Hadd ne kelljen bocsánatot kérni, mert Magyarország történelmet írt!

Kedd délután Svájc Kazahsztán felett aratott győzelmével eldőlt, hogy férfi jégkorong-válogatottunk története során először kivívta a bennmaradást a sportág világelitjében. 

Nyilván még szebb lett volna, ha a sorsunkat végig a saját kezünkben tartva magunk gondoskodunk a történelmi tettről, például a norvégok elleni pontszerzéssel, amihez három kapuvasunknál is milliméterekre voltunk csupán. 

Már csak azért is, mert ahogy a világelitbe jutásokat, úgy ezt a bennmaradást sem adták ingyen: igenis meg kellett dolgozni érte, még ha a többi eredmény is szerencsésen alakult végre valahára. Nem úgy, mint Finnországban, vagy mondjuk 2016-ban Szentpéterváron, ahol egy fehéroroszok elleni rendes játékidős bravúrsiker sem bizonyult elegendőnek… 

Persze, ne nézzünk hülyének senkit: 

Ne legyenek illúzióink, éppen ugyanezt csinálták idén a másik csoportban a szintén egy sikerrel, 9–29-es gólkülönbséggel bennmaradó szlovénok, és éppen ugyanezt csinálták éveken át az olaszok, britek, akik sportot űztek abból, miként lehet az egyetlen nyerhető meccs behúzásával fennmaradni a világelitben. A végeredmény láttán akkor sem érdekelt senkit a hogyan, most sem kellene hát, hogy kritika tárgya legyen – főleg nem a saját honfitársaink részéről. 

Ezzel véletlenül sem azt akarjuk mondani, hogy közben jó dolog 8-10 gólokat benyelni a sportági nagyágyúktól, higgyék el, profi sportolók lévén ez a címeres mezt képviselő játékosainknak a legkellemetlenebb érzés. Csak hát itt jön be a képbe, hogy mennyire más kávéház az elit elitje, mint az elit alja: össze sem lehet hasonlítani az Egyesült Államok, Svájc, Csehország (de még Dánia) anyagi, mennyiségi és minőségi lehetőségeit sem a mienkéivel – hogy a másik csoportból Kanadáról, a finnekről, svédekről már ne is beszéljünk. 

Aztán hogy a világbajnoki címvédő csehek szövetségi kapitánya azon lamentál a magyarok felett aratott 6–1-es győzelmük után, hogy edzőmeccs-jellege volt a találkozónak – már bocsánat, de kit érdekel? Ültessük csak át ezt egy magyar szemmel közérthetőbb sportviszonylatba: amikor mondjuk vízilabdában tradicionális sportági nagyhatalomként éppen bucira verjük egy világversenyen valamelyik kisebb nemzet csapatát, mi is pont a szerintünk kevés sportértékre és edzőmeccs-jellegre szoktunk panaszkodni – természetszerűleg megfeledkezve arról, hogy egy-egy feltörekvő együttesnek valójában milyen sokat jelenthetnek tanulási szempontból ezek a külső szemmel ordas zakónak tűnő vereségek is. (A párhuzam nem véletlenül ül: be kell látni, világszinten mindkettő rétegsport, tetszik vagy sem.)

És még egy dolog, amit illendő volna nem elfelejteni: az idei világbajnoki keretünkből több mint egy komplett sornyi kulcsember hiányzott különböző okokból. 

Majoross Gergely szövetségi kapitány nem beszélt a levegőbe, amikor azt mondta, alapértékrendek mentén kikövezett kultúrát épít a válogatott körül, melybe bárki beilleszthető, aki ezen normákat elfogadja. A fiatal magyar válogatott tagjai kivétel nélkül elfogadták, ennek jutalma sportágtörténeti siker – s hogy jövőre stílusosan éppen Svájcban írhatják tovább, azon a helyszínen, ahol újkori hokitörténetünk első elitbe jutása, a szapporói csoda után is elit-vébéztünk 2009-ben. 

Nyitókép: Magyar Jégkorong Szövetség