Lehet-e szebb és tisztább válasz Isten adventi hívására a tökéletes szeretetnél, amelyben Őt, akit szeretünk, teljességgel azért szeretjük, aki Ő Maga. Nem magunkért, hanem Istenért.
(Az alábbi írás az Ars et Viriditas – Az élet teljességét átfogó kultúráért című sorozat 3. részeként jelenik meg. A sorozat további részeit ide kattintva olvashatja el.)
***
„A mennyország az a cél, amelyre (…) minden kereszténynek a remény által megerősített akarata irányul. (…) Az az ember, aki tisztán és alázatosan szereti Istenét és felebarátjait, és lelki szemeit a szeretet mennyei beteljesedésén tartja, helyes értékrend szerint látja és használja a földi javakat; nem él vissza velük, nem rontja meg azokat, így megőrzi a földet attól, hogy eltorzítsák. A mennyei boldogság reménye eltölti életét az evangéliumi boldogságokkal. Ezzel szemben a mennyországra vonatkozó keresztény reménység nélküli ember poklot teremt a földön – a felebarátjának egészen biztosan, de gyakran önmagának is.”
John Saward (1)
A bábeli nyelvzavar jellegzetes következménye a szavak kiüresedése, értelmük elfelejtése és az értés relativizálódása. Ha a nyelv megnevező ereje és igazsággal való viszonya elhalványul, az emberek nem értik egymást, közöttük széthúzás támad.
A megváltás pontosan ezzel ellentétes irányban hat. Általa egységre találunk, vele visszakapjuk a logosz teremtő és egyesítő erejét, és benne megújulunk.
Az Ige magával hozza a feltétlen bizonyosságot, hogy a világon semmi sem szakíthat el bennünket Isten szeretetétől. (2) Ahhoz azonban, hogy az isteni Szó megfoganjon bennünk, az embernek helyet kell teremtenie szívében, el kell csendesüljön, hogy bensőleg igazi gyümölcsöt teremjen. Ez a benső csönd a termékeny talaj, amit művelnünk, gondoznunk és ápolnunk kell, hogy teremhessen, kitartó fáradozásunk, majd várakozásunk pedig beteljesedjen. (3)
Vannak szavak, amelyeket – úgy mondják – mindenki „ért”, „ismer”, mert nap mint nap a legkülönfélébb helyzetekben használjuk azokat. Ilyen szó a remény is. Figyeljük meg, hogy az ilyen típusú szavaknak a mindennapokban használt jelentésárnyalatai mellett egyetemes szellemi jelentéstartalma is van, amelynek megértése – és mindenekelőtt észben tartása – azonban
akarati tevékenységet, elhatározást, megismerésre irányuló törekvést kíván tőlünk.
A köznapi beszédben az ember gyakran használja gúnnyal és megvetéssel a reményt. Talán nem véletlenül, hiszen úgy tapasztaljuk, hogy bizonyos esetekben elvakít, vagy félrevezet, csalatkozunk benne. Seneca kétezer évvel ezelőtt jogosan ostorozta az öncélúan reménykedőket, mondván, reménykedésükben elvesztik képességüket a jelen aktív megélésére, a teljes életre, hogy minden egyes napot egészként éljenek. (4) Máshol az irigység, a gyűlölet, a félelem és a megvetés mellé állítva a „gonosz reménykedésének” elkerülését tanácsolja. (5) – Arisztotelész is ír arról, hogy az ember a bosszúvágy teljesüléséért is képes reménykedni, a haragban feltörő „bosszú reményének gyönyörét” említve. (6) Nyomában pedig Szent Tamás a Summa egy helyén felteszi a kérdést, hogy „Vajon a fiatalok és a részegek telve vannak-e reménnyel?”, és megállapítja, hogy nemcsak ők, de az összes ostobák is „jó reménységgel vannak eltelve” – „könnyen hiszik valamiről, hogy lehetséges”, „nagy lelkesedés” van bennük, figyelmen kívül hagyják a veszélyeket és fogyatékosságokat, és „nem támaszkodnak megfontolásokra”. (7)
Valóban pusztán balgaság lenne a remény? Hiszen Seneca sem ostobaságból írja az ifjú Luciliusnak több alkalommal is: „jó reménységgel vagyok irántad”, és tanácsolja, hogy még ha több oka van a félelemre, akkor is inkább a remény oldalára álljon, és szüntesse meg a nyugtalanságot. (8) De elég, ha magunkba néznünk: amikor kudarc vagy veszteség ér, a remény utolsó sugarába is belekapaszkodunk, az élet leheletét és lüktetését érezve benne. Ilyen alkalmakkor szinte egyezményesen és egyetértésben úgy gondolunk rá, hogy
a remény minden szakadáson és törésen átvezet, és nem a mulandó, hanem a maradandó és elpusztíthatatlan Életet pillantjuk meg benne.
Természetesen az ókori gondolkodás szintén ismerte a remény e nemesítő és valóban előmozdító képét, figyelemmel arra, hogy a törekvésnek az ember magasabb képességeiből kell fakadnia. Hésziodosznál a remény nem hagy el sem fáradságban, sem nyomorúságban, halálban, betegségben és öregségben. (9) Arisztotelésznél jóakarattal, bátorsággal, örömmel, fegyelemmel és biztonsággal járhat karöltve. (10) Rómában Spes kultusza mindezek mellett a halhatatlansággal is összekapcsolódik, nem függetlenül a gyümölcsöző és áldást hozó jövendőtől. Beteljesíti a földművesek és kertészek munkáját, támasza az áldott állapotban lévő asszonynak, de a katonának is a legnehezebb küzdelmekben.
