a hozzáállással lehet sikert elérni. Aztán más kérdés, hogy ha a realitás talaján maradunk, akkor nekünk az első szezonunkban nyilván nem ez a valódi cél, de ígérem, ezért fogunk megtenni mindent. Ami már életszerűbb célkitűzés, az a rájátszás elérése, elsőbálozóként ez már egy hatalmas dolog lenne. Ha pedig sikerül, onnantól hokiban tényleg bármi megtörténhet, csak merni kell nagyot álmodni, aztán meg lépésről lépésre haladni. 

Azért motoszkál a fejében az is, hogy a peches áprilisi sérülése és a dániai elit-vb-ről lemaradása után egy újabb jó nemzetközi szezonnal visszakerüljön a válogatottba, és ott lehessen a jövő évi svájci világbajnokságon?

Nemhogy motoszkál, konkrétan ezen jár az agyam nap mint nap, egészen attól a pillanattól fogva, hogy áprilisban megsérültem. Tényleg mindent annak rendeltem alá, hogy teljesen egészségesen, jó erőben térhessek vissza a jégre, ugyanígy mindent meg fogok tenni azért is, hogy olyan játékot nyújtsunk a szezon során, amivel egyúttal a válogatott meghívót is újra kiérdemelhetem.