Zelenszkijt a saját rendszere falja fel 

Valószínűleg senkit nem döbbentett meg a hír, hogy az ukrán korrupciós botránysorozat legújabb áldozata már maga Andrij Jermak, a kijevi hatalom második legfontosabb embere lett, aki az ellene indított nyomozás hatására „lemondott” pozíciójáról. Az ukrán elnöki hivatal vezetőjének távozása Zelenszkijt több okból is a legfájdalmasabb ponton érintette. A nyugati nyomásra működő korrupcióellenes hatóságok és szervezetek munkáját eddig maga az elnök próbálta ellehetetleníteni, vagyis Jermak bukása immár valóban és szó szerint karnyújtásnyira vitte hozzá a bűncselekmények vádját. Mindezt egy olyan helyzetben, amikor Ukrajna donorországai láthatóan belefáradtak a vég nélküli háborúba, az Egyesült Államok gyakorlatilag leállította Kijev felé a segélyezést, az európai államok pedig, ha éppen nem egymással civakodnak, egymás után biztosítják szolidaritásukról Ukrajnát, amely mögé azonban képtelenek már megfelelő mennyiségű pénzt és fegyvert biztosítani. Ráadásul ott van a Trump-féle béketerv, amelyet (második ciklusának kezdete óta először) az elnök tűzzel-vassal végig akar verni a feleken, ezúttal nem hagyva, hogy a háborúpárti európaiak megpróbálják lebeszélni róla.  

A korrupció felszámolására irányuló törekvés a legfrissebb, 100 millió dollár ellopását feltételező, közkedveltebb nevén „aranyvécébotrány” eddig több miniszter elbocsátásához vezetett, 

Zelenszkijen évek óta nő a nyomás, hogy tegyen valamit a rendszerszintű korrupció ellen, ám az elnök – vagy akarat, vagy az állítólagos belső támogatás hiányában – ezt eddig nem tette meg. Pantomimharca a korrupció ellen valójában egyre hiteltelenebb, immár pedig messze túlmutat önmagán. A jelenlegi helyzet egy folyamat feltételezhető vége, amely valószínűleg az elnök bukásával zárul. A történetben Trump nyomása a legerősebb tényező (az Ukrajnában tevékenykedő antikorrupciós szervezetek gyakorlatilag FBI-irányítással, módszerekkel és eszközökkel dolgoznak), aki Zelenszkijt a lehetséges békekötés legnagyobb kerékkötőjének tart, és már nagyon nem is csinál titkot belőle, hogy szerinte egy rezsimváltás jót tenne Ukrajnának. Steve Cortes, az elnök és J. D. Vance alelnök korábbi kampány-főtanácsadója brutális őszinteséggel fogalmaz (egyébként az Ukranszkaja Pravdában megjelent írásában), amikor azt mondja: „A jövőt tekintve Ukrajnának továbbra is szüksége lesz Amerikára a háború utáni korszakban. Valójában az Egyesült Államok még erősebb partnerré válhat Ukrajna számára az évek óta háború sújtotta nemzet újjáépítésében és helyreállításában. De egy ilyen partnerség nem kapcsolható össze egy olyan Zelenszkij-rezsimmel, amely inkább kartellként, semmint átlátható demokratikus kormányzatként működik. Az ukrán helyreállítási folyamatnak magában kell foglalnia a korrupció elleni rendszerszintű elmozdulást, hogy Ukrajna népe elérhesse azt a tartós jólétet, amelyet megérdemel.” Ezek a mondatok valójában hivatalos állásfoglalásként is értelmezhetők. Zelenszkij közelgő bukása eldöntött tény, a legszűkebb környezete elleni korrupciós hajtóvadászat pedig nem sok kétséget hagy az iránt, ki lesz az utolsó és legnagyobb célpont. A sors fintorának és az Egyesült Államok akaratának köszönhetően Zelenszkij abba fog belebukni, ami ellen egykori kampányában harcot hirdetett, s ami miatt elnökké választották: a korrupcióba.  

A szegénylegény meséje 

Pedig milyen szépen indult minden: 2019-ben az akkori komikusból földcsuszamlásszerű, 73 százalékos győzelemmel lett elnök úgy, hogy a kampányát alapvetően két dologra építette: az orosz–ukrán békére és a korrupció felszámolásának ígéretére. Látható, mindkettőből mi lett. 