Rómában a remény, akárcsak a biztonság, a jólét, a győzelem, az istenektől származik.
E szélsőséges kettőssége mellett a remény minden cselekvés legfőbb ösztönzője, és bármely cél eléréséhez nélkülözhetetlen. Ami az Ars et Viriditas koncepcióját illeti, alapvető fontosságú a cselekvés és alkotás metafizikájának megértésében, ahol a remény a keresztény hittel és szeretettel összeforrt bizonyosság a végső beteljesedést illetően. S miként Szent Pál írja, „Lelkünk biztos és szilárd horgonya ez, amely belép a függöny mögé” (Zsid 6,19), avagy a mennyei boldogságba. Sorsunkat és életünket Istennel való közösségben megalkotni csak reménnyel lehetséges. S ha meggondoljuk, bármely alkotás előzetes elképzeléseket, várakozásokat teljesít be különböző tevékenységi formákkal.
A reményben való kitartás és az útján való haladás a legmagasabb fokú kreativitás szinonimája is.
Legfőbb reményünk eléréséhez legjobb tudásunk szerint cselekedve, mégis Istenre hagyatkozva, az ő segítségére támaszkodva jutunk egyről a kettőre, alkotjuk meg azt, aminek beteljesítésére születtünk. A remény útját végig járni célszerűséget, intuitív tudatosságot, erőt, formaadó képességet, egyedi és megismételhetetlen vonásokat, játékosságot és a végső művel már az alkotói folyamat során létrejövő bensőséges kapcsolatot feltételez. (11) A remény a történetiség korábbi írásainkban már felvetett nagyívű kérdéseit is árnyalja.
*
Túlzásnak tűnhet a cselekvés és alkotás kapcsán éppen a reményt kiemelni. Mégis ezt kell tennünk, mert pozitív értelemben nem egyszerűen az akadályok legyőzésében segítő szenvedélyről van szó, hanem annak égi alakjáról, isteni ajándékról, amely a legmagasabb valóságban horgonyoz és hozzá vezet. A szenvedélyként megélt remény emberi, sokszor csalóka, és félrevezető lehet, mulandó dolgokhoz kapcsolódik, a teljesség képét vetíti a teremtett dolgokba, s ezáltal megtévesztheti az embert. Isteni alakja azonban összehangolja a földi célokat az elsődleges céllal, Istennel, és teret nyit bennünk Isten segítségének befogadására.
A kereszténység a remény égi és legmagasztosabb alakját megértve és aszketikus módon előtérbe állítva, csodálatos metafizikai egységlátásban értelmezi a teológiai erények magaslatában.
Danténál a pokol kapujának felirata egyfelől a reménytelenség és kétségbeesés végső irányára figyelmeztet, amikor jelzi, mit jelent remény és Isten nélkül, sötétségben lenni, másfelől indirekt módon emlékeztet rá, hogy a remény – és nyomában az öröm – a legfőbb jóra törekvés és az éggel való összeköttetés ajándéka.
A remény rávezet, hogy mit is találunk tulajdonképpen a vallás, a religio gyökerében. Az igaz vallás egyszerűen szólva, őszinte és valós hitet, istenkapcsolatot feltételez: értelemmel és szívvel, akarattal és szeretettel, lényünk legmélyebb rétegéből fakadó hittel megvalósuló összeköttetést. Más ez, mint bármely anyagi kötelék, mert egységélményen alapul, és nincsenek további kötelmeket létrehozó világi viszonylatai: teljesen az ember metafizikai szabadságában áll, amelyet beteljesít és kibontakoztat.
Az Istennel való kapcsolat persze feltételez egy fontos kérdést: készen vagyok-e a megszólíthatóságra? Megszólítható, meghívható vagyok-e egyáltalán?
Ha igen, és létrejön a kapcsolat, akkor képességeimet, készségeimet egy irányba állíthatom, és egy igazán magasztos, nemes és örök cél érdekében cselekedhetek. Sokszor valamilyen krízis hatására jönnek létre a megszólíthatóság feltételei, de bárhogyan is, ha legalább intuitívan, sejtésszerűen vagy felvillanásaiban látjuk a célt, mindig a remény az, ami cselekedeteinket, törekvésünket a helyes úton tartja, ami akaratunkat vezérli. Nem akármilyen remény ez, hanem ami az örök boldogságot tekinti végső célnak, és eléréséhez Isten segítségét veszi alapul. A hitre támaszkodik, mely örök életet ad. Szellemi célok felé irányuló törekvés, mely keretezi a földi vágyakat és törekvéseket.
A remény nem pusztán a jövendő ígérete, igazán a jelenben fejti ki hatását, méghozzá éppen a cselekvésben, a törekvésben, döntéseinkben és az elhatározásaink melletti kitartásunkban, amelyek mindig jelen idejű aktivitást követelnek.
„A remény a cselekvés lelke, ahhoz, hogy bármit is megtegyünk, a reménynek legalább egy szikrája jelen kell legyen bennünk.” (12)
Személyes, de közösségi vonatkozásokat is hordoz – ismeri a mélypontokat, a próbatételeket, kéz a kézben jár a bátorsággal, gyógyír a halállal, szerencsétlenségekkel, gyötrelmekkel szemben, ahogyan legszebb és legfényesebb tanúságtevői, a vértanúk napjainkban is elénk állítják.
A reményben összpontosulnak bármely kibontakozás és beteljesedés módjáról és végcéljáról alkotott elképzeléseink és törekvéseink. Történelmi léptékben ez azt jelenti, hogy a fentebb vázlatosan bemutatott remény mindkét alakjában sorsformáló jelentőséggel bír. Huston Smith egy már címében is figyelemfelkeltő tanulmányában – „Igen a reményre, nem a haladásra” – részletesen foglalkozik a remény e történelemformáló oldalával. Kiindulásként először is a remény nélkülözhetetlenségére hívja fel a figyelmet az emberhez méltó élet szempontjából. Így ír:
„A remény nélkülözhetetlen az ember egészségéhez – a pszichológiai egészséghez a legközvetlenebbül, ám mivel az ember pszichoszomatikus egész, a fizikaihoz éppúgy. Minthogy itt helyezkedünk el a középső (ebből fakadóan középszerű) világban, a viszontagságok részét képezik az emberi sorsnak: a külső hányattatások (nehéz idők) és a belső nehézségek – a psziché »gravitációs összeomlása«, mely úgy szippant minket a depresszióba, mintha fekete lyuk lenne. Az efféle bajok ellen a remény az elsőleges menedékünk. Egy merőleges sziklafalon felfelé haladva a hegymászó beverheti csákányát egy feje feletti hasadékba és felhúzva magát haladhat előre. A remény a lélek csákánya.” (13)
A modernitást meghaladó, a metafizikai valóságokra is fogékony szemléletben a remény felülről eredő és felfelé mutató, vertikális szereppel bír: a történelem felett áll, legalábbis a történelemtől független, s ily módon át- vagy túlvezet a világon – anélkül természetesen, hogy értékeit, lehetőségeit, a benne elvégzendő feladatokat elhanyagolná. S ahogy Smith fentebb idézett hasonlatából következik, a vertikális itt azt jelenti, hogy az ember e világban zarándokutat jár, amelynek során átvalósul, alkalmassá válik a remélt végső cél elérésére, amelyet már a vándorúton elővételez, sőt egy mély értelemben már bizonyosságként birtokol. Talán erre az egyetemes szempontra utal Szent Tamás is, amikor így gondolkodik: „Amennyiben tehát úgy remélünk valamit, mint ami számunkra az isteni segítséggel lehetséges, a reményünk követi magát Istent, akinek a segítségére támaszkodik.” (14) És „aki remél, tökéletlen ugyan ahhoz viszonyítva, amit elérni remél, ami még nem az övé, de tökéletes abból a szempontból, hogy már eléri a sajátos mértékét, vagyis Istent, akinek a segítségére támaszkodik”. (15) Mert a remény „Istent úgy követi, hogy a remélt jó elnyeréséhez az ő segítségére támaszkodik (…). Ezért a jó, amelyet (…) Istentől remélnünk kell, a segítő Isten erejével arányos: a végtelen erőnek a sajátossága ugyanis a végtelen jóra elvezetni. Ámde ez a jó az örök élet, ami magának Istennek élvezetében áll:
tőle ugyanis nem kisebb valamit remélünk, mint saját magát, mivel nem kisebb a jósága, amelynek révén a teremtményt a javakban részesíti, mint a lényege.
Ezért a remény sajátos és elsődleges tárgya az örök boldogság” (16), amely utóbbi „ugyan tökéletesen az ember szívébe föl nem hatol, úgy tudniillik, hogy a földi zarándokútját járó ember megismerhetné, hogy mi az, és milyen az, de általános lényege szerint, vagyis mint tökéletes jót, felfoghatja az ember, és ilyen módon mozdul meg a boldogságra irányuló remény.” (17)
*
Nos, a történelem megmutatta, hogy a modernitás egészében a remény e vertikális és transzcendens perspektívájával is szemben áll, mert hangsúlyosan és kizárólagosan történelmi, földi és időbeli viszonylatokban képes reménykedni, és haladást vízionál: „tekintetét a menny helyett egy földi jövőre szegezi. Bizonyos értelemben minden remény jövőorientált, ám a modernitásé kétszeresen az – az emberiség mint egész, és az egyén szempontjából is.” (18) Az emberi élet egyre jobbá tételében a remény beteljesedését csak földi körülmények között tudja elgondolni.
„Mi okozta ezt a kopernikuszi fordulatot a remény (…) felfogásában?” (19) Smith indítóokként a 17. századtól felgyorsuló tudományos és technikai változásokat és a szcientizmust említi:
„A tudomány és a technológia egy szemernyit sem változtatott volna az ember szemléletmódján, ha nem támogatta volna meg a szcientizmus. Ismeretelméleti előfeltevése, miszerint csak a tudományos módszer képes »tudósítani az univerzumról«, kitermelte azt az ontológiai következtetést, hogy a testi valóság az egyetlen tényleges és önmagában is megálló valóság, ami létezik. A lét épületét egy csapással földszintesre redukálta. Ennek következménye a remény vonatkozásában nyilvánvaló: ha nincsenek felsőbb szintek, a reménynek sincsen vertikális távlata. Ha van is hová menni – márpedig a remény természetéből fakadóan magában foglal valamilyen haladást –, akkor az csakis előre vagy horizontálisan történhet.” (20)
Ne tekintsük ezt egy kizárólagosan tudományellenes felfogásnak, különösen egy tudós tollából. A lényeget illetően másról van szó: a végső célokról és irányokról, arról, hogy időbeli reményeink felett tételezni, érzékelni tudjuk-e a magasabb, időfeletti reményt, és belekapaszkodunk-e igazán, teljes lélekkel. Tény, hogy a kereszténység lényegi üzenetétől egyre távolodó nyugati ember a materializmus által népszerűsített lehetőségek felé fordította figyelmét, reményének utolsó mentsvárát a haladásba, a fejlődésbe és az evolúcióba vetett hitével építette tovább, megfeledkezve arról, hogy a tudomány nem egyenlő a technikai fejlesztésekkel és a kényelmes élet minél rafináltabb berendezésével, nem egyenlő a materialista szemlélet gyakorlati kiterjesztésével – egyszerűn azért, mert az élet, a létezés önmagában sokkal összetettebb és átfogóbb ennél.
