Az elkorcsosult államformák ellentmondanak az emberi természetnek

(Az alábbi írás A politika visszatérése című sorozat 7. részeként jelenik meg. A sorozat további részeit ide kattintva olvashatja el.)

*

Az arisztokrácia fogalma egy minőséget jelöl, ezért csak a politika olyan felfogásával értelmezhető, amely nem zárkózik el teljesen a minőségi megkülönböztetésektől.

akiket a politikai uralom minősége foglalkoztatott, viszont nem támaszkodhatunk azokra a kortárs elméletekre, amelyek a minőség fogalmától eleve elzárkóznak. Mivel az arisztokrácia nem a mennyiségek világához tartozik, kétségkívül nehezen illeszthető be a mai politikatudomány témái közé. De mit mondhatunk e tekintetben Platónról és Arisztotelészről, akiktől a nyugati politikai gondolkodás hagyománya ered? 

Platón az emberi jellem és a politikai berendezkedések közti összefüggést hangsúlyozza, így a Politeia nyolcadik és kilencedik könyvében kifejti, hogy a politikai közösség és a politikai uralom minősége az emberi minőségből fakad: az arisztokrácia az arisztokratikus jellemről árulkodik, a timokrácia timokratikus jellemről, az oligarchia az oligarchikus jellemről, a demokrácia a demokratikus jellemről, a türannisz pedig zsarnoki jellemből. „Ugye tudod, hogy emberi jellem is szükségképp annyi fajta van, ahányféle alkotmány?” – kérdezi a dialógusban Szókratész – „Vagy szerinted ezek tölgyfából és sziklából támadtak és nem a polgárok szokásaiból, amelyek – mint a mérleget a súly – a többi tényezőt is magukkal vonják?”

A Politeia tanúsága szerint a királyság és az arisztokrácia egy tőről fakad, hiszen a dialógus résztvevői egyetértenek abban, hogy mindkettő az emberi lélek ugyanazon módozatához tartozik. „Az egyik államformát már tárgyaltuk – mondja Szókratész –, de kétféleképpen neveztük: ha a vezetők közt épp egy jeles férfi akad, akkor királyságnak, ha meg több, arisztokráciának.” Ezzel meg is kapjuk az arisztokrácia egyik lehetséges definícióját, amely két elemből áll: az egyik mennyiségi, a másik pedig minőségi. Arisztotelész nem csupán az arisztokrácia kapcsán, hanem általában véve minden polisz megítélésénél ragaszkodik ahhoz, hogy mindkét elvet tartsuk szem előtt. 

Már a Politika első könyvében is az Arisztotelész egyik fő törekvése, hogy a politikai közösség meghatározásából semmiképpen se vesszen ki a minőség elve. Ezért hangsúlyozza, hogy a politikai közösség nem csak lélekszámban különbözik egy háztartástól, és nem is csupán az alacsonyabb rendű és kisebb közösségek puszta halmaza. A politikai közösség más rendeltetéssel bír, mint egy háztartás. Ez a különbség pedig nem számszerűsíthető, mert – bár mindkettő természetes közösség és számos analógia is vonható köztük – a háztartás és a polisz között létrendi különbség áll fenn.

Ami az államformákat illeti, Arisztotelész ebben a kérdésben is a politikai uralom minőségét és a politikai közösség természetadta rendeltetését tartja szem előtt. Nem csak azt kérdezi tehát, hogy a hatalom egy ember, egy kisebbség vagy a sokaság kezében van-e, hanem azt tartja a legfontosabb kérdésnek, hogy a különböző rendszerekben (amelyek természetesen összetett, vegyes formákat is alkothatnak) érvényesül-e a politikai közösség rendeltetése. A mennyiség mellett tehát szükségképpen mindenhol megjelenik a minőség kérdése is: 

Minden államformának van ugyanakkor egy elkorcsosult alakja is, amelyben a politikai közösség természetadta minősége, rendeltetése és célja elhomályosul. A helyes és korcs alkotmányok megkülönböztetése teszi egyértelművé, hogy Arisztotelész számára végső soron a minőség a fontosabb, nem pedig a mennyiség. Hiszen a királyság, az arisztokrácia és a politeia az uralkodók illetve az uraltak számát tekintve nyilvánvalóan eltér egymástól, de különbségük mégsem érinti a politika lényegét, mivel ezek a berendezkedések a közjó érdekében gyakorolt politikai uralom jellegében hasonlítanak egymáshoz.

