A kulturális alapkérdés, mely mindannyiunk részéről válaszra vár: „Mit jelent embernek lenni?”

(Az alábbi írás az Ars et Viriditas – Az élet teljességét átfogó kultúráért című sorozat 2. részeként jelenik meg. A sorozat további részeit ide kattintva olvashatja el.)

***

„Lényünk titkos mélyeiben mindig zajlik a perzselő izzás vagy megszentelés. A felszínen azonban nincs-e kiszolgáltatva az ember balgaságának vagy léhaságának? A félelmetes és perzselő vallás kellékekké laposodik: felakasztható feszület (…), angyalt ábrázoló ikon, laza intelem lesz belőle (…), számtalan szórakozás egyike. Tényleg még sincs ítélet rajtunk?”
Pavel Florenszkij (1)

1. rész

A mindig aktuális közkérdések

E cikksorozat első részében körvonalaztunk egy történetileg is jól kivehető szemléleti fordulópontot az ember alkotóképességével összefüggésben. Megállapítottuk, hogy életünkben az alkotó megvalósítás lehetőségei egy természetes vágyból fakadnak, amely lényünkben a kibontakozásra és beteljesülésre irányul. Létszemléletünk határozza meg, hogy e vágyból fakadó törekvések hogyan valósulnak meg, miként alakítják emberi világunkat. Írásunkat Philip Sherrard gondolatával zártuk, miszerint „a körülöttünk épített társadalmi forma saját benső világunk tükre; saját benső világunk kivetülése. Tudatállapotunk és az emberi létezés legalapvetőbb valóságai irányába tanúsított attitűdjeink öltenek alakot és nyernek külső formát benne.” (2)

Sherrard meglátása a létszemlélet komoly konzekvenciáira figyelmeztet életünk gyakorlati oldalára és végkimenetelére nézve. Hivatkozott írásában részletesen elemzi, hová vezet, ha modern életvitelünket leválasztjuk a valódi szellemi gyökerektől.

Feltárja, hogy ez utóbbi nem egyfajta akadémikus filozófiai kérdés, hanem a gyakorlati élet szempontjából talán a legjelentősebb rendező elv. Tudat és lét viszonyának félreértése összetett pszichológiai, transzgenerációs hatásokat eredményez: a szellem transzcendens mérték- és rendezőelveitől eltávolító, generációról generációra átadott szuggesztiókat és életprogramokat; nem tudatosított szokásokat, érzelmi és mentális reakciókat; rejtetten és járványszerűen terjedő „közvélekedéseket” stb. 

Mindezek együttesét nevezte Hamvas „létrontásnak”. A létrontás nem valamely politikai vagy kultúrkorszakhoz tartozó kifejezés, hanem a léttel, az élet forrásával szembeni magatartásra utal. Helyénvalóan, mert a létrontás erői – emberi hozzájárulással – éppen attól igyekeznek elszakítani, ami az üdvösség feltétele: az örök mértékektől és ily módon a létezéshez való emberhez méltó hozzáállástól. Ma ugyanúgy működnek, mint harminc, ötven, kétszáz vagy kétezer évvel ezelőtt.

*

Ilyen helyzetben a társadalmi együttélés és az egyéni kibontakozás harmóniáját elősegítő alapkérdések megfogalmazásága közösségileg meglehetősen nehéz. Az oktatás/nevelés, a média, az információk szinte beláthatatlan sokfélesége, a látszólagos lehetőségek és újdonságok iránti „elragadtatás” és az elérésüket célzó társadalmi, politikai, gazdasági, reklámipari nyomás, a végletekig vitt specializálódás és szakosodás, a különböző társadalmi csoportok nézetkülönbségei a művelés és a műveltség értelmére és céljára vonatkozóan: mind-mind, egymásra rétegződve valósággal ellehetetlenítik a legfontosabb – a politikán, gazdaságon túlmutató – közösségi élettényezők megnevezését és köztudatban tartását.