Egy valóban magasrendű tudomány tekintettel van a létezés szellemi princípiumaira.
Az evolúció például ezzel szemben azzal az igénnyel lép fel, hogy az emberrel kapcsolatban mindent – képességeinek és lehetőségeinek teljességét – visszavezesse egy lineáris folyamatra, a természetes szelekcióra, „mely mechanikusan fejti ki hatását a véletlenszerű variációkra”. (21)
A remény azonban továbbra is a történetiség és a személyes sors misztériumait hordozza és hitünkkel összefonódva teremt világot körénk. Ahogy Wendell Berry fogalmazott:
„Ha nem Isten felé vagy a lélek valamilyen hiteles »útjára« irányítjuk a hitünket, akkor a haladás vagy a tudomány vagy a fegyverek vagy a nevelés vagy a természet vagy az emberi természet vagy az orvosok vagy a guruk vagy a génmérnökök vagy a számítógépek vagy a NASA felé irányítjuk. S ahogy hitünk tárgyait redukáljuk, ezáltal hitünket is kisebbítve, úgy elkerülhetetlenül önmagunkat is lealacsonyítjuk. Természetünknél fogva hívő teremtmények vagyunk, ahogy talán minden teremtmény az; mindannyian úgy élünk, hogy olyan dolgokra hagyatkozunk, amelyek nem bizonyíthatók. Hívő teremtményekként választanunk kell, hogy vallásosak vagy babonásak akarunk-e lenni: olyan dolgokban hiszünk-e, amelyeket nem lehet bizonyítani, vagy olyanokban, amelyeket meg lehet cáfolni. A mi korunk a babonák kora, és a legsekélyesebb babonáink közül néhányat éppen a legkeményebb fejű racionalistáink és realistáink hitelesítenek.” (22)
Az igazi hit pótlékaihoz való ragaszkodás vezet oda, hogy
„A legtöbb ember, megfeledkezvén arról, hogy honnan jön, vagy hová hivatott eljutni, minden gondolatát és erőfeszítését a földi élet gyarló és mulandó javaira irányítja; a természettel és a józan ésszel ellentétes módon készséggel átadják magukat azon dolgoknak, melyek fölött észszerűen uralkodniuk kellene. A kényelmes jólét utáni vágyakozástól csak egy rövid lépésnyire van az annak megszerzését szolgáló eszközök utáni állandó törekvés. Ebből ébred azután a pénz utáni féktelen sóvárgás, amely megvakítja azokat, akik fölött eluralkodott, és a szenvedély kiteljesedésével őrült módon hajtja őket, gyakran minden tekintet nélkül az igazságra vagy igazságtalanságra”. (23)
*
E nem túl szívderítő perspektívák mind-mind az ember reményeiről vallanak. De emlékezzünk rá, a remény keresztény formája felülmúlja a földi reményt, amely a tudománytól és a haladástól vár megváltást, szemben áll a haladásban való „hittel”. XVI. Benedek a reményről szóló enciklikájában lényeglátóan elemzi ugyanezen kérdéskört. Tagadhatatlan, hogy az újkorban a haladáshit vált az emberi remény új formájává (24): haladás „a véglegesen jó világ felé” (25), ez a tudomány és politika közös célja – és bizony ez a marxista szemlélet magja. Tudomány és praxis új kapcsolatát és a szabadság új ígéretét az ésszel együtt úgy helyezték a haladás középpontjába, mintha az mindenféle függés legyőzéséhez – az evilági „tökéletes szabadsághoz” – vezethetne, és hogy forradalmi változásokat váltsanak ki társadalmi-politikai vonatozásokban. (26) Így az új ideológia delíriumában a nemzetek már nem a Jézus Krisztusba vetett hittől várják a „megváltást” – vagyis annak „helyreállítását, amit az ember a paradicsomból való kiűzetésben elveszített” –, hanem „a tudomány és a gyakorlat újonnan fölfedezett összekapcsolásától.