mert ha csak az uralkodók és uraltak számát tartjuk szem előtt, akkor éppen a politikai közösség minőségét és rendeltetését hagyjuk figyelmen kívül. Arisztotelész szerint ebből a szempontból minden jó államformának van egy negatív ellentétpárja: 

Az elkorcsosult államformák ellentmondanak az emberi természetnek és semmibe veszik a politikai közösség természetadta rendeltetését. A zsarnokság, az oligarchia és a demokrácia – vagy ezek különböző arányban kevert változatai – lealacsonyítják az embert, mivel nem teszik lehetővé, hogy beteljesítse az élet politikai minőségét. Függetlenül attól, hogy névlegesen hányan vannak hatalmon,

következésképpen az ember úgy él, mintha nem is poliszpolgár lenne, csupán egy túlméretezett háztartás hasznos tartozéka, vagyis mai kifejezéssel élve: humánerőforrás. Ez az, amit Arisztotelész barbárságnak tartott. Úgy gondolta, hogy a politikai közösség hanyatlása egyaránt öltheti a zsarnokság, az oligarchia vagy a demokrácia formáját – mert nem az a döntő, hogy egy poliszban hányan uralkodnak, hanem, hogy milyen jelleget ölt az uralom. Ha a polisz az élet politikai minősége számára megnyitott tér marad, akkor a sokaság uralma nem közönséges demokrácia, hanem politeia (politikai közösség). Amennyiben a kevesek uralma a szó nemes értelmében politikai jellegű, nem oligarchiáról, hanem arisztokráciáról beszélünk. Ugyanez vonatkozik az egyeduralomra is: ha az élet politikai minősége és értelemadó célja nem vész el egy zsarnok kezén, akkor a szóban forgó államrend nem türannisz, hanem baszileia (királyság). 

Minden egyes államforma kérdését megelőzi a politikai életminőség kérdése. Épp ezért mindaddig felületesség lándzsát törni egyik vagy másik államforma mellett, amíg nem tisztázzuk, hogy mi a politikai élet rendeltetése és mit nevezünk politeiának, vagyis a szó általános értelmében politikai közösségnek (lásd ezzel kapcsolatban a cikksorozat korábbi részét). Az államformatan Arisztotelész életművében sem áll elszigetelten, hanem egy átfogó politikai filozófia szerves részét képezi. Így nem csoda, ha az a benyomásunk, hogy a filozófus kevés figyelmet szentel az egyes államformák általánosan érvényes meghatározásának, és inkább

Mivel Arisztotelész nem az ideális állam koncepciójában gondolkodott, hanem a poliszok sokféleségét és sajátos, kevert államformáit írta le, így politikai filozófiájának normatív tartalmát sem egy utópia közvetíti, hanem a helyes és az elkorcsosult városállamok közötti különbségtétel. Mindenekelőtt ezt a tanítást kell szem előtt tartanunk, ha meg akarjuk érteni a politika minőségi szemléletét, mert csak egy olyan politikai filozófia képes különbséget tenni az arisztokrácia és az oligarchia között, amely minden részletkérdést a jó életre irányuló alapvető kérdésre vezet vissza.

Arisztokratikus politikai gondolkodás

Figyelemreméltó tény, hogy az arisztokrácia a klasszikus államformatan egyetlen olyan kategóriája, amely nevében hordozza a jó élet eszményét. A hatalom ethoszát egyetlen más rend sem hangsúlyozza ilyen egyértelműen, hiszen az arisztokrácia a kiválóak (arisztoi) uralmát jelenti. Érthető, hogy a modern elitelméletek ebben az önmeghatározásban csupán egy szervezett kisebbség legitimációs narratíváját látják – hiszen bizonyos mértékben minden elitcsoport meg van győződve saját rátermettsége és kiválósága felől.

s ezáltal az arisztokratikus kultúra ébren tartja azt az elgondolást, miszerint a politikai közösség erkölcsi rendeltetéssel bír. Kétségtelen, hogy az arisztokrácia nem tisztán leíró fogalom, hanem bizonyos elitek értéktelített identitását fogalmazza meg. Mégis árulkodó, hogy a modern politikatudomány tartózkodik az arisztokrácia és az oligarchia megkülönböztetéséről, hiszen ez azt jelenti, hogy elfelejtettük a jó életre és a politikai közösség erkölcsi rendeltetése irányuló kérdésfelvetést és a politikai gondolkodás mai, szűkre szabott keretei között nem találunk helyet a hatalom ethoszának.    

