„Rabszolgának nézték, végigmustrálták őket” – 14 évesen hurcolták el a magyar fiút, most börtönnel fenyegetik, aki erről beszélni mer

A Beneš-dekrétumok körüli újabb szlovák jogalkotási hullám ismét megmutatta, hogy vannak történetek, amelyek hiába élnek a közbeszédben évtizedek óta, a hatalom úgy tesz, mintha kimondásuk fenyegetés lenne. A pozsonyi parlament döntése, amely a kritika büntethetőségét is lehetővé teszi, azt jelzi: még mindig élő, bár sokszor elfojtott vitákat érintünk. Mindez azt is megmutatja, hogy a múlt nemcsak a levéltárak mélyén, hanem a családi emlékezetben is tovább él. 

A családunk története ennek kézzelfogható példája. Nagyapám, a szentmihályfai Wiedermann László mindössze 14 éves volt, amikor a Beneš-dekrétumokra hivatkozva egész családjával deportálták Csehországba. Nem voltak egyedül: 1946–47 telén több mint tízezer családot kényszerítettek ugyanerre az útra, gyakran alig néhány órányi felkészülési idővel. Csak a legszükségesebb holmikat vihették magukkal, hátrahagyva vagyont, élelmiszert, állatokat. 

A deportálás ténye önmagában is sokkoló volt, de a körülmények tovább erősítették a tehetetlenség érzését: fűtetlen marhavagonokban, a téli hidegnek kitéve utaztak, a gyerekeket dunnába és takaróba csavarták, hogy meg ne fagyjanak, és közben senki nem tudta, mi vár rájuk a célállomáson. 

A család sok falubelihez hasonlóan Karlovy Vary közelébe, egy Tuhnice nevű településre került, egy olyan házba, amelynek szudétanémet lakóit korábban elhurcolták. A nagyapám visszaemlékezése szerint az egyik házban kristályokat zúztak össze a korábbi lakók, mert magukkal nem vihették; másutt megterített asztal várta az érkezőket gazdag, ám napok óta kihűlt vacsorával, jelezve, hogy a lakókat szó szerint egyik pillanatról a másikra vitték el. 

A nagyapám esetében fennmaradt a munkavállalói igazolványa, amely szerint 14 évesen, 1947. február 17-én kezdett dolgozni a helyi erdőgazdaságnál. Ezt a dátumot később jól láthatóan átjavították 1948-ra, ami mutatja: a hatalomnak utólag kényelmetlenné vált, hogy ilyen fia­tal gyerekeket is dolgoztattak. A munkalehetőség sokszor nem választás volt, hanem kényszer: a deportáltakat gyakran úgy állították sorba, mint a rabszolgáknak szánt olcsó munkaerőt. 

A visszatérés 1949-ben vált lehetségessé, ám az sem volt egyszerű. A hazatérőknek igazolniuk kellett, hogy van hová menniük és miből élniük. Sok esetben ez éppen azért volt lehetetlen, mert a deportálás alatt a házukat mások kapták meg. Nagyapámék otthonát is szlovák telepesek foglalták el, így a hazatérés első feltétele az volt, hogy visszaszerezzék a házat. Két bátyja ezért titokban hazaszökött Csehországból, és mindent megtettek azért, hogy a betelepített házbitorló család elhagyja az ingatlant – csak így nyílhatott meg az út a jogos otthonukba való visszaköltözéshez. 

A múlt nem attól szűnik meg, hogy valaki törvényben próbálja elhallgattatni. Amíg Szlovákiában ma is földet koboznak el a Beneš-dekrétumokra hivatkozva, nehéz nem feltenni a kérdést: meddig lehet még visszanyúlni ehhez a logikához? 

A parlamenti döntés így nem lezárja, hanem befagyasztja a vitát. Mert amíg a kimondás is tilalommá válik, addig a múlt nem múlik el, csak mélyebbre szorul, és minden érintett számára újra fenyegetően jelenvalóvá lesz.

Nyitókép: Kitelepített felvidéki magyarok vagonban
Fotó: Fortepan/Adományozó: Csorba Dániel