A hitet ugyan nem tagadják, de egy másik síkra – a magánszférába és a túlvilágba – helyezik át, és a világ számára valamiképpen jelentéktelennek minősítik. Ez a programszerű látásmód határozta meg az újkor útját”. (27)
Növekvő haladás azonban legfeljebb anyagi téren lehetséges, az újabb és újabb találmányokkal és a természet leigázása révén. (28) A szellemi princípiumok, értékek valóságában azonban nincs felhalmozás és egyre növekvő kényelem, hanem e valóságok a teljesség szüntelen kiáradásai, amelyekhez az embernek minden pillanatban újra és újra szabadon ki kell tárnia bensőjét. „Az erkölcsi tudat és az erkölcsi döntés területén (…) ilyenfajta folyamatosság nincsen, azon egyszerű oknál fogva, hogy az ember szabadsága mindig új és a döntéseit mindig újra meg kell hozni. E döntéseket soha nem mások hozzák meg számunkra. (…) Az emberiség erkölcsi kincstára nem úgy van jelen, mint a készülékek, melyeket az ember használ, hanem a szabadsághoz intézett felhívásként és számára adott lehetőségként.” (29) Ennélfogva ma már minden gondolkodó ember számára világos kell legyen, hogy éppen a tradicionális keresztény álláspont áll az igazi szabadság oldalán, hiszen:
„Az emberi dolgok helyes állapotát, a jó világot nem lehet egyszerűen struktúrák által biztosítani, bármilyen jók legyenek is azok. Ezek a struktúrák nemcsak fontosak, hanem szükségesek is, de nem szabad hatályon kívül helyezniük az ember szabadságát, és ezt meg sem tehetik. A legjobb struktúrák is csak akkor működnek, ha egy közösségben elevenen élnek azok a meggyőződések, amelyek az embereket a társadalmi rendet helyeslő szabad beleegyezésre indíthatják. A szabadságnak meggyőződésre van szüksége; meggyőződés pedig nem születik magától, hanem közösségileg mindig újra meg kell teremteni.” (30)
„A szabadságot mindig újra meg kell nyerni a jó számára. A szabad beleegyezés a jóba soha nem magától áll elő. Ha volnának olyan struktúrák, amelyek visszavonhatatlanul létrehoznának egy meghatározott – jó – világrendet, kiiktatnák az ember szabadságát, s így végső soron már nem is volnának jó struktúrák. (…) az emberi dolgok helyes rendjéért folytatott küzdelem minden nemzedék feladata, amelyet soha nem lehet véglegesen megoldani. (…) Másként szólva: jó struktúrák segítenek, de önmagukban nem elegendők. Az embert soha nem lehet csak kívülről megváltani.” (31)
A „keresztény remény krízise” tehát mindennél világosabban megmutatja azt is, hogy e remény üzenete szelíd, de radikális: „Mivel az ember mindig szabad marad, s mert szabadsága törékeny, ebben a világban soha nem jön létre a jónak véglegesen berendezett országa. Aki végleges és örökre megmaradó jobb világot ígér, hamis ígéretet tesz”. (32) Végső reményünk nem evilági célra irányul!
A nem evilági cél megpillantásához és értékeléséhez, vagy – Szent Tamás szavaival – ízleléséhez pedig benső csendre és tisztulásra van szükségünk,
mert azt, hogy a lelki javakat nem a hozzájuk tartozó értékük szerint ízleljük, hogy nem tűnnek számunkra nagyértékű javaknak, leginkább az okozza, hogy értelmünk meg van fertőzve az érzéki, világi és teremtett dolgok hamis szeretetével, olyan ragaszkodással, amely nem felülről eredő és nem rendeltetésük szerint méltó figyelemmel közelít hozzájuk. (33)
Benedek pápa a Zsidókhoz írt levél 10. fejezetét kommentálva kifejti, hogy a keresztényüldözések idején mindenekelőtt „a megszokott létbiztonságot ragadták el” a keresztényektől – mégis örömmel viselték vagyonuk elkobzását „abban a tudatban, hogy értékesebb javakkal rendelkeznek, amelyek megmaradnak nekik”. Az a vagyon, amit elvettek, a hüparkhonta: „a földi életben a megélhetés, az élet alapja, szubsztanciája, melyre támaszkodik az ember”. Ezek az emberek példát mutattak, hogy kereszténynek lenni azt jelenti, hogy életünket új „alapra” helyezzük, mert élet igazi alapját találták meg – „amely megmarad, s amelyet senki el nem vehet tőlük.” (34)
„Ez az új szabadság, az új »szubsztancia« tudata, amit ajándékba kaptunk, nem csak a vértanúságban mutatkozott meg, amelynek során emberek szembeszálltak az ideológia és a politika szerveinek mindenhatóságával, s így halálukkal megújították a világot. Ez mutatkozott meg mindenekelőtt a nagy lemondások sorozatában az ókor szerzeteseitől kezdve Assisi Szent Ferencig és korunk embereiig, akik (…) Krisztusért mindent elhagytak. (…) Számunkra, akik föltekintünk ezekre a személyiségekre, tetteik és életük valóban »bizonyítéka« annak, hogy az eljövendő dolgok, Krisztus ígérete nem puszta várakozás, hanem valóságos jelenlét: ő valóban a »Filozófus« és a »Pásztor«, aki megmutatja nekünk, mi az élet, és hol van ez az élet.” (35)
Talán szükségtelen lenne megemlíteni, hogy az új „alap” megtalálása nem azt jelenti, hogy elhanyagoljuk, lenézzük evilági teendőinket, kötelességeinket. Éppen ellenkezőleg. A magukat Istennek szentelő férfiak, később pedig a szerzetesrendek mutatták meg: a szemlélődés nemcsak visszavonulást, de önfenntartást is kívánt, amely kevesebb szükségletekkel, és nem ritkán kemény fizikai munkával járt. XVI. Benedek ebben a vonatkozásban kiemeli Szent Bernát rendjét, amely nyilvánvalóvá tette, hogy a szerzeteseknek az egész egyházzal van feladata: „A szemlélődőknek – contemplantes –, földművesekké – laborentes – kell válniuk, mondja ő. A munka nemessége (…) már Ágoston és Benedek regulájában megjelent. Bernát ezt újra feleleveníti. A nemes ifjaknak, akik kolostorokba sereglettek, hozzá kellett szokniuk a kétkezi munkához. Bernát ugyan kifejezetten mondja, hogy a paradicsomot a kolostor sem képes helyreállítani, mégis annak gyakorlati és lelki értelemben irtványnak kell lennie, amely előkészíti az új paradicsomot.” (36)
Ezt is ajánljuk a témában
Alasdair MacIntyre szerint kontinensünk jövője a benedeki örökség mélyén rejlik: „Nem Godot-ra várunk, hanem egy új – a történelmitől kétségtelenül nagyon eltérő – Szent Benedekre.” Czopf Áron esszéje.