 – írja friss elemzésében Ted Snider. Tökéletes hasonlat. A minszki megállapodás, amelyekhez Zelenszkij a kampányban még úgy ragaszkodott mint a béke egyetlen lehetséges lehetőségéhez, ma már diplomáciatörténeti abszurdnak tűnik. A megválasztása utáni első interjúiban Zelenszkij maga beszélt a tárgyalások újraindításáról a donbászi szeparatistákkal és a tűzszünet irányába tett lépésekről. A valóság azonban gyorsan felülírta az illúziót. Az ukrán ultranacionalista fegyveresek világossá tették: bármiféle kompromisszum árulásnak számítana, az új elnök pedig akár az életével is fizethet, ha nagyon erőlteti a dolgot. (Szó szerint akasztással fenyegették meg a kezdő politikust.) A radikálisok azonban csupán a probléma egyik szeletét alkották: a minszki megállapodást tető alá hozó politikusok, Angela Merkel akkori német kancellár és François Hollande francia elnök azóta egymástól függetlenül többször is megerősítették, hogy 

Bár Zelenszkij a 2014-es minszki alku után kialakult helyzetért nem volt felelős, elkövetett egy hasonlóan fatális hibát: 2022 áprilisában le tudta volna zárni az éppen csak elkezdődött háborút Isztambulban (az akkori orosz–ukrán tárgyalások egy sokkal engedékenyebb és ukrán szemszögből pozitívabb béketervet eredményeztek), ám engedett a Nyugatot képviselő, villámsebességgel Kijevbe robogó Boris Johnson akkori brit kormányfőnek, aki arra „utasította”, hogy felejtse el a béketárgyalásokat, és minden eszközzel harcoljon tovább. Abban a pillanatban végképp eldőlt, hogy Zelenszkij éppen abban az igyekezetében bukott meg, amelyre eredetileg az elnöki mandátumát feltette: a béke megteremtésében. A helyzet azóta sem változott: amikor a konfliktus diplomáciai rendezése komolyabban szóba kerül, megjelennek a színen az európai államok, és minden egyes alkalommal olyan feltételeket szabatnak Zelenszkijjel, ami azonnal megbuktatja a próbálkozást, tálcán kínálva a háború folytatását.  

Az elnök másik nagy esküje a korrupció visszaszorításáról szólt. Látva a jelenlegi tragikus helyzetet, nem túlzás azt állítani, hogy ugyanúgy bukásra ítélt ötlet volt, mint a béketervezés. A jelenleg is folyó nyomozás a 100 millió dolláros lopás ügyében egészen személyéig vezet, és lassan nem lesz olyan nyugati politikus, újságíró, elemző vagy a közvélemény mégoly ukránpárti része, amelyik elhinné, hogy miközben az elnök egész rendszere fel a legfelsőbb körökig bűzlik a korrupciótól, ő maga tiszta és teljesen érintetlen az ügyben. Ez annál is inkább valószínűtlen, mert a nyáron éppen Zelenszkij volt az, aki igyekezett a korrupcióellenes szervezetek (amelyek most már az ő előszobájában kutakodnak) autonómiáját megszüntetni, amikor azok az emberei elleni nyomozásokat elindították. Amivel nem számolt, az a nyugati kormányok ellenkezése és az ukránok felháborodása kiváltotta tömegtüntetések voltak: a két érv végül visszavonulásra késztette, azóta pedig folyamatosa hullanak a fejek körülötte, majd minden hétre szalagcímet biztosítva a sajtóban arról, hogy éppen melyik miniszter, államtitkár, csúcsvezető bukott bele egy újabb botrányba.  

Az egyre nagyobb méreteket öltő korrupció egyfelől jogossá tette a nyugati kérdőjeleket a pénzsegélyezési rendszer további sorsával kapcsolatban, másfelől súlyosan megrendítette a bizalmat Zelenszkij iránt Ukrajnában is. A béke ígérete szertefoszlott, a korrupció elleni harc pedig kutyakomédiává vált. Zelenszkij (megérdemelt vagy sem) tragédiája igazából abban rejlik, hogy amennyiben nem válik a Nyugat játékszerévé, hanem sikerült volna a függőségi viszony ellenére megőrizni saját akaratának legalább a morzsáit, valóban ki tudta volna vezetni az országát a háborúból – sőt meg is előzhette volna azt. Gyengeségét azonban az Egyesült Államok és Brüsszel könyörtelenül használta ki, most pedig – ironikus módon éppen a korrupció ügyét felhasználva – el is fogják dobni az elnököt mint céljaiknak (ez Washington esetében a háború lezárása, Brüsszel esetében a folytatása) már nem megfelelő személyt.  

