„A játékosok negyedéről nem gondoltam volna, hogy képes ezen a szinten játszani” – a magyar szövetségi kapitány a Mandinernek

Hat éve, 2019-ben az akkori szövetségi kapitány, Jarmo Tolvanen betegsége miatt beugróként egyszer már irányította a magyar válogatottat – az egy igen hálátlan feladat volt, nem is sikerült jól az a kazahsztáni világbajnokság, még a divízió 1/A-ban maradásért is izzadnunk kellett. Most itt van újra, hat évvel idősebben és tapasztaltabban, a korábbi évek nemzetközi rutinjaival felvértezve, és a mostani már teljesen az ön válogatottja. Mennyivel másabb tehát ez a helyzet?

Nyilvánvalóan teljesen. Nekem ez egy kiváló lehetőség sok szempontból, főleg, hogy miként ön is mondta, most mindent tudunk abba az irányba formálni, hogy ez a válogatott olyanná válhasson az évek során, amit mi vizionálunk magunkban stábként. 

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy talán még ennél is fontosabb fegyvertény, hogy ez a társaság a felkészülési időszakban tudott játszani összesen nyolc mérkőzést A csoportos ellenfelek ellen, majd minimum hetet a világbajnokságon is játszik majd. És ha őszinte akarok lenni, én magam sem gondoltam volna itt a játékosok legalább negyedéről, hogy ezen a szinten képes lesz játszani három hét edzés után azon a tempón, meg azon a színvonalon, ahogyan mi az edzőtáborban edzettünk. Szóval ez már önmagában egy nagyon nagy hozadék. Biztos vagyok benne, hogy egyre több ilyen játékos lesz, és egyre magasabb szinten fognak tudni játszani, ami egyre messzebb és nagyobb bravúrokig vihet el minket.

Az elmúlt években egyedüli magyar szakemberként olyan hokinagyhatalmaknál kapta meg a bizalmat klubvezetőedzőként, mint Szlovákia (Érsekújvár) vagy Németország (Ravensburg). Mennyit tettek ezek hozzá önhöz szakmailag, emberileg? Miben más a mostani Majoross Gergely, mint mondjuk a 2019-es?

Jó kérdés. Ami biztos, hogy hogy nekem az elmúlt öt-hat külföldön töltött év rengeteget adott. Nem is csak azért, mert magasabb szinten dolgozhattam –és ez már önmagában ad valamit –, hanem mert más-más perspektívából nézem ugyanazt. Amikor az ember külföldre költözik, majd utána hazajön, akkor minden megváltozik, az életben is. És ez igaz szűkebb értelemben a jégkorongra is: más szemszögekből látom ugyanazt a dolgot, és ez általában több megoldást generál, vagy jobban feltűnik az, amit észre kell venni, ez pedig mindenképpen sokat tesz hozzá a nagyobb egészhez. A másik dolog pedig az, hogy a szövetségi kapitányi pozíció mindig egy picit más feladat. 

Most sem állítom, hogy száz százalékban jól csinálom, de minekutána valamennyi stábtag a saját területének vezető hazai szakembere, én tulajdonképpen mindenkivel csak azért konzultálok, hogy abba az irányba menjünk, amit együtt kitaláltunk.

Most egészen más kihívások jöttek szembe, mint hat éve: extrém mennyiségű, több mint egy sornyi kulcsember esett ki a válogatottból sérülés vagy egyéb okok miatt. A magyar jégkorong még mindig nem tart ott, hogy Sofron István, Sebők Balázs, Bartalis István, Stipsicz Bence, Varga Balázs, Nemes Márton kaliberű játékosok helyett csak úgy leakasszon hasonló minőségű pótlást a polcról – mennyire írja át ez a forgatókönyvet?

Ez sajnos így van. Viszont ennek a kérdésnek  szerintem ettől függetlenül két fontos összetevője van. Az egyik az, hogy 

A másik összetevő pedig az, hogy én tavaly nyáron, amikor elkezdtem a munkát a szövetségnél, két U25-ös táborral indítottam, hogy megismerjem azokat a fiatal játékosokat, akiket addig testközelből nem ismertem, hiszen én elég sokáig nem Magyarországon dolgoztam az elmúlt időben. Illetve, hogy ők is megismerjenek engem, és a rendszert, az említett sztenderdeket, azt, hogy mit várunk pontosan. Tehát elkezdtünk építeni egyfajta hátországot. Nyilván egy-két év alatt nem lehet csodákat tenni, de behúztunk minél több embert annak érdekében, hogy legyen jövő. Viszont ott és akkor nem gondoltam volna, hogy ezek közül a fiatal srácok közül többen idén már felnőtt elit-világbajnokságon játszanak majd. Ez alapvetően egy két-hároméves projektnek készült, csak hát ezek az említett sérülések azt eredményezik, hogy ők már idén megkaphatják az esélyt. Ennek persze sok hátulütője van, de ha a pozitív oldalról akarjuk nézni, akkor nagyon sok hozadéka is lesz középtávon, illetve személy szerint az ő karrierjükben, életükben. És azt is el kell mondanom, hogy ezek a fiatalok a felkészülési meccseken látottak alapján száz százalékig megszolgálták ezt a lehetőséget. 

Mik lehetnek a mi fő erősségeink, amivel kompenzálni tudjuk a tradicionális hokinagyhatalmak technikai, képzettségbeli, mennyiségi és minőségi előnyeit? A szíven, a fegyelmezettségen, a kemény munkán múlik minden?

Ezt már egy korábbi interjúban is említettem, és azt gondolom, itt is nevezzük nevén a gyermeket: én konkrétan a faszagyerekség kifejezést használtam. Amiket mi a kulcsértékeink közé betettünk, nekünk az az egyetlen utunk. Ez alatt azt értem, hogy 

És szerencsére mindenki alázatos: amint azt érezzük, hogy ezek az értékeink bárhol is csorbulnak, akkor nem is én, hanem ők, játékosok egymás között elkezdik mondogatni, hogy ez nem jó, ennél több kell. Ezt nagyon jó látni, azt meg hallani, hogy folyamatosan ismétlődnek azok a szavak az öltözőben és a jégen, amiket mi, stáb is hallani szeretnénk. Tehát a lényeg, hogy ez az egész kultúra, ami épül, olyan szokásokat generál, ami minket közösségként visz fölfelé – aztán meglátjuk, hogy ez a folyamat mennyire gyorsan valósul meg. Szerintem sok van ebben a mostani keretben, de az is biztos, hogy ahhoz, hogy igazán nagyot tudjunk lépni, minden összetevőnek, minden apró fogaskeréknek el kell tudnia kezdeni magasabb szinten termelni, vagy hogy szebben fogalmazzak, jobban, hatékonyabban működni. Ezek mind kellenek ahhoz, hogy hosszabb távon egyre több olyan magyar játékos kerüljön ki, akik meg tudnak ugrani topbajnokságokat, és ott megvetni a lábukat – például egy finn juniorligából felkerülni a finn felnőttbajnokságba, vagy Svédországba, Kanadába, akárhova. Ha ezek megtörténnek, akkor tud igazán nagyot és látványosat előrelépni a magyar jégkorong.

Nyitókép: MJSZ/ Nagy Gábor Sándor