Ennek logikus következményeként a modern elitelméletek is szakítottak az arisztotelészi felfogással, elvetették az arisztokrácia és az oligarchia megkülönböztetését, és az arisztokráciát az oligarchia egyik típusaként felfogva megteremtették az elitek összehasonlító vizsgálatának lehetőségét. Ez a redukció mára teljesen általánossá vált, így az értéksemlegesség követelményének megfelelően már nem különböztetünk meg helyes és elkorcsosult politikai közösségeket. Bár továbbra is Arisztotelészt tekintik a politikatudomány atyjának, a kortárs politikai gondolkodás elsősorban két „elkorcsosult” berendezkedést emleget a legtöbbet – a zsarnokságot és a demokráciát –, úgy téve, mintha ezek között kibékíthetetlen ellentét feszülne, viszont a királyság, az arisztokrácia és a politeia (illetve ezek kevert formái) nem is léteznének.

Ehhez képest kifejezetten árnyaltnak tűnik Werner Conze megállapítása, miszerint a klasszikus államformatan a jó és a rossz oligarchia megkülönböztetésére használja az arisztokrácia fogalmát. De még ez a körültekintő megfogalmazás is azt mutatja, hogy a klasszikus államelmélet összes alapvető kategóriáját az „elkorcsosult” politikai közösségek szemszögéből vizsgáljuk.

Az arisztokratikus politikai gondolkodás általános jellemzője, hogy még a legösszetettebb társadalmakban és történelmi helyzetekben is az emberi jellemet, a bátorságot és a kiválóságot tekinti a politikai közösség értékmérőjének. A modern politikai gondolkodás elutasítja azt a – ma már kétségkívül naivnak tűnő – elképzelést, miszerint a jó atyák általában jó utódokat nevelnek. Ezzel az érthető szkepticizmussal sajnos az is együtt jár, hogy az uralmi kultúra illetve a politikai nevelés szükségességébe vetett hit is elvész.

Az athéni politeia esetében ezt a különös rászorultságot Alkibiadész példázza, akit Szókratész figyelmeztetett, hogy Athén reménybeli vezetőjeként komoly versenyhátrányban van a spártaiakkal és a perzsákkal szemben, mert ezek a hatalmak összehasonlíthatatlanul több gondot fordítanak jövendő vezetőik neveltetésére, mint az athéniak. Hátrányos helyzetből az ifjú csak akkor törhet ki, ha nem bízza el magát, nem támaszkodik kizárólag az adottságaira, hanem megsokszorozza erőfeszítéseit és tudatosan készül a vezetés feladatára. Az úgynevezett „demokráciák” engedhetik meg maguknak a legkevésbé, hogy veszni hagyják az arisztokratikus nevelést és a politikai közösség ethoszát, mert a sokaság uralma csak akkor nem indul romlásnak, ha egyfajta „kiterjesztett arisztokráciaként” működik.

Az arisztokrácia válsága

Míg a modern szemléletben az arisztokrácia csupán az oligarchia egyik típusa, addig a klasszikusokhoz az ellenkező vélemény áll közelebb, miszerint sokkal inkább az oligarchia tekinthető az arisztokrácia válságtermékének. Platón egyértelműen ezt a nézetet képviseli. Szerinte ugyanis, ha egy arisztokrácia válságba kerül, akkor előbb timokrácia lesz belőle, aztán oligarchia. A timokrácia, amelyet jobb elnevezés híján „becsvágyó” alkotmánynak is nevez, „középen áll az arisztokrácia és az oligarchia között”, tehát a kettő közötti átmenetként is értelmezhető.

