Honnan jönnek az elitek – és hová tartanak?

(Az alábbi írás A politika visszatérése című sorozat 6. részeként jelenik meg. A sorozat további részeit ide kattintva olvashatja el.)

*

„Demokratikus” korunk sajátossága az a meggyőződés, hogy a hatalomnak föltétlenül egy kivételes egyéniség, vagy pedig a többség kezében kell összpontosulnia. Harmadik lehetőség – állítólag – nincs.

Mégis, a demokrácia és az önkényuralom sokat hangoztatott ellentéte a ma emberében is kétségeket szül. Az effajta dichotómiákkal kapcsolatban mindig felmerül a kérdés, miért éppen ezt a két pólust állítják szembe egymással. Vajon tényleg nincsen harmadik lehetőség, vagy a diktatúra és demokrácia szembeállítását éppen egy nagyon is valóságos „harmadik lehetőség” elfedésére módolták ki? 

A politikai osztálynak jó oka van arra, hogy legitimációját a demokrácia és az egyeduralom ellentétére alapozza, ráadásul ezt a klasszikus képzés hanyatlása is megkönnyíti, hiszen korunk nem emlékszik többé a zsarnokság és a demokrácia közeli rokonságát hangsúlyozó platóni és arisztotelészi tanokra. Politikai gondolkodásunk ma éppen erre a két demagógiától áthatott, a történelemben pedig szembetűnően epizodikus szerepet játszó rendszerre korlátozódik, így

A politikai gondolkodás problémahorizontjának beszűkülése tehát nyilvánvalóan a plutokratikus elitcsoportoknak és a tőke arctalan uralmának kedvez. 

Mindezzel együtt, az alaphelyzet még mindig ugyanaz, mint a régmúlt időkben. Hérakleitosz  aktuálisabb, mint a reggeli híradó. Ő írja ugyanis, hogy „a természet rejtekezni szeret”, és hallatlan naivitás lenne azt hinni, hogy ez alól az általános szabály alól épp a hatalom természete képez kivételt. Minden hegemónia elrejti önnön lényegét. Mármost, ha állandóan a diktatúra és a demokrácia ellentétéről hallunk, és már a csapból is ez folyik, akkor teljesen biztosak lehetünk abban, hogy épp most is a természet elrejtőzésének lehetünk tanúi, és a hatalom most is megnevezhetetlen.

Mert igaza van Rivarolnak: „A politika a mesebeli szfinxhez hasonlít: mindenkit felfal, ki talányát nem fejti meg.” Ilyen a hatalom rejtélye is. A hatalom gyakorlatilag soha sincsen egyetlen személy vagy a többség kezében, hanem mindig jól szervezett kisebbségek osztoznak rajta. Ne higgyük hát, hogy a történelmet néhány kivételes pillanattól eltekintve valóban egyetlen személy vagy a többség akarata formálja, mert ezzel figyelmen kívül hagyjuk a hatalom viszonytermészetét. A történelem minden nagy korszaka szervezett kisebbségek és társadalmi konszenzusok párbeszédéből emelkedett ki. 

A klasszikus kérdés

Ha minden más kérdést figyelmen kívül hagyva bekapcsolódunk a demokrácia és a diktatúra „nagy harcába”, akkor egyszerűen a politikai gondolkodás modern alapsémáját vesszük alapul, rendszerint anélkül, hogy felismernénk e gondolkodásmód korlátait. A diktatúra korunk számára a zabolátlan államhatalmat testesíti meg, a demokrácia pedig – állítólag – ennek szöges ellentétét: a civil társadalom közhatalmát. A lényeg így természetesen elsikkad, hiszen az állam és civil társadalom elvont megkülönböztetése a politika lényegét teszi zárójelbe. Az állami és társadalmi tényező modern szembeállítása megfojtja és elemészti a politikai gondolkodást. Ezzel szemben, akiket klasszikusoknak nevezünk, azok nem ebben a sémában gondolkodtak, hanem minden kérdést a politikai közösségre vonatkozóan vetettek fel. Platón Politeia című dialógusának kérdései csaknem kivétel nélkül a politikai valóságnak erre az eredendő egységére vonatkoznak.

Ezek a részkérdések abban a mindent átfogó kérdésben összegződnek, hogy „hogyan kell élnünk?” 

Miközben Platónt vádolják azzal, hogy „megkettőzte a valóságot”, valójában ezt éppen a modern gondolkodók teszik azzal, hogy a világot természetes és társadalmi rendre, a politikai életet pedig államra és civil társadalomra osztják. Platón tanítása szerint a politikai közösség egysége a valóság egységét reprezentálja, a politeiában tehát a kozmosz rendje fejeződik ki. Ebből származik a klasszikus kérdés ereje. Nem az a kérdés, hogy miképpen óvhatjuk meg a társadalmat az államtól, vagy megfordítva: hogyan védhetjük meg az államot a társadalomtól.