Ha az ember nem hiszi és nem reméli, hogy Isten jóságából részesedhet, kétségbeesik. (37) Kétségbeesésében – akár tud róla, akár nem – lázad Isten ellen. „Nem látjuk-e éppen a jelen történelemben újra, hogy semmiféle pozitív világalakítás nem bontakozhat ki ott, ahol a lelkek elvadulnak?” (38) Az elvadult lélek nem ismeri az igazi reményt, nem képes hozzá kapcsolódni, s ez a sötétség térnyerésének kedvez. Mert a remény az, ami „visszatart a rossztól és jócselekedetekre késztet minket, és ezért a remény megszűntével az emberek minden visszatartó erő nélkül bűnbe esnek és megszűnnek a jóért fáradozni.” (39) Így volt ez Noé idejében és így van a végső időkben.
Szent Tamás kifejti, hogy a remény két okból kifolyólag hiányozhat, ha 1) nem tartjuk azt nehezen elérhető jónak, és 2) ha nem tartjuk lehetségesnek, hogy a magunk vagy más segítségével elérhetjük a célt.
A remény tehát bizonyos értelemben kötelességünk is, ha jóra törekszünk. Remélnünk kell azt, amit természetünknél fogva elérhetünk. (40) És a beteljesült emberi természet maximumát éppen a reményünk „tárgya”, Isten mutatta meg megtestesülése által. Mint Szent Ágoston mondja, reményünk kialakulásához semmi sem volt olyan szükséges, mint Isten szeretete, hogy Krisztus emberi természetünk részesévé lett:
„Mi volt ugyanis annyira szükséges reményünk felébresztéséhez, és ahhoz, hogy a halál kényszerétől lesújtott és a halhatatlanságban nem bízó lelkünket megerősítse, mint az, hogy igazolták előttünk, hogy Isten mennyire értékel és mennyire szeret bennünket? Lehetne ezen a téren világosabb és magasztosabb bizonyítékunk, mint az, hogy az Isten változatlanul tökéletes Fia, megmaradva annak, aki volt, és értünk azzá válva, ami nem volt, természetének sérelme nélkül elvállalta a velünk való közösséget? Ő, aki minden bűn nélkül volt, elvette bűneinket, s így mint hívőket meggyőzött arról, hogy Isten valóban szeret, s most, amikor már reménytelenség helyett remény tölt el, érdemeink nélkül, sőt megelőző bűneink ellenére önkéntes bőkezűséggel osztogatja ajándékait.” (41)
A remény az emberi és isteni természet összefonódásának misztériumába vezet, s ennek révén az eredet nélküli eredethez kapcsol minket, az Atyához, akinek tevékenysége a Fiú által a Szentlélekben valósul meg a teremtésben és a kegyelem rendjében. Minthogy az ember a Szentháromság képét hordozza magában legnemesebb képességei által (értelem, emlékezet, akarat), Isten kegyelméből a hit, remény és szeretet egységében ehhez a végső misztériumhoz kapcsolódhat. Az Atyához, aki „»az eredet nélküli eredet«, akitől minden más ered, másrészt azonban mindennek végső célja is, amelyhez a Fiú és a Szentlélek megistenítő (divinisatio) tevékenysége vezeti az embereket. Azt is mondhatjuk – Szent Ágoston szavaival élve –, hogy az Atya »az eredet, amelyhez visszavezettetünk«.
Ebben a végső beteljesedésben, amikor »Isten lesz minden mindenben« (1Kor 15,28), fog az Atya misztériuma teljes mértékben feltárulni a szentek előtt.” (42)
Olyan végcélról van itt szó, ami fölülmúl minden földi célt, a természeti létezőket, az emberi elképzeléseket és törekvéseket. Olyan cél ez, ami teljességében átláthatatlan számunkra, de amivel kapcsolatban állunk. Az Istenbe vetett remény azt is jelenti, hogy rábízzuk tetteinket, egyedül Vele törődve, Reá gondolva, amennyire tőlünk telik, tökéletes szeretetben. Ha így teszünk, kegyelméből átalakulunk, átkelhetünk minden akadályon. E remény belső kapaszkodóvá, Istenhez rögzítő horgonnyá válva az összeomlást, a végítéletet is egy magasabb rend és helyreállítás perspektívájába helyezi. Mi lehetne ebből a szempontból aktuálisabb üzenet az adventi hívásnál:
„Íme kedveseim, az ítéletnek ama nagy és rettenetes napja előttünk áll
elmúlnak a mi napjaink,
és sebesen eljön a mi Urunknak gyönyörűséges Ádventje.