Az arisztokraták egyre kevésbé gondolhatnak arra, hogy uralmuk külső formáit fenntartsák, ezért „lelküket az erénynek és az ősi állapotnak szentelik.” Így a középszer uralma következik, megfakulnak az erények, mindinkább eluralkodik a bírvágy szenvedélye és az átmenettel együtt járó viszályból olyan hatalmi formák emelkednek ki, amelyek egyre kevésbé emlékeztetnek az arisztokráciára, és egyre inkább tűnnek oligarchikusnak. Platón jellemzése szerint a timokrácia köztes forma: már nem arisztokrácia, de még nem is oligarchia. Vannak sajátos vonásai, ugyanakkor ezek leginkább az élettel szembeni beállítottságot és a jellemet érintik. A timokrácia inkább lelkiállapot mintsem államforma vagy korszak. Olyan viszálykodó és becsvágyó emberek viselkedésében érhető tetten, akik jól ismerik még az arisztokrácia által felállított mércét, de egyre kevésbé törik magukat, hogy annak megfeleljenek. Egyre többre tartják az anyagi javakat és egyre kevésbé gyakorolják az erényeket.

Amikor az arisztokratikus erények utolsó szikrája is kialszik az emberekben, akkor többé már nem is timokráciáról, hanem oligarchiáról van szó, mert „a viszálykodó és becsvágyó emberek helyébe pénzimádó és vagyonhajhász népek lépnek, akik magasztalják a gazdagot”. Mivel Platón minden politikai berendezkedést az emberi minőség és a jellem mércéje szerint ítél meg, legjobb, ha az arisztokrácia és az oligarchia „átmenetét” is egyszerűen így ragadjuk meg. 

és csak azért nem tekinthető oligarchiának, mert az arisztokrácia elvétől még nem szakadt el teljesen. Az oligarchia már lényegesen más, hiszen az erény nélküli gazdagság megszilárdult uralmát jelenti. 

Tanulságos lesz most – miután Platón és Arisztotelész államformatana fölött elmélkedtünk – egy pillantást vetni az újkori történelem nagy politikai mintázataira. Az arisztokrácia hanyatlása és az új típusú oligarchikus elitek megjelenése sok tekintetben éppen olyan képet nyújt, amilyent Platón festett elénk. A konkrét történelmi példák, esetlegességek és részletek csak még jobban megerősítik a Politeia nyolcadik könyvében szereplő leírást. Az arisztokrácia hanyatlása három évszázad három fontos történeti mozzanatával szemléltethető: először is a 18. században az abszolutista állam maga alá gyűrte (vagy szebben kifejezve: integrálta) a nemességet. Ezután a 19. században a polgárság foglalta el a parlamentarizmus harcállásait az abszolutizmussal szemben, miközben új típusú oligarchikus és plutokratikus elitcsoportok szilárdították meg hatalmukat.

A Platón által nyújtott leírás minden elemét megtaláljuk ebben a történetben: egymást követik az arisztokrácia, a timokrácia, az oligarchia, a demokrácia és a zsarnokság periódusai. Ebből a nagy folyamatból most csak azt érdemes kiemelni, ami az arisztokrácia klasszikus felfogása szempontjából döntő, vagyis az elit oligarchizálódásának folyamatát.

Új idők – új eszmék

A görög eszmetörténész, Panajotis Kondylis hangsúlyozza, hogy a nemesség politikai autonómiáját a 17. és 18. században az abszolutista államgépezet kezdte felszámolni. Ha nem a nemesi kiváltságok csorbításával, akkor azzal, hogy az uralkodó hivatalokat osztott szét az arisztokraták között és ezzel az államgépezet részévé tette őket. Az arisztokratikus politikai közösség autonómiáját kiüresítő reformok és az „abszolút” hatalomgyakorlás igénye ismét aktuálissá tette Arisztotelész királyság és a zsarnokság közti megkülönböztetését. Az arisztokrácia az ellenállási jog eltörlésére felépített modern államiság csapdájába esett, ráadásul úgy, hogy az abszolutista uralkodó iránti hűsége legtöbb esetben arra késztette, hogy ebből a csapdából ne is próbáljon meg kiszabadulni. Az arisztokrácia politikai autonómiájának felszámolása fontos fejlemény, hiszen korábban az arisztokrácia egyet jelentett a politikai közösséggel. A 18. századtól viszont a politika világa fokozatosan kettévált államra és civil társadalomra.