Platón a spártai arisztokrácia és az athéni politeia erényeinek ötvözetét tartja helyesnek, Arisztotelész pedig azt a kevert államformát, amely magába olvasztja a monarchia, az arisztokrácia és a politeia erényeit. Mindkét esetben az a kérdés, hogy hogyan, milyen erények jegyében kell élnünk. Amikor Platón azt kérdezi, hogy milyenek legyenek az őrök és kik hivatottak a közösség vezetésére, teljesen másról beszél, mint mikor a modern filozófusok arról tanakodnak, hogy milyen jogintézményekkel lehet határok közé szorítani az államhatalmat. Az egyik kérdés az emberi jellemről szól, a másik pedig személytelen hatalmakat idéz meg és mechanizmusokat próbál mozgásba hozni. Azt már az olvasó megítélésére bízom, hogy melyik megközelítés többszörözi meg a valóságot és melyik vonatkoztatja el a politikát az emberi élet kézzelfogható valóságától. 

„Hogyan éljünk?” – „Kik hivatottak a közösség vezetésére?” – ezek a felvetések ma már a nevezetes „kérdéstilalom” (Eric Voegelin) hatálya alá tartoznak.

Pedig ha jobban belegondolunk, a demokrácia szónak is akkor lenne értelme, ha egyértelműen erre a két kérdésre vonatkoztatnánk: „Hogyan éljünk?” és „kik hivatottak a közösség vezetésére?” A posztpolitikai konszenzus bárgyú hazugságokkal puhára bélelt világában viszont a demokrácia fogalmának sem lehet valóságvonatkozása – a levegőben csak a „demokrácia” és a „diktatúra” ellentétének bágyasztó ostobasága visszhangzik. Azt mondják, jobb, ha nem firtatjuk a régi kérdéseket. Már tíz évnél régebbi szakirodalomra sem illik hivatkozni, nemhogy Platónra és Arisztotelészre! Ez a szemlélet eredetileg a progresszívek múlt iránti megvetéséből született, viszont ha mi is behódolunk neki, azzal nem a múltat, hanem a jelent és önmagunkat ítéljük jelentéktelenségre. 

Honnan jönnek az elitek?

A régi kérdések ma is éppúgy érvényesek, mint mikor először megfogalmazták őket. A politikai közösségek szerveződésének akkor is vannak állandó törvényszerűségei, ha a politikát a szó legradikálisabb értelmében „a szabadság tereként” fogjuk fel.

Ezek a kisebbségek hivatkozhatnak isteni kiválasztottságukra, erényeikre, szakértelmükre, a forradalom győzelmére vagy a többség akaratára, de mindig olyan kisebbségek maradnak, akiket elsősorban az összetartás és a szervezettség emel ki a társadalom szélesebb tömegeiből. A stato és a regime fogalmai eredetileg nem a modern értelemben vett államapparátusra vagy intézményesült uralomra vonatkoztak, hanem azokra az öntudatos és jól szervezett kisebbségekre, akiket Valeriu Marcu találó kifejezéssel „a barátság céheinek” nevez. A barátság természetének megfelelően olyan társas viszonyrendszerről van szó, amelybe nem integrálható mindenki, elvégre barátok azok lehetnek, akiknek közös érdekei, örömei vagy erényei vannak. Egyúttal céhről is van szó,  ami pedig arra utal, hogy a szóban forgó kisebbségeket a társadalom többségénél is mélyebben átjárja a hierarchia szelleme és egy közös cél végrehajtására szerveződnek. 

Az ember az egyetlen olyan teremtmény, amely nem képes vezetés nélkül élni – állítja Ibn Khaldún, az arab világ egyik legnagyobb hatású politikai gondolkodója.

Az uralom kérdése önmagában is figyelmet érdemel. Ibn Khaldúnt az egyik legnagyobb átfogó civilizációelmélet megalkotójaként tartják számon, amiért leírta a nomád hódítók és letelepedett népek kölcsönhatását. Az erősebb törzsi szolidaritással rendelkező, harcias népek szerinte időről-időre meghódítják a szelídebb letelepedett népeket. A civilizációt koronként megújító hatalom így a hódítás tényéből fakad. Általában azért korlátozzák erre Ibn Khaldún gondolkodását, mert a nyugati civilizációelméletekben is fontos szerepet játszik a hódítás, mint új kezdet. Vico „heroikus korról” szóló leírása, Spengler krizeológiája és Toynbee tour de force-ra alapozott elmélete is ezt a szempontot emeli ki, ezért Ibn Khaldún legtöbb nyugati olvasója egyszerűen a számára már adott sémákba illeszti be az arab szerző civilizációelméletét és úgy értelmezi, hogy az egyszerűen a nomád hódítók tündöklését és bukását magyarázza, és a jóléttől elpuhult városias civilizációk gyengeségére mutat rá.

Kétségkívül ez jellemzi a történelem alapdinamikáját. Az effajta értelmezések igézete alatt viszont csak kevesen vették észre, hogy Ibn Khaldún tanításában egy elit-elmélet körvonalai is felsejlenek. 

A klasszikus elitelméletek egyik úttörő teoretikusa, Gaetano Mosca éppen ezt hangsúlyozza. Szerinte Ibn Khaldún a fölülrétegzett társadalom azon modelljét írja le, amelyben az uralom újabb és újabb hódítások eredménye. Eszerint a vezető réteg egy harcedzett, de mindenekelőtt jól szervezett kisebbség, amelyet erős csoportszolidaritás (aszabijja) hat át. A harcos elit kívülről érkezik, és a letelepedett néptömegek fölött erőszakos hódítással szerez hatalmat. Felülrétegzett társadalmakban a hódítás emléke részben mitikus, részben etnikai jelleget kölcsönöz az uralmi kultúrának, ám a modern elitelméletek nézőpontjából

Mosca ezzel egy fontos összefüggésre hívja fel a figyelmünket, ugyanis Ibn Khaldún civilizációelméletének kulcsfogalma, az aszabijja (csoportszolidaritás) nem csupán egyes népek fölényét és mások hanyatlását teszi érthetővé, hanem az elitek jelenségéhez is kulcsot jelent. Az összetartó, jól szervezett kisebbségek hatalma azzal magyarázható, hogy erős csoportszolidaritás nélkül a hatalmat nem lehet megragadni. Ibn Khaldún szerint:

A harcos eliteket a mítosz, a származástudat, a veszélyek közös vállalása és harc kovácsolja össze, ahogy a „barátság céhét” is a közös vállalkozás, a közös ambíció és a siker teszi egységessé. Jellemző, hogy az arisztokraták hatalmuk jogcímét a háborúból eredeztetik, általában katonai erényekre hivatkoznak és fölényüket ősi hódítás eredményének tekintik. Ám a kérdés – „honnan jön az elit?” –, nem intézhető el az erőhatalom és a hódítás tényével. A hódításhoz is – akárcsak a céhek, pártok és rezsimek működéséhez – kiemelkedő csoportszolidaritás kell.

Három elitelmélet

Carl Schmitt meghatározása szerint „az elit azokat jelenti, akiknek szociológiáját senki sem meri megírni.” Ha valóban így van, akkor Gaetano Mosca, Vilfredo Patero és Robert Michels mindenképpen bátor gondolkodónak tekinthető, mert a 19. század végén és a 20. század első felében az ő munkásságuk nyomán alakult ki a modern elitelméletek iskolája. Lényeges, hogy modern elméletekről lévén szó, egyik sem a klasszikus kérdést vette alapul. Az új „elitisták” nem azt kérdezték ugyanis, hogy kik hivatottak a politikai közösség vezetésére, hanem azt, hogy kik uralkodnak valójában? „Elitizmusuk” tehát nem normatív, hanem leíró jelleget öltött. Szakítottak Platón és Arisztotelész arisztokratikus szemléletével, elvetették a klasszikus államformatan kategóriáit. Őket az elitek szociológiája érdekelte, a hatalom természetéről és a különféle berendezkedésekről nagy általánosságban csak annyit állapítottak meg, hogy a hatalom mindig szervezett kisebbségek kezében van. 

Gaetano Mosca jelentős előtanulmányok után – melyekben a parlamentáris rendszerek működését vizsgálta – A politikatudomány elemei (Elementi di scienza politica, 1896) című könyvében fogalmazta meg az „uralkodó osztály” első átfogó elméletét. Alapvetése rendkívül egyszerű és világos volt, hiszen két állításból indult ki:

Ez a két alapelv a klasszikus modern elitelméletek közös alapvetése, amelyet Patero és Michels is teljes mértékben elfogadott. Moscától ered az a gondolat is, hogy a hatalomváltás során nem a többség távolítja el a politikai osztályt, hanem a többség is maga fölé emel egy másik szervezett kisebbséget, amelynek az a feladata, hogy betöltse a hanyatló uralkodó osztály helyét. A szerzőt nem szédítették meg a tömegek koráról szóló divatos fejtegetések, számára a politikatörténet továbbra is a szervezett kisebbségek története maradt. Ezen kisebbségek számottevő társadalmi legitimációval is rendelkezhetnek, ugyanakkor hatalmuk nem a társadalommal elismertetett – anyagi, szellemi vagy erkölcsi – felsőbbrendűségükből ered, hanem abból, hogy szervezetten és egységesen képesek fellépni. A kérdés csak az, hogy mi teszi lehetővé ezt az egységes fellépést? Mosca a rá jellemző egyszerűséggel adja meg a választ:

