A cél továbbra is a magyar kisebbség felszámolása – Szlovákiában újból fellángolt a Beneš-dekrétumok körüli vita

Tegnap álmomban Trump elnök érkezett látogatóba a munkahelyemre. Sajnálatos módon az örömhírre leittam magam, majd elvesztettem az irodaházban a teljes felsőruházatomat, és végül zokniban, trikóban ültem be az állománygyűlésre, ahol nem éreztem jól magamat. Trump azonnal kiszúrt, összevonta a szemöldökét, és dobálni kezdte magát a székén, ahogy a fontos ügyekben szokta. Szólni azonban már nem volt érkezése a világbéke hű őrének, mert felébredtem. A szobámban békésen derengett a holdvilág. Ekképp hívom azt az 1000 wattos, automata lámpát, amellyel a telep egyik lakója a gondját viseli kedves szobanövényeinek éjjel is. Így élünk. 

Az online gurum szerint az álmokkal nem kell foglalkozni. Csacskaságok ezek valóságnak hitt emlékekből, tapasztalatokból, ugyanolyan fecsegés, mint ami egész nap a fejünkben zakatol. Majd, ha meghalunk, szokta mondani, ugyanúgy levetjük, hátrahagyjuk ezeket is, mint elhasználódott testünket, s csak a legbensőbb énünket visszük tovább. Úgyhogy nem nézem meg Krúdy Álmoskönyvét, írt-e valamit Ferenc Jóskáról.

Néhány napja Michal Šimečka pártelnök felhívást fogalmazott meg pártja, a Progresszív Szlovákia komáromi ülésén, és vihart kavart. 

A felhívás kormányoldalon (is) heves reakciót váltott ki. A parlament elnökétől a külügyminiszteren át Robert Fico kormányfőig, Magyarország magyarbarátsággal nem vádolható nagy barátjáig sokan szólaltak meg, s tényleg hisztérikus hangon. Hivatalos álláspont szerint a második világháború utáni békerendezés, különösen a Beneš-dekrétumok ügye lezárt, újranyitásuk célja a kiváló szlovák–magyar politikai kapcsolatok megzavarása.

Az országos botrányt látva Šimečka máris visszakozott. Kijelentette, hogy nem megszüntetni akarja a dekrétumokat, de felszámolandónak tartja a magyar nemzetiségű állampolgárok jogi másodrendűségét, 

A baloldali-liberális politikus korábban az Európai Parlament alelnöke és az LMBT-jogokkal foglalkozó Intergroup tagja volt, jelenleg a magyarbarátsággal szintén nem vádolható Renew Europe politikai csoport alelnöke. Innen nézve igaz lehet a szlovák kormány azon állítása, hogy a felhívás megzavarásra irányul, s nem történelmi igazságosztásra, vagy a jogállam helyreállítására.

Orbán Viktor az elmúlt években többször is kifejtette, hogy miképp gondolkozik a magyar államot vagy nemzetet ért hasonló sérelmekről. Úgy véli, a politikának ezek most nem elsődleges kérdései, a történészek asztalára valók. Ami nem gyávaság, még csak nem is pragmatikus nagyvonalúság vagy szertelen urizálás. 

A szlovák ügy azonban régi is, új is. Az úgynevezett konfiskációs perek most is zajlanak, egy adat szerint csak az elmúlt öt évben 400 milliárd forint értékű, nemzetiségek kezében lévő tulajdont vett el a szlovák állam fasizmusra, ezer évre, miegyébre hivatkozva. Saját állampolgáraitól, évtizedekkel és generációkkal a világháború után. E körülmény jól jelzi, hogy a vendetta célja nem háborús bűnök megtorlása, még csak a szlovák állam megerősítése sem, 

Az ugyanis, aki meg akarja tartani a tulajdonát, vagy szerezni akar, el fogja titkolni a származását, és sietősen asszimilálódni kezd. Mielőtt elkeseredünk és gyűlölni kezdünk, jusson eszünkbe a lengyel példa. Ők is csak hébe-hóba követelik a német háborús jóvátételt, az ukránoktól pedig, hogy a volhíniai mészárlások áldozatait méltón eltemethessék. Nagyhatalmi nyomásra rendszerint csöndben vannak. 

Továbbá téves, hogy Lengyelország 123 évig nem volt független, mert a felosztása 1762-ben kezdődött, és 1795-re már csak a sercli maradt. Vagyis a lengyelek jó része 150 éven át idegen hatalom alatt élt, s a végére majdnem eltűnt a nyelv, az identitás, eloroszosodtak, elnémetesedtek. 1918-tól napjainkra mégis hova jutottak.

A magyarok jelentős hányada gondolja felelősnek az országot Trianonért és a második világháborúért. 

Gyakran említik például, hogy Magyarország Hitler utolsó csatlósa volt. Azt viszont soha, hogy kik voltak az elsők. Párizsban, Bécsben Hitlert ünneplő tömeg fogadta zászlókkal, önfeledt éljenzéssel. Hovatovább Norvégiában a Führer egy Quisling nevű miniszterelnököt kapott ajándékba díszcsomagolásban, és hát a mai skandináv film noirokban sem csupán a stíl miatt állandó szereplő a náci nagypapa. Országunkkal ellentétben egyébként Szlovákia átengedte a német csapatokat 1939-ben Lengyelország ellen, sőt maga is csatlakozott, mert kedvére való volt ott a csihipuhi.