Természetes, hogy ez a tényező az arisztokratikus politika hanyatlásában is fontos szerepet játszott. Kínos kérdés, hogy Arisztotelész fogalmai szerint az abszolutista monarchia a királyság vagy inkább zsarnokság kategóriájába esik-e? Ugyanakkor a hagyományos szerepéből kieső nemesség kapcsán még ennél is kínosabb az a kérdés, hogy az arisztokráciához vagy pedig oligarchiához áll-e közelebb? 

Antoine de Rivarol szerint a francia nemesség a forradalom korában már csak önmaga árnyéka volt. A kard ősi nemessége mindinkább átadta helyét egy olyan modern elitnek, amelyben a vásárolt címek, az udvari intrikák és a gazdasági leleményesség új világa adott hírt magáról. Rivarol ezzel kapcsolatban jegyezte meg, hogy „nincsen visszataszítóbb az erény nélküli gazdagságnál”. Ez a mondat azért arisztokratikus, mert az oligarchiát veszi célba. A polgárság 19. századi győzelme után viszont olyan új elitizmusok jelentek meg, amelyeknek kevés közük volt az arisztokrácia régi felfogásához.

Sok esetben ezek is az „erény nélküli gazdagság” és a burzsoá szellemiség ellen szálltak síkra, de már nem a klasszikus államformatanból kiindulva, hanem a legkülönbözőbb filozófiai, politikai és vallási nézetek mentén. Carlyle hőskultusza, Nietzsche „úr-morálja”, Gobineau rasszelmélete, vagy épp Léon Bloy és Nyikolaj Bergyajev apokaliptikus burzsoáellenessége más-más módon, de egyaránt az arisztokratikus politikai gondolkodás hanyatlására adott választ. Ebbe a felsorolásba kívánkozik sok olyan szerző, aki a szellem új nemességéhez kívánt csatlakozni és azok is, akik az arisztokráciának új, esztétikai, etnikai vagy spirituális jelentést akartak adni. Éppígy ebbe a sorba illeszthető Sorel mítosza is, amely az arany- és ezüstnemzetség archaikus képzetét keltette életre.  

Sorel az egyik első politikafilozófiai művében arra hívta fel a figyelmet, hogy az angolszász gondolkodás divatja az európai politikai gondolkodást is az amoralitás légkörébe borítja, mert az arisztokrácia erényközpontú gondolkodását egyszerűen az oligarchia és a gazdasági uralom elveivel váltja fel.

Ez jelentette az erényközpontú, arisztokratikus gondolkodás végét Európában. Sorel ezzel szemben a klasszikusok oldalára áll és a minden téren eluralkodó az amorális teljesítmény-központúsággal szemben az erény-központú gondolkodást hívja segítségül: 

Jellemző módon Sorel külön fejezetben foglalkozik az oligarchia jelenségével, de itt már nem a klasszikus államformatan nézőpontját veszi fel, hanem a fogalmi kereteket kitágítva még a szofistákat és a demagóg népvezéreket is oligarcháknak nevezi. Ők is „oligarchák”, azért, mert idegen tőlük a heroikus kor lelkülete, és mert a jó élet erkölcsi célkitűzése helyett egyszerűen csak sikereket akarnak egymásra halmozni. Sorel úgy látja, hogy

„Így – írja a szerző – a gazdasági gondolkodás túlsúlya nemcsak az erkölcsi törvényt homályosítja el, hanem a politikai elveket is megrontja.” 

Félreértés ne essék, Sorelt nem a régi rend iránti nosztalgia késztette arra, hogy védelmébe vegye az arisztokrácia elvét. Amikor hadat üzent a tőkeuralom demokratikus jelszavakkal olajozott rendszerének és elutasította az „angolok eszményét”, csupán azért állt ki az arisztokrácia mellett, mert helyre akarta állítani a politika feledésbe merült klasszikus ethoszát. Ez a szellemi kihívás pedig ma legalább annyira aktuális, mint a hosszú 19. század végén volt. Az azóta eltelt viharos száz évben mintha csak Arisztotelész politikai tanítását akarták volna a feje tetejére állítani,

A 20. századdal való politikai és erkölcsi számvetés során a klasszikusokkal is szembe kell néznünk. Tőlük tudjuk, hogy az alkotmányok nem a „tölgyfából és sziklából támadtak”, hanem az ember jelleméből. 

***

(Nyitókép: Czopf Áron / Mandiner)

***