Gyakori szózatával int immár minket és mondja:
»Mielőtt bezáratik a paradicsomnak ajtaja,
mindannyiótok sietve igyekezzék,
hogy bemenvén abba, mindörökké az Úrral uralkodjék.«
Készüljetek föl tehát, ti mindnyájan,
hogy megláthassátok a halhatatlan Jegyest,
s tiétek legyen majd a mennyek országa.
Íme, a mi anyánk Jeruzsálem,
nagy megindultsággal kiált felénk és mondja:
»Jöjjetek, jöjjetek drága gyermekeim, jöjjetek hozzám!«
Hogy megláthassátok a halhatatlan Jegyest,
s tiétek legyen majd a mennyek országa.”
A keresztény reményéről szólva Szent Pál kiemeli, hogy ez a remény gyötrelemből születik – „Az ugyanis, aki vágyva remél valamit, szívesen viseli azért még a nehéz és fájdalmas megpróbáltatásokat is. (…) Jól tudjuk ugyanis, hogy mindenki könnyen viseli a nehézségeket azért, ami szeret. Ha tehát valaki az örök javak eléréséért türelemmel viseli az evilági megpróbáltatásokat, azzal bizonyítja, hogy az örök javakat jobban szereti az evilági javaknál.” (43)
És ennek fényében lehet-e szebb és tisztább válasz Isten adventi hívására a tökéletes szeretetnél, amelyben Őt, akit szeretünk, teljességgel azért szeretjük, aki Ő Maga. Nem magunkért, hanem Istenért. Ez a hozzáállás nyitja meg a cselekvés legmagasabb perspektíváit is.
Ahogy Tauler mondja karácsonyi prédikációjában, a felkészülés idején befelé kell fordulnunk, hogy aztán újra kiléphessünk (44), Istenben megújulva.
Összeszedetté kell válnunk, képességeinket egy pontba gyűjtenünk lelkünk legmélyebb részében, hogy túlléphessünk önmagunkon, s önmagunk fölé emelkedve lemondjunk „saját akaratunkról, vágyainkról és világias tevékenységünkről is, hogy egyetlen célra törve Isten felé tudjuk irányozni magunkat, s hogy önmagunkról való teljes lemondás közepette találkozzunk Vele. Egyedül az Istenhez tapadás puszta vágyának kell megmaradnia bennünk – hogy helyet adjunk Neki, Aki egyszerre a legmagasabb és a legközelebbi; hogy az Ő munkája virágozhassék, s hogy születése akadálytalanul végbemehessen bennünk.” (45)
***
Ezt is ajánljuk a témában
Feladatunk, hogy újra felfedezzük létezésünk alapélményét: az örökkévalóság hatókörében élünk, és az élet teljességének távlatai nem pusztán földi, egzisztenciális jelentőségűek, hanem azokat felülmúlóak. Kocsi Lajos írása.
Ezt is ajánljuk a témában
Az emberkép alapvető megváltozása nélkül az emberiség bármilyen jövőképéről beszélni „nem egyéb, mint szentimentális, tünékeny álmodozás.” Kocsi Lajos írása.
(Nyitókép: Kocsi Lajos / Mandiner)
***
(1) John Saward: Édes és áldott haza. A mennyország keresztény reménye. Gödöllő, 2023, Sursum Kiadó, 24. és 82. o. Alácsi Ervin János fordítása.
(2) Vö. Róm 8,38–39: „Biztos vagyok ugyanis abban, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.”
(3) „Ápoljátok hát ezt a mély, benső csöndet, viseljétek gondját, míg csak szokásotokká nem válik, szokásotokká válva pedig biztos tulajdonotokká. Mert ami a gyakorlatlan ember előtt teljességgel lehetetlennek tűnik, az a gyakorlott számára egészen könnyű. A gyakorlás az, ami a jártasságot adja.” Johannes Tauler: A hazatérés útjelzői. Beszédek a misztikus útról. Budapest, 2002, Paulus Hungarus – Kairosz Kiadó, 89. o. Révész Mária Magdolna és Buji Ferenc fordítása.
(4) CI. levél. In Seneca prózai művei. Budapest, 2002, Szenzár kiadó, 503. o.
(5) CV. levél. In i. m. 522. o.
(6) Lásd Eudémoszi etika III. 1.
(7) Lásd Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae I–II, q. 40, a. 6. (A továbbiakban: ST.) Magyar nyelven lásd uő: A teológia foglalata. Második rész 1. Budapest, 2008, Gede Testvérek Bt., 254–255. o.
(8) Lásd például II., X. és XIII. levél. In i. m. 102, 122. és 132. o.
(9) Lásd Munkák és napok.
(10) Lásd Nikomakhoszi etika, Nikomakhoszi etika, Politika, Retorika.
(11) Vö. Eliot Deutsch a kreativitás természetéről írt gondolataival. Uő: Okság és kreativitás. Ars Naturae (Szeged) 26. sz. (XIII. évf., 2024) 47–60. o.
(12) Servais Pinckaers OP: Séta az erények kertjében. Budapest, 2015, Kairosz Kiadó, 312. o. Árpád-házi Szent Margitról nevezett Szent Domonkos Rendi Nővérek Apostoli Kongregációjának fordítása.