Ekképpen civilizációnk gondolkodási, viselkedési és értékrendi sémái fokozatosan marginalizálják vagy eltompítják az ember azon képességeit, amelyek segítségével egyáltalán az örök mértékekre vonatkozó kérdéseket legalább a maga számára, a saját életére nézve feltehetné. Ahogy Lord Northbourne fogalmazott: „A valódi helyzet: szűkölködés a lényegesben, a lényegtelenségek bőségének közepette.” Jelenkori kulturális paradigmáink, amelyek feladata életünk táplálása és nemesítése lenne, ilyenformán sokkal inkább hasonlítanak szerteágazó „parazita képződményekre”, amelyek jelentős mértékben torzítják gondolkodásmódunkat, életvitelünket, valóságérzékünket, tapasztalásunkat. 

Mi akadályozhatja meg, hogy intuitívan felismerjük az élet időfeletti és változhatatlan távlatait, az örökkévalóság felé mutató minőségeit és célját? Semmi – a saját gondolkodásmódunkon, belső igazodási pontjainkon, követett viselkedésmintáinkon kívül, amelyek vagy elzárnak ettől, vagy utat nyitnak hozzá. Az ember e legbensőbb értelemben vett magánszférájában – egyelőre még ma is – szabad belátásokra juthat, megvan a hatalma és döntésképessége lelki életének kormányzására. 

Egy kultúrában az életrend, de a tárgyak és a mesterséges környezet kialakításának alapját egyaránt lelki-szellemi minőségek képezik – amelyek mentén és ahogyan nap mint nap élünk. Ez utóbbi vonatkozásban pedig kényes kérdés (hiszen a kultúraközvetítést és egyáltalán pedagógiánk hatékonyságát érinti):

Az említettek közül melyik életmegoldás érvényesül családi körökben, illetve a társadalmi élet közegében? Melyikhez áll közelebb társadalmunk lélektani dimenziója?

Érdemes elgondolkozni e kérdéseken, hiszen létszemlélésünk határozza meg létezésmódunkat, és a sokféleséget szervesen integrálni képes társadalmi, nemzeti egység mögött is létszemléleti összefüggések állnak. Ezeknek valamiféle egysége vagy rendje alkotja ember- és világképünket.

*

A közösségben megnyilvánuló erő és egység úgyszintén a létszemléletből következik. Az igazi közösség egyfajta egységlátásra és egységben gondolkozásra épül. Amikor civilizáció-kultúra-társadalom együttesét valóban közösségi értelemben, az individuumnál és az egyének puszta érdekkapcsolatánál magasabb rendű szerveződésként vizsgáljuk, akkor a közös létezésben, az együtt cselekvésben is valamifajta egység megvalósulását keressük. Egységet, amelyben a végtelen sokféleség és sokrétűség életképes harmóniában működik, akár egy egészséges szervezetben. Ez pedig szükségszerűen további kérdésekhez vezet: vajon például a szellemi és a fizikai munkás, a mérnök és a művész, a földműves és a kereskedő, a katona és az irodalmár, a városi és a vidéki ember stb. képes-e érteni egymást, egy nyelvet beszél-e? Azonos irányba törekszik-e, a közöttük lévő különbségek és távolságok ellenére egymást becsülve, támogatva? 

Legtágabb értelemben vett közösségélményünk egységtapasztalaton alapul. Az egység a társadalomban is a szeretet aktusa révén jöhet létre, hiszen az ember csak annak, akit szeret, kívánja és reméli ugyanazt és ugyanúgy, mint önmagának. Ezt az egységet szem előtt tartva, elgondolkodhatunk tehát azon, hogy 

1. képes-e a habitusban, életstílusban és a mindennapi feladataiban nagyon eltérő emberek sokasága egymás megértésére és egy közös cél felé haladó összehangolt törekvésre? 
2. Felismerik-e a saját helyük értékét és küldetésüket, figyelemmel szűkebb és tágabb közösségük jövőjére, valóban értékhordozó fizikai és szellemi javaira? 
3. Ha igen, hová vezet és milyen meghatározó kulturális, civilizációs elemei vannak az egy irányba tartó törekvésnek? 
4. És ha a kultúrát valóban teljességében (azaz nemcsak horizontális sokféleségében és információs-gazdasági-technikai elágazásaiban, hanem vertikális értelemben, a transzcendencia felé való nyitottságában is) szemléljük; illetve kultúránkban a tudást, érettséget, műveltséget gyakorlati szempontból, a mindennapi élet lelki-szellemi-tudati színvonalában és az ember szívbéli gyarapodásában ítéljük meg (ami az élet- és viselkedésmódban, érzelmi és mentális attitűdökben, önállóságban és szociális készségekben, az élőlényekkel és a tárgyakkal, a környezet egészével való reflektív, önmagunk felé visszahajló kapcsolatteremtési módok kifinomultságában mutatkozik meg); – nos, ez esetben: mi is az emberi előfeltétele az élet teljességét átfogó kultúra kibontakozásának? 