S hogyan keveredtünk mi a második világháborúba? Az világos volt 1941-ben, hogy ha Hitler Jugoszlávia ellen fordul, Magyarország nem mondhatja újra, hogy nem, mint Lengyelország esetében, mert a német hadigépezet először vele számol le útban a tenger felé. Ám hiába írt Horthy dörgedelmes leveleket Hitlernek, hogy a jugoszlávokkal kötött barátsági szerződést nem szegjük meg, s hiába kilincselt Teleki egy három tényezőből álló jogi érvrendszerrel az angolszászoknál, hogy miért vonulunk be mégis, ha Jugoszlávia már nem létezik (magyar kisebbség védelme), 

Kérdés, hogy ezek tükrében hogyan híresztelheti valaki naphosszat a közösségi médiában, hogy a második világháború bűneiért csak mi vagyunk felelősek, és a többi ország tőlünk szenvedett? A kérdésben nincs semmi túlzás, szerintük nagyobb volt a szerepünk a zsidók deportálásában, mint a németeknek. Önkívületileg tagadják továbbá a német katonai megszállás tényét, vagy hogy a magyar elit egy részét Mauthausenbe, Dachauba hurcolták, gróf Apponyi Györgyöt, őrgróf ifj. Pallavicini Györgyöt például. 

Telekinek szintén nem szolgáltattunk igazságot máig. Pont úgy tartjuk számon, mint ahogy a materialista goebbelsi propaganda lefestette őt az öngyilkossága utáni napon. Gyenge ember, akit megtört a történelem, a felelősség súlya. Valójában áldozatot hozott mindannyiunkért. Azt üzente a világnak, hogy a nagyhatalmak a teljes önfeladást követelik tőlünk, s számunkra nincs választás. Bárhová is állunk, így is, úgy is pusztulnunk kell, öngyilkosoknak kell lennünk. Teleki korábban főcserkész volt, a gödöllői világdzsembori szervezője, római katolikus. 

Egy legutóbbi hír szerint akadémikus bölcsészeink 25 évenként jegyeznek egy olyan dolgozatot, amelyet a nemzetközi közvélemény figyelembe vesz. Általában is elmondható, hogy a tudomány és a kultúra rég elárulta az őt eltartó társadalmunkat. Nem vívja meg nemzetközi színtéren a maga küzdelmeit, mint Száraz György a román történelemhamisítás ellen, itthon pedig évtizedek óta kétségbeesésben, elvágyódásban, árulásban tartja az ország felét a győztes hatalmak narratívája szerint. Más szóval, örökös boldogtalanságban 

S fura mód ez valamiért jól esik a népnek, nem veti le magáról, mint rossz álmot. Nem ébred, s nem kezdi élni örömmel az életét, ami pedig egyszeri.
Sokan mondják, hogy a mostani idők hasonlítanak a harmincas évekre. S valóban, Orbán nem véletlenül maradt ki az ukrán–orosz háborúból minden tekintetben, a humanitárius segítség kivételével. Horthyék példája azzal a tanulsággal szolgál, hogy választás nincs, nekünk az ilyen ügyekben hasznunk nem lehet, ellenben a háborús kártalanítás egy évszázadon át újra kijutna. Apropó, ha már az álmoknál járunk. 

Van még egy hasonlóság, amit sosem említenek. Lengyelország lerohanásakor Horthy megírta Hitlernek, hogy tudjuk, német pénzből miképp finanszírozták képviselők megválasztását, napilapok alapítását, a vezérkar és a tiszti állomány maguk oldalára állítását, s hogyan sikerült aztán a magyarok egy részét szélsőséges irányba terelni. Ma ugyanezt tapasztaljuk. A józan eszét vesztett tömeg fegyvert, pénzt, embert küldene az orosz ellen, és senki sem tudja, hogy kultúra nélkül hogyan lehetne felébreszteni a rémálmából.

Azt is sokan gondolják, hogy Orbán erkölcstelen, mert Ficóval, Putyinnal kvaterkázik. Nem értik, hogy Magyarország nem maradhat kiszolgáltatva egyedül egy csapda szélén, és a politikának időnként súlyoznia kell ügyeket. Azt meg végképp nem, 

Mondjuk úgy, hogy nem szívja a csutorát, és néha elmereng magán és a helyzetén. A 18. században megjelent emberi jogok katalógusa is tartalmazta már a tulajdon szentsége és a nullum crimen, nulla poena elvét. Azt a két tételt, hogy senki tulajdona el nem vonható ukmukfukkra, az elkövető rokonai pedig nem dobhatók a Szajnába, Rajnába, ahogy az a régi, szép időkben volt. 

Most mégis sokan megváltót látnak azokban, akik messze Brüsszelben ezen alapvető emberi jogaikat semmibe veszik, másodrendű polgárnak tartják őt, és eltűrik a középkorias és hazug szlovák önkényt. Sőt még kormányprogramot is várnak tőlük hozzáértő Lengyel Laci bá közvetítésével, mint jótéteményt. Egészen elképesztő álom.

Nyitókép: Edvard Beneš (Wikipedia)