(13) Huston Smith: Igen a reményre, nem a haladásra. Ars Naturae (Szeged) 9–12. sz. (V–VI. évf., 2014–2015) 62. o. Umenhoffer István fordítása. Online: https://arsnaturae.hu/hu/igen-remenyre-nem-haladasra
(14) ST II–II, q. 17, a. 1. Magyar nyelven uő: A teológia foglalata. Második rész 2. Budapest, 2014, Gede Testvérek Bt. 103. o. Tudós-Takács János fordítása.
(15) Uo.
(16) ST II–II, q. 17, a. 2. Id. kiad. 103. o.
(17) Uo.
(18) Huston Smith: i. m. 63. o.
(19) Uo.
(20) Uo.
(21) Uo. 69. o.
(22) Wendell Berry: A természet védelme és az emberség megőrzése. Ars Naturae (Szeged) 24. sz. (XII. évf., 2023) 25. o. Umenhoffer István fordítása.
(23) John Saward: i. m. 150. o.
(24) XVI. Benedek: Spe salvi. A keresztény reményről. Budapest, 2025, Szent István Társulat /Pápai Megnyilatkozások 45/, 21–28. o. Diós István fordítása.
(25) Uo. 25. o.
(26) Uo. 23–25. o.
(27) Uo. 22. o.
(28) Uo. 28. o.
(29) Uo.
(30) Uo. 28–29. o.
(31) Uo. 29. o. (Kiemelés – K. L.)
(32) Uo. (Kiemelés – K. L.)
(33) ST II–II, q. 20, a. 4. Id. kiad. 129. o.
(34) XVI. Benedek: i. m. 13.o.
(35) Uo. 14. o.
(36) Uo. 15. o. Vö. még Stamler Ábel: Aszketikus tájak – a táj aszkézise. Ars Naturae (Szeged) 25. sz. (XIII. évf., 2024) 7–18. o. Valamint uő: Eltakarva, vagy feltárva Istent? Az érzékelés teológiája. Ars Naturae (Szeged) 21. sz. (XI. évf., 2022) 35–46. o.
(37) Vö. ST II–II, q. 20, a. 2. A kétségbeeső embernek az „az értékelése, hogy a saját konkrét állapotában, valamilyen egyedi beállítottsága miatt nem reménykedhet az isteni irgalmasságban”. Id. kiad. 128. o. Valamint ST II–II, q. 20, a. 3. Id. kiad. 129. o. „A teológiai erényekkel pedig a hitetlenség, a kétségbeesés és az Isten iránti gyűlölet állnak ellentétben. (…) A hitetlenség ugyanis abból ered, hogy az ember magát az isteni igazságot nem fogadja el hittel; az Isten iránti gyűlölet abból, hogy az ember akarata az isteni jósággal ellentétben áll; a kétségbeesés oka pedig az, hogy az ember nem reméli, hogy Isten jóságából részesedni fog.”
(38) XVI. Benedek: i. m. 21. o.
(39) „Ezért a Péld 24, 10-el (…) kapcsolatos Glossza ezt mondja: „Semmi sem átkosabb a kétségbeesésnél: ha valaki kétségbeesik, a földi élet általános fáradozásaiban, és ami még rosszabb, a hitért folytatott küzdelemben, az állhatatosságát elveszíti.” ST II–II, q. 20, a. 3. Id. kiad. 129. o.
(40) Vö. ST II–II, q. 20, a. 1. Id. kiad. 126–127. o.
(41) Szent Ágoston: A Szentháromságról. XIII. 10. Budapest, 1985, Szent István Társulat /Ókeresztény Írók 10/, 374–375. o. Gál Ferenc fordítása.
(42) Gilles Emery OP: A szentháromság. Teológiai bevezetés a katolikus szentháromságtanba. Budapest, 2015, Kairosz Kiadó, 149. o. Szabó Ráhel OP fordítása.
(43) Szent Tamást idézi Jean-Pierre Torrell OP. In uő: Aquinói Szent Tamás, a lelki mester. Budapest, 2022, Osiris kiadó /Osiris Társadalomtudományi Könyvtár/, 480. o. Karsai Nóra Mária fordítása.
(44) Johannes Tauler: i. m. 84. o.
(45) Uo. 85. o.
***
Persze szó nincs arról, hogy a bedugott fülű, képernyőre tapadt szemű ember ne venne észre semmiféle alkalmas pillanatot. A Black Friday-t például nem véti el. Francesca Rivafinoli írása.
A keresztény kultúra helyes értelmezésével szemben két irányból érkezik kritika.
A Nobel-díjas író a saját hazáját korábban egy részeges anyához hasonlította.
A 20. századdal való politikai és erkölcsi számvetés során a klasszikusokkal is szembe kell néznünk. Tőlük tudjuk, hogy az alkotmányok nem a „tölgyfából és sziklából támadtak”, hanem az ember jelleméből. Czopf Áron írása.
Ez, hogy valaki méltó-e valamire, nyugtalanító kérdés. Mintha egyre inkább valamiféle kollektív méltatlanságot látnék, mintha egyre kevésbé érdemelnénk meg, hogy részt vehetünk a létezésben. Győrffy Ákos írása.
Bárány gólja döntött, nem állt vissza a tabella élére a Fradi.
Lezárult egy korszak.
Véres Hanuka a tengerparton: a Bondi Beach-en elszabadult a pokol, két fegyveres nyitott tüzet a zsidó ünnepség résztvevőire. A Moszad azonnal vizsgálatot indított, a gyanú szerint Teherán keze lehet a dologban. A támadásra a magyar kormány is reagált.