Zelenszkij felelőssége a háborúban ugyanúgy vitathatatlan, mint Putyiné. Az azonban, hogy végül a korrupcióba fog belebukni (akár a békekötés előtt, akár utána), egy olyan folyamat eredménye, amely valójában messze túlmutat az elnök személyén. Egy olyan történelmi hagyományról van szó, amelyet 1991. augusztus 24-e, Ukrajna függetlenségének kikiáltása óta senki nem akart és nem is tudott beszüntetni.  

Egy mítosz halála 

Az ukrán korrupció elleni belső küzdelem valójában soha nem is létezett. Zelenszkij kommunikációja csupán a donorországok, valamint az IMF, a Világbank, a NATO és Brüsszel sürgetésére született meg, előbbi esetekben a hitelek miatt, utóbbiakban azért, mert csatlakozási feltételként jelölték meg. (NATO-csatlakozás természetesen soha nem lesz, a gyorsított EU-tagság pedig valószínűleg most esik kútba, függetlenül Magyarország vagy más tagállamok nemleges válaszától.) A Nyugat ugyan készségesen szőtte vele együtt a „legkisebb fiú” mítoszát, aki szembeszáll a sárkánnyal, megvédi a királyságot, ráadásul mindvégig tiszta eszközökkel, az a nézet azonban, amely szerint a mindenkori kijevi hatalom soha, egyetlen pillanatig sem változott az évtizedek alatt, újra kezd teret nyerni. E szerint amit most látunk, az az ukrán politikai-gazdasági rendszer valódi, háborúval álcázott arca, az ukrán kormány és elnöki hivatal érintettsége pedig nemhogy nem meglepő, éppen ellenkezőleg: visszatérés a rendszer természetes állapotához, a korrupcióhoz mint államműködtető logikához.  

Nehéz cáfolni, hogy egy háború folyamata általánosságban soha nem reformálja, hanem felerősíti a meglévő strukturális betegségeket. Ukrajna kilencvenes évek óta fennálló oligarchikus rendje ma is ugyanarra a tételre épül: a lojalitás a hatalommal együtt megvásárolható, a korrupciót pedig nem morális kérdésként kell értelmezni, hanem államműködtető realitásként. Így a „zéró tolerancia” emlegetése, a gyors minisztercserék, a hadsereg tisztjeinek azonnali áthelyezgetése csupán porhintés a külföld felé: a korrupció valójában nem vész el, csak átalakul. Minden alkalommal, amikor a NABU túl közel került valamelyik magas polcon lévő, korrupcióval alaposan gyanúsítható vezetőhöz, az érintettet vagy gyorsan (és finoman) lecserélték, kivonva ezzel a szélesebb látókörből, egyben megerősítve Zelenszkij harcát a korrupció ellen – vagy egyszerűen elpárolgott, ahogyan Mindics tette, vagy ahogyan most borítékolhatóan Jermak is tenni fogja, aki a NewYork Postnak nyilatkozva igen nehezen hihetően és sértődötten közölte, hogy többé senkinek nem veszi fel a telefont, mert bizony „elmegy a frontra”. (Lefordítva: Ukrajna második legnagyobb hatalommal bíró emberét el fogják rejteni a nyilvánosság és az igazságszolgáltatás elől.) 

Bárki is komolyan gondolta, hogy egy velejéig korrupt államban a háborús segélyeket majd mintaszerűen és teljesen törvényesen, transzparensen, kikezdhetetlen módon költik el? Nyilván nem, de az, amik most derülnek ki, messze nem az, amivel a Nyugat számolt. Ez itt már az ipari méreteket öltő, valóban rendszerszintű lopás, a rendszer működtetésének a szálai pedig – tetszik vagy sem – a legfelsőbb körök legszűkebb körének kezében látszanak összefutni. De még ha nem is így lenne, nincs az a kormány, amely egy korrupt rendszert ilyen nagyságrendű segélyösszegek mellett ilyen rövid idő alatt le tudna fékezni. A háborúnak saját és sajátos költségvetése van, tele titkos és nem transzparens beszerzésekkel – és saját, illetve sajátos korrupcióval. Amiben ráadásul általában nemcsak az adott állam vesz részt, hanem a segélyt indító vagy tranzitországok vállalkozásai is, ahogyan azt az Amerikai Egyesült Államok egyébként hibátlanul példázta afganisztáni szerepvállalása során.  

