Öt tanulság a tegnapi budapesti Beneš-szájkosártörvény-tüntetésről

(megj.: nyitóképen a hirtelen megnemzetiesedett, a Beneš-tüntetésen is megjelenő liberális közösség berkeiben divatos, viccesnek gondolt mém látható)

Emlékezetes: decemberben a szlovák parlament némi politikai purparlé után elfogadta a Beneš-dekrétumok kritikájának akár félévnyi börtönnel való büntethetőségéről szóló törvényt, amit aztán karácsony előtt az amúgy magyar szavazatokkal is megválasztott Peter Pellegrini államelnök alá is írt.

Nos, ezt a tüntetést fiatal civilek, egyetemista hallgatók szervezték, ehhez képest a levonható tanulságok túlmutatnak azon, ami konkrétan szombat este történt. Hirtelenjében én magam négy plusz egy tanulságot vonnék le mindebből.

Egy. Rengetegféle embert láttam, a politikai spektrum jellemzően inkább jobbik feléből, de voltak ott markánsan baloldali szereplők is. Szívből, érdeklődésből vagy érdekből, de ott voltak, olyanok álltak egymás mellett, akik feltehetőleg soha, semmilyen más ügyben nem tettek volna így,

És persze ott volt a Tisza, amelyik óvatosan tapogatja ki éppen a maga pozícióját ebben a kérdésben – de ott volt. Vagyis a nemzetpolitika hivatalosan is megkerülhetetlen lett – két, két és félmillió külhoni honfitársunk immár nem láthatatlan, és nem lehet nyíltan ellenük politikát csinálni. Az egyik szónok azt mondta, meg kell haladni a huszadik századot, de 2004, vagyis a gyalázatos, gyurcsányi ellenkampánnyal dübörgő december 5-i népszavazás örökségét is – azt hiszem, ez mostanra egyértelműen sikerült, és tetszik vagy sem,

Kettő. A kormánypártok tizenöt éve konzekvensen támogatják a határon túli magyar közösségeket, úgy, ahogyan valószínűleg az elmúlt száz évben sosem volt erre példa. Erkölcsi, anyagi, politikai támogatást és védelmet nyújtanak, bölcsődétől az egyetemig, vállalkozásoktól a templomokig, sporttól a turizmusig. Ez a valóság, és ez az, amit tényleg letettek az asztalra, és ez az, ami miatt a határokon túl valószínűleg a legtöbben azt mondják, kellemetlen, akár fájó, de nem perdöntő, ha csak napokkal később szólalt meg a külügyminiszter, vagy csak az elnöki aláírás után ítélte el a magyar miniszterelnök-helyettes a Beneš-dekrétumok kritikájának büntethetőségét, ha egyszer

Ettől függetlenül a légüres térbe-térre, ami maradt itthon ebben a témában, nagy erőkkel masírozik be egy olyan társaság, amely cinikusabb felének ez csak és kizárólag pillanatnyilag és belpolitikailag érdekes, értelmetlen ígéretekkel (lásd: nagykövet kiutasítása), konkrétumok nélkül, ámde annál több lózunggal. S ha nem figyel a polgári-nemzeti oldal, olyanok fogják kioktatni nemzetpolitikából és a határon túliak melletti szolidaritásból, akik tavaly még azon röhögtek, hogy mennyire fáj neki Trianon. A nyitókép (ideteszem nagyban is) a tüntetésen egyébként részt vevő Puzsér-haver Farkas Attila Márton csoportjában igen gyakran posztolt reakció arra, ha valaki bármilyen utódállami jogsértést fel mer emlegetni. Igen, ők szeretnék nem csak belakni, de kisajátítani is ezt a teret.

Három. A légüres tér és a piros-fehér-zöld zászlórudat bizonytalanul szorongató, frissen nemzetiesedett magyarok, akik bizalmatlanul fürkészik a melléjük álló árpádsávos kollégát. Részükre azt kívánom, hogy

Sokkal jobb lesz egy ilyen országban élni, nekik is, nekünk is.

Négy. A hallgatók okosan szerveztek, ügyesen maradtak távol az „összepártozódástól” – nagyrészt, mert persze egy progresszív újságíró szerepeltetése, aki egyből kényszeresen arrébb vitte a fókuszt az önostorozás és rejtett kormánykritika irányába, nem feltétlenül sorolható ide –, és igenis óriási szükség van ezekre a független kezdeményezésekre akkor, amikor a politikusok lövészárkokba szorulnak, az ország pedig kettészakadni látszik. A pártoknak tessék őket békén hagyni. Igen, az egyik, szőke folyóról elnevezett párt vezetője azzal kérkedett, hogy minden formáció odament a helyszínre, csak a kormánypártok nem –

Amikor egy amúgy tájékozott ismerőstől hallja, hogy „a Pottyondyék köre szervezte”, mert persze a hirtelen megmagyarodott, örökké független szférából senkinek nem jutott eszébe megnevezni a szervezőket, olyankor azért kileng a politikai kannibáldetektora az embernek. Azon meg már nincs is mit csodálkozni, hogy a nyíltan Magyar Pétert támogató ellenzéki sajtó nagy részének (Telex, Magyar Hang, stb.) más aspektus alig volt fontos a cikkeik kiajánlójában, címében, mint hogy az ellenzéki politikus is ott volt, mintha ez adná meg egy egyébként politikamentes tüntetés rangját. Minősített eset volt a felvidéki liberális Új Szóé, amely ráadásul még azt is igyekezett sugallni címben-kiajánlóban, mintha Magyar Péter a tüntetésen magán szólalt volna fel, nem pedig – a szervezők helyszín elhagyásáról szóló kérése ellenére – az esemény után felejtette volna ott magát az aszfalton, hogy a köréje sereglő lelkes skriblerek csoportjának elmondogathassa, mennyire meg fog oldani mindent is, ha hatalomra kerül – érthetetlen, hiszen az Új Szó egyik szerzője maga is felszólalt az eseményen, így pontosan tudhatták, kik és miért szervezték.

Plusz egy. A szervezők korrektek voltak a felvidéki magyar képviselettel szemben, bár meghívást nem intéztek Gubík László pártelnök felé. Kár. Gubík jó politikus. Kell is a tehetség, hiszen a Magyar Szövetség beszorult a Beneš-ügyben korrekt, ám minden másban nehezen vállalható Progresszív Szlovákia és a más dolgokban korrekt, de Beneš-ügyben vállalhatatlan Ficóék közé.

Jó volt hallani ugyanezeket a követeléseket a tüntetésen, és azt, hogy legalább megemlítették Gubík nevét, és azt lehetett rajtuk érezni, hogy politikai álláspontjuktól függetlenül komolyan is gondolják: támogatni kell a felvidéki magyarok létharcát. Ez azért nem rossz alap.