Teddy Roosevelt elnök híres mondása volt, hogy „beszélj lágyan, de vigyél magaddal egy nagy botot”. Trump ezzel szemben abban hisz, hogy „beszélj keményen, de vigyél magaddal egy nagy botot is”. A venezuelai akció ennek a szemléletnek a legjobb példája.
A geopolitikai szempontból kaotikus 2025-ös év azzal kezdődött, hogy Donald Trump második elnökségének legelején azonnal a Panama-csatorna, valamint Grönland elfoglalásáról beszélt. Akkor az európaiak döbbenten fogadták a kijelentéseit és abszurdnak nyilvánították azokat.
Panamával kapcsolatban az amerikai adminisztráció elérte, amit akart, anélkül, hogy jelentős erődemonstrációt kellett volna gyakorolnia, Grönland témája pedig ezen a héten került újra napirendre. Akik tavaly még legyintettek, Maduro venezuelai diktátor elfogása és New Yorkba szállítása után már sokkal komolyabban kezdik venni az amerikai elnök szavait. Az elnök viccesen „Donroe-dokrínának” nevezte a politikáját (összeolvasztva saját nevét Donaldot a Monroe-val), amely egy trumpi csavart ad az eredeti doktrínának és későbbi kiegészítéseinek.
Mikor a Monroe-doktrína eredetileg megszületett Amerika még nem volt nagyhatalom, mégis azt követelte az európaiaktól, hogy vegyék le a kezüket az amerikai kontinensről. Az európai nagyhatalmak akkor nem vették komolyan az amerikai elnököt.
A gyakorlatban csak a 19. század végén kezdte el az Egyesült Államok kiszorítani az európaiakat a kontinensről és ekkor került sor a ma már kevesek által ismert spanyol-amerikai háborúkra. A 20. század elején Theodore Roosevelt két beszédében kiegészítéseket fűzött a Monroe doktrínához, amelyekben úgy fogalmazott, amely akár a Maduro elfogása utáni sajtótákékoztatón is elhangozhatott volna: „Nem igaz, hogy az Egyesült Államok éhséget érezne mások földjére, vagy bármilyen tervet dédelgetne a nyugati félteke többi nemzeteivel kapcsolatban (...) Ez az ország csak azt kívánja, hogy a szomszédos országok stabilak, rendezettek és virágzóak legyenek. Bármely ország, amelynek népe jól viselkedik, számíthat őszinte barátságunkra. Ha egy nemzet megmutatja, hogy képes ésszerűen, hatékonyan és tisztességgel cselekedni társadalmi és politikai ügyekben, ha fenntartja a rendet és teljesíti kötelezettségeit, akkor nem kell félnie az Egyesült Államok beavatkozásától. A krónikus jogsértések vagy a civilizált társadalom kötelékeinek általános lazulásához vezető inkompetencia Amerikában, és másutt is, végső soron valamely civilizált nemzet beavatkozását teheti szükségessé, és a nyugati félteken az Egyesült Államok Monroe-doktrínája
arra kényszerítheti az Egyesült Államokat, hogy – bármennyire is vonakodva – ilyen jogsértések vagy inkompetencia kirívó eseteiben nemzetközi rendőri hatalmat gyakoroljon.”
Ezt időnként gyakorolta is az Egyesült Államok, több-kevesebb sikerrel. 37 évvel ezelőtt 1989-ben George H.W. Bush indított inváziót Manuel Noriega panamai rezsimje ellen, sikeresen megbuktatta, és bíróság elé állítatta a vezetőt. A vádak hasonlóak voltak, mint Maduro esetében. Az utóbbi pár évtizedben Amerika engedte, hogy Latin és Dél-Amerika is baloldali kormányok kezébe kerüljön, amelyek aztán az ellenségeivel kötöttek szövetséget és elárasztották az amerikai határt droggal és illegális bevándorlókkal.
Míg James Monroe elnöksége alatt az Egyesült Államok elsősorban a spanyolokat és angolokat akarta távol tartani Közép- és Dél-Amerikától, valamint attól tartottak, hogy a napóleoni háborúk lezárása után a franciák segítséget nyújtanak a spanyoloknak helyreállítani az uralmukat Latin-Amerikában, addig ma már egészen mások lettek a riválisok. 203 évvel később már nem a nyugat-európai beavatkozástól tartanak az amerikaiak, hanem az orosz-kínai-iráni tengelytől, amely az utóbbi években befészkelte magát az Egyesült Államok szomszédságába. Ennek Venezuela volt a legkirívóbb példája.
Bár sokan a kínai és orosz vonalat emelték ki, azonban Maduro bukásának, és a potenciális rezsimváltásnak talán legnagyobb vesztese: Irán.
A Quillette magazin részletes cikkben ismertette, hogy a venezuelai rezsim az elmúlt 27 évben az Iráni Iszlám Köztársaságot az egyik legfontosabb szövetségesévé tette. Ez többek között magába foglalta azt is, hogy a Hezbollah nevű libanoni székhelyű síita terrorszervezet szabadon működött az országban. „Irán és a Hezbollah számára Venezuela nagy stratégiai értékkel bírt: a szankciók kijátszásának eszköze volt; kapu Latin-Amerikába, ahol terrorcselekmények tervezhetők az Egyesült Államok és Izrael ellen; ideológiai útitárs, amely csatlakozik a Nyugat elleni harchoz az ENSZ-ben és más nemzetközi fórumokon; partner illegális üzleti tevékenységekben; bázis Irán radikális ideológiájának terjesztéséhez; valamint a Hezbollah kábítószer-kereskedelmi és pénzmosási tevékenységeinek elősegítője” – olvasható az elemzésben.
A Trump féle értelmezése a Monroe-dokrínának az, hogy az ellenséges hatalmakat nem tűri meg az amerikai kontinensen. Az Axios is összeállítást készített arról, hogy ők miként értelmezik Trump „Donroe-doktrínáját”. A cikk szerint nem érdemes a demokrácia-exporttal összehasonlítani a venezuelai akciót. David Smith politólgus a lapnak elmondta, hogy az elnök támogatói közül sokan nem szeretik, ha a hadsereget külföldi beavatkozásokra használja a kormányzat, de a Trump-kormány azt mondhatja, hogy „nem igazán külföldi beavatkozás, hiszen a nyugati féltekén történik”.
Trump nem véletlen érvel azzal, hogy ez nemzetbiztonsági kérdés, hiszen ezek az országok olyan közel vannak, hogy közvetlen fenyegetést jelenthetnek az Egyesült Államokra (kábítószer, bűnözés, illegális migráció). Az elemző szerint nagy eséllyel Kuba is potenciális célpontja lehet ennek a régi-új politikának.
A latin-amerikai országok egyszerű választás elé kerülnek: vagy jó viszonyt alakítanak ki az Egyesült Államokkal vagy pedig arra ébrednek egy éjszaka, hogy amerikai helikopterek köröznek az elnöki palota felett.
Az Axios szerint Trump kritikusai azzal érvelnek, hogy a befolyási övezetek normalizálása mindenki számára átalakítja a szabályokat. Ez már most aggodalmat okoz Kijevben, valamint Tajvanon is. De lehet azzal is érvelni, hogy az amerikaiak végre feladták, hogy úgy tegyenek mintha nem léteznének befolyási övezetek. Niall Ferguson brit történész mondta néhány évvel ezelőtt, hogy az Egyesült Államok és Kína olyan birodalmak, amelyek szeretnek szégyenlősek lenni, és úgy tenni, mintha nem lennének azok. Ennek a korszaknak lehet hamarosan búcsút inthetünk.
Ezt is ajánljuk a témában
Az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia tisztán és érthetően bemutatja az amerikai kormányzat álláspontját: a legfontosabb Amerika lakosságának jóléte, minden más másodlagos.
***
Erős újévi politikai rajt a Mestertervben: Kereki Gergő műsorában Mráz Ágoston Sámuel és G. Fodor Gábor elemzi Magyar Péter újévi beszédét, Bajnai Gordon színre lépését, az Orbán–Magyar nemzetközi sajtócsatát, a közelgő választás forgatókönyveit, a világrendszerváltás jeleit és az év eleji gazdasági intézkedések politikai hatását.
Vádolom az Európai Unió és az Európát vezető országok politikai elitjét, különös tekintettel miniszterelnökeiket és elnökeiket, vezető politikusaikat és meghatározó médiamunkásaikat.
Az újabb szankciós csomag célja, hogy szigorúbb büntetőintézkedéseket vezessenek be Oroszországgal szemben.
Donald Trump arról is írt, hogy aranykorukat élik a magyar-amerikai kapcsolatok.
Ezzel a tudományosnak látszó aljassággal akkora különbséget mutatnak ki a pártok között, amekkorát nem szégyellnek.
A magyar férfi kézilabda-válogatott 33–23-ra legyőzte Romániát a péntek este Győrben rendezett Európa-bajnoki felkészülési mérkőzésen.
A Csatt távozó műsorvezetője nem mindig tudott elfogulatlan maradni, pedig egy vitaműsorban ez elengedhetetlen.
A gazdák mintegy ezer traktorral vonultak a főváros felé.