A tünet nem maga a betegség 

Valerij Zaluzsnij, az ukrán hadsereg egykori főparancsnoka, akit Zelenszkij éppen azért menesztett és száműzött Nagy-Britanniába nagykövetként, mert túlságosan és túl sokszor beszélt ki a hivatalos kijevi narratívából, legfrissebb cikkében már a háború utáni Ukrajna esélyeit latolgatja, benne egy független bírósági rendszerrel és a korrupció elleni küzdelemmel. (Más kérdés, hogy NATO-tagságot és akár nukleáris fegyverek Ukrajnába telepítését is vizionálja biztonságai garanciaként.) Szavai azért fontosak, mert őt tekintik Zelenszkij egyetlen komolyan szóba jöhető utódjának, népszerűsége a távolléte ellenére óriási Ukrajnában, mondanivalója pedig egy békés, gazdasági fejlődésre koncentráló, de háborúra bármikor kész, korrupciómentes országról nagyon is nyitott fülekre talál szülőföldjén. 

A gond csak az, hogy Zaluzsnij szinte szóról szóra ugyanazokat a paneleket mondja – kivéve természetesen az ukrán–orosz békés egymás mellett élés kérdésében –, amikkel Zelenszkij kampányolt bő hat évvel ezelőtt. Tudja, hogy az elnök és rendszere végzetesen meggyengült, de azt már érthető okokból nem fejti ki, hogy Zelenszkij csupán a beteg, de nem maga a betegség. Ugyanígy azok az ukrán parlamenti képviselők (az elnök saját pártjából is), akik immár nyíltan lázadnak, nem egyszerűen belső politikai vihart kavarnak, hanem egy elitátrendeződést készítenek elő, ha úgy tetszik, a rendszer átmentését egy következő, békésebb korszakba, ahol a korrupciót egy ideig ugyanúgy leplezni lehet a jótékony narratívával, ahogyan az Zelenszkij esetében is történt. Szándékaik komolyak: az, hogy ennyien fordultak egységesen Jermak ellen, közvetlen üzenet volt az elnök felé. A rendszer nagyhatalmú üzemeltetőjének kiiktatásával maga a rendszer következik, beleértve az annak csúcsán helyet foglaló Zelenszkijt is.  

Az amerikai béketerv időzítése és ellentmondást nem tűrő erőltetése Trump részéről természetesen nem véletlen. Ahogyan az sem, hogy Washington gyakorlatilag titokban dolgozik, gondosan távol tartva az európai országokat és Brüsszelt a békemegállapodás előkészítésétől. A Fehér Ház kihozta a maximumot a háborúból, Trump üzleti alapú politikájába már nem fér bele annak folytatása – és miután a háborúpárti Európa nem hallgat a jó szóra, Washington ezúttal ellentmondás nem tűrő izompolitikával üti keresztül az akaratát. A korrupciós botrányok sora ebben a folyamatban a lehető legjobb eszköz: a ki nem mondott indoklás szerint az Egyesült Államok kénytelen beavatkozni az ukrán belpolitikába (van gyakorlata és helyi tapasztalata az ilyesmiben), hogy elindítsa azt a változást, amelyet Zelenszkij nem (sem) tudott/akart véghezvinni, helyette maga is a korrupciós rendszer részévé vált.  

Az ukrán elnök is tudja, hogy az ő története itt fog véget érni. Külső szem számára meglepően bágyadtan tiltakozik a béketerv Ukrajna számára negatív pontjai ellen, és bár néhány európai állam még igyekszik uszítani, Zelenszkij jól láthatóan feladta a hiábavaló küzdelmet. Abszurd módon nem az orosz hadsereg, hanem saját rendszerének összeomlása előtt hajtja meg a fejét. Jermak eltűntetésével a legfontosabb alkatrész esett ki a gépezetből, a jelenlegi korrupciós rendszer összeomlását siettetve, és átadva a terepet egy új, hasonlóan korrupciós rendszernek, amelynek a tetteit egy darabig ugyanúgy a lelkes retorika fogja palástolni, ahogyan a mostaninál történt. A történet ilyen szempontból még csak nem is Zelenszkijről szól, hanem egy újra és újra önmagába visszatérő állapotról, Ukrajna nem sokat látott portréjáról. A valóság ismét legyőzte a mítoszt, és mint mindig, a mítosz főszereplője a köré szőtt legendával együtt bukik.  
Jöhet a következő. 

*** 

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm álláspontjával. 

Kapcsolódó: 

Nyitókép: Sarah Meyssonnier, MTI/EPA/Reuters pool