Kinek fizetett az ukrán háborús maffia? Kellemetlen kérdések von der Leyennek 

A Moszkvában élő amerikai politológus Andrew Korybko abból indul ki, hogy az Energoatom körüli, mintegy 100 millió dolláros korrupciós ügy már messze nem „egy újabb ukrán botrány”, hanem potenciális rendszerválság. A történet magja: a NABU által feltárt energiaipari visszaélések, Timur Mindics és köre, valamint az a tény, hogy mindezt már nem lehet a háborús viszonyokkal vagy „orosz narratívával” lesöpörni. A Zelenszkij-párton belül is többen Andrij Jermak, az elnöki kabinetfőnök lemondását követelik – Korybko úgy látja, ez a kulcspont, mert Jermakot tartják a rendszer valódi szürke eminenciásának.  

A szerző emlékeztet: pár hete még úgy vélte, a botrány legfeljebb kormányátalakítást hozhat, de ezt az állítását most felülírja. Ezzel párhuzamosan ugyanis kiszivárgott, hogy Washington és Moszkva titokban egy keretmegállapodáson dolgozik a háború lezárására, amit az amerikai sajtóértesülések szerint akár „napokon belül” Zelenszkij elé tehetnek kész tényként. A Politico forrásai a politikai elemző szerint nyíltan úgy fogalmaznak: nem az európaiak véleménye számít, hanem hogy Ukrajna – a botrányoktól, a fronthelyzettől és a függőségi viszonytól gyengítve – rákényszeríthető-e a megállapodás elfogadására.  

Korybko narratívája alapján a NABU – mint amerikai támogatással létrehozott intézmény – időzítése és fellépése nem véletlen: a korrupciós ügyet Washington a békefolyamat felgyorsítására, Jermak megtörésére és Zelenszkij „puhítására” használhatja. Ha Jermak bukik, széteshet az a laza koalíció (hadsereg, oligarchák, titkosszolgálat, parlament), amely eddig a háborús rezsimet egyben tartotta, így az elnök sokkal kiszolgáltatottabbá válhat a külső nyomásnak.  

Összességében a szerző úgy látja, hogy az Energoatom-botrány egyfajta nyomásgyakorló eszközzé válhat: ha a folyamat végigmegy, Jermak bukik és a hatalmi centrum meggyengül, akkor ez az ukrán vezetést egy kompromisszumos békedeal elfogadására kényszerítheti. Ha viszont a rendszer túléli Jermak hiányát vagy a botrányt sikerül elkenni, a korrupciós ügy „csak” egy újabb epizód marad a háború árnyékában – a politológus értelmezésében azonban a jelenlegi dinamika inkább az első forgatókönyv irányába mutat.  

De mi van, ha az európai csúcsvezetők valóban sárosak az ukrán korrupció ügyében? 

Az orosz külügyminisztérium szóvivője, Marija Zaharova szerint az Európai Unió vezető politikusai – név szerint Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Josep Borrell volt uniós külügyi főképviselő – nem kívülálló megfigyelői, hanem résztvevői voltak az ukrán üzletember, Timur Mindics köré szerveződött korrupciós „gépezetnek”. Zaharova azt állítja, hogy az EU-s politikusok nemcsak tudtak ezekről a konstrukciókról, hanem „aktívan részt is vettek” azok működtetésében: a pénzek olyan számlákra kerültek, amelyek – az orosz verzió szerint – magukhoz az európai politikusokhoz köthetők.  

A szóvivő Von der Leyen sokat vitatott, SMS-ben intézett vakcinabeszerzéseit is példaként hozza fel, arra utalva: Brüsszelnek sem Ukrajna, sem a kijevi vezetés természetével kapcsolatban nem lehettek illúziói – a Nyugat nem pusztán eltűrte a korrupciót, hanem saját politikai és pénzügyi hálózataival részben rá is csatlakozott erre a rendszerre.  

Ehhez a képhez azért tegyük hozzá azt is, hogy jelenleg sem nyilvános bizonyíték, sem nyomozati anyag, sem hivatalos eljárás nem támasztja alá, hogy Von der Leyen, Borrell vagy bármely más EU-vezető a Mindics-féle konstrukciók kedvezményezettje lenne. Ami biztos, az az orosz külügy politikai vádirata, amelyet a moszkvai médiatér fegyelmezett sorban, lényegében egyetlen rádióinterjúra támaszkodva ismétel. A nemzetközi sajtó ezzel szemben gondosan igyekszik az ügyet Ukrajna határain belül tartani: az európai vezetők legfeljebb úgy jelennek meg a történetben, mint akikre politikailag rossz fényt vet a botrány, és akik ezért cserébe szigorúbb antikorrupciós feltételeket szabhatnak Kijevnek – természetesen a jó kormányzás nevében. 

Zaharova úgy foglalja össze az orosz narratívát, hogy mindez nem hanyagság vagy tájékozatlanság, hanem egy tudatos, szándékos részvétel a kijevi korrupciós hálózatokban. Ezek egyik kulcsfigurájaként Timur Mindicset állítják be, aki a NABU „Midasz” fedőnevű nyomozásának fő gyanúsítottja az Energoatom körüli százmillió dolláros visszaosztási ügyben.  

Hogy az orosz fél ennyire magabiztosan beszél a fejlett, hosszú távon működő korrupcióról, abban alighanem a saját, bőségesen felhalmozott tapasztalatai is szerepet játszanak: Moszkvában pontosan tudják, hogy korrupció az, amiből kihagyják az embert, illetve tartósan csak az a rendszer működtethető, amelybe a „nagy embereket” is kellőképpen bevonják.  

A Vzgljad cikke felidézi azt is, hogy korábban a volt lengyel miniszterelnök, Leszek Miller vetette fel: a lengyel hatóságok aktívan segíthették Mindics távozását Ukrajnából, miközben Igor Kolomojszkij ukrán oligarcha – maga is vádlott más ügyekben – azzal próbálta mentegetni, hogy Mindics „nem maffiafőnök”, és önmagában nem képes ilyen volumenű csalás megszervezésére. 

A portál slusszpoénként Orbán Viktor reakcióját is előhúzza – azt a hasonlatot, miszerint Ukrajnának további pénzt adni olyan, mint vodkát venni az alkoholistának –, ezzel jelezve, hogy a brüsszeli Ukrajna-politika bírálata immár nemcsak Moszkvából, hanem egyes uniós fővárosokból is érkezik. Csakhogy a magyar miniszterelnök és külügyminisztere nyilatkozataiban ennél jóval lényegesebb elem, hogy  

Ennek látványos elmaradása óhatatlanul erősíti azt a gyanút, amelyet Zaharova a saját nyilvánvaló politikai céljai mentén megfogalmazott. Az ügy legalább néhány kellemetlen kérdést mindenképp megérdemelne az Európai Parlamentben: ha másra nem is, arra talán alkalmas lenne, hogy valamivel tisztábban lássuk, hogy pontosan milyen elhivatottsággal ragaszkodnak a brüsszeli tisztségviselők az ukrajnai háború folytatásához és a pénzcsapok nyitvatartásához. 

Kapcsolódó: 

    
További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.eu oldalon.    

 Nyitókép: Leon Neal / POOL / AFP