Ha jobban meggondoljuk, a felemelkedő „uralkodó osztályok” öntudatra ébredésük pillanatától fogva a tour de force kényszerének vannak kitéve. Ahogy a nomád harcosokban a végtelen puszták harcai acélozzák meg az aszabijja érzületét, úgy a „barátság céheinek” a társadalmi összesség nyomásával kell megküzdeniük.

A különbség csak annyi, hogy a régi arisztokráciák a demokratikus pártok korában háttérbe szorultak, dicső harcaik emléke elhalványult. De például az orosz arisztokrácia megőrizte eredettudatát, hiszen egész a huszadik századig druzsinákba, vagyis rohamcsapatokba szerveződött. Vannak azonban másfajta elitek is a színen. Mosca kiemeli a gazdagságból eredő hatalmat illetve megemlíti a jogászok hatalmát. Szerinte a plutokráciát és a juriszokráciát is a hatalom pacifikálódása teszi lehetővé. Az elitek mindig változnak, a hatalom természete azonban nem változik. Mosca arra hívja fel a figyelmet, hogy a „politikai osztály” molekuláris szintű cserélődése és frissülése hogyan segít fenntartani a demokratikus illúziókat.

Patero pontosan itt veszi fel a fonalat, de árnyalja is Mosca elitekkel kapcsolatos gondolatait. Az ő szemében az elit dinamikus társadalmi tényező, amely csak a szüntelen változás jegyében tekinthető állandónak. A szocialista rendszerek (I sistemi socialisti, 1902) című munkája után Pareto is egy Moscáéhoz hasonló átfogó elméletet dolgozott ki, Értekezés az általános szociológiáról (Trattato di sociologia generale, 1916) címmel, s ebben amellett érvelt, hogy az elitek folyamatosan változnak, egyfajta körforgás részét képezik, és nem különülnek el olyan élesen a többségi társadalomtól, mint ahogy Mosca állította. Az elitek léte szerinte az emberi rend szükségszerű pluralitásával magyarázható:

Pareto az elitet már a fogalom eredeti jelentésénél fogva is kiválaszottak (eletti) csoportjának tekinti. Ezért beszél kiválasztott osztályokról (classe elette), szigorúan többesszámban, mert a pluralitás elvét nemcsak a társadalom egészére nézve tartja érvényesnek, hanem az elitcsoportokon belül is figyelemreméltó különbségeket állapít meg. Grandiózus művének 2032. és 2034. számú tézise arról szól, hogy a „kiválasztott osztály” minden esetben legalább két részre bontható: az elit kormányzó részére és az elit nem kormányzó részére (La classe eletta di governo ↔ La classe eletta non di governo).

Robert Michels a modern pártok vizsgálata nyomán jutott hasonló megállapításokra. Legismertebb művében (Zur Soziologie des Parteiwesens in der modernen Demokratie, 1911) a modern pártok oligarchikus tendenciáira mutatott rá, bebizonyítva, hogy

A demokratizáció csupán elméleti síkon ment végbe, legfeljebb arra volt jó, hogy kedvezőtlen légkört teremtsen az arisztokraták politikai tevékenysége számára, de a hatalom új céheiben – a modern hatalomgyárakban – legkevésbé sem a többség uralma formálódik, hanem új oligarchikus elitcsoportok szilárdítják meg hatalmukat. A hatalom megszerzéséhez a modern korban is egy szervezett kisebbségre van szükség, professzionális politikusokra, hivatásos forradalmárokra, élcsapatra, pártfunkcionáriusokra vagy nevezzük őket, ahogy akarjuk. Michels szerint ezért a demokratizáció égisze alatt is csak az „oligarchiák vastörvénye” érvényesül, amely alól senki sem vonhatja ki magát:

A modern demokrácia legkevésbé sem az, aminek magát mutatja – Mosca, Pareto és Michels szerint nem is lehet az. A politikai gondolkodás mai korrupciója nagyrészt azzal magyarázható, hogy nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel, hanem a régiek kérdéseivel együtt a szőnyeg alá söpörjük. Marad a lelki szegények vigasza, hogy mindig lehet választani: diktatúra vagy demokrácia? 

***

(Nyitókép: Czopf Áron / Mandiner)