*

E kérdések mindenekelőtt a szellem egységalkotó, közösségteremtő és -fenntartó erejére irányítják figyelmünket. A kultúra rendeltetése a szellem közvetítése, nem a szó humanista, racionalista, hanem vallásos-metafizikai értelmében. A szellem lényegéből adódóan szent, természet- és érzékfölötti, ugyanakkor mindenütt jelenvaló: a létezés minden szintjén életadó és egyesítő isteni valóság. Rögtön hozzátehetjük: szentségi valóságának és természetfeletti oldalának megtapasztalása szigorú feltételeket és kritériumokat támaszt az ember irányában.

Ugyanakkor itt mutatkozik meg, hogy csakis a szellemből fakadó kultúra nevezhető igazán kultúrának. A szellem teszi teljessé látásmódunkat és tapasztalásunkat, és e teljességben felfogott kultúrában válik érthetővé, hogy például a földi életben sokra tartott sikereket és gyarapodást keresztény szempontból miért nem tekinthetjük munkálkodásaink végső céljának. Továbbá a teljességben felfogott kultúra teszi érthetővé, hogy az igazi kultúra a fizikai tevékenységeket is szükségszerűen meghatározza és egy transzcendens cél felé irányítja. A kultúra a szellem által vezérelt életforma kifejeződése, amely – újra megismételjük – világunk teljességével való kapcsolatteremtési képességünk és bánásmódunk színvonalában is tükröződik. Önmagunk és a világ művelését foglalja magában, minden irányban a szellem rendje és mértékei szerint. 

„Az emberi társadalmak minden komoly tanulmányozója egyetért abban, hogy a földművelés és a kézművesség minden civilizáció alapvető eleme. (…) Gondolkozásunk elemei, például a »kultúra« (analóg a földműveléssel), a »bölcsesség« (eredetileg hozzáértés) és az »aszketizmus« (eredetileg »kemény munkálkodás«) a produktív és konstruktív művészetekből származnak; (…) Az egészséges társadalmakban a termelés különböző szükséges tevékenységei nem pusztán »munkák«, hanem rítusok, a velük kapcsolatos költészet és zene pedig egyfajta liturgikus szerepet tölt be. A mesterségek »kisebb misztériumai« előkészületek »a Mennyei Királyság nagyobb misztériumaihoz«.” (3)

És vajon nem ennek eredményeképpen jutottunk oda, hogy lassan már nem vagyunk képesek felismerni Platón vagy a kereszténység egyszerű és magától értetődő isteni igazságát, megfeledkezve arról, hogy „a társadalmi arculat hivatásszerű”, (4) és hivatásunk a létezésünkre vonatkozó isteni akarat kifejeződése?

*

A szellem rendje szerint működő kultúra nem veti meg az érzéki világot, éppen ellenkezőleg, „mi sem áll távolabb tőle; a célja pontosan az, hogy az érzékelést a lélek építése és megtisztítása felé irányítsa.” (5) Az, hogy modern civilizációnk „a szociális haladás, a szabad szórakozás (utánunk a vízözön jellegű) képzetét és a mennyiségi termelést tette meg alapjául” (6) alapvetően összefügg azzal, hogy megtagadva a szellemet és realizálásának mértékeit (vagy égi matematikáját), pusztán az érzékekre és a racionalitásra hagyatkozik: „a vágyakra van tekintettel, melyeknek egyébként sem lehet határt szabni, és amelyek számát mesterségesen meg is sokszorozzák a reklámok által.” (7)

A szellem jelenléte olyan életet feltételez, ami a földi életen túlmutató célra irányul. Elevensége és teremtő ereje az igaz Életből fakad, amit nem ér el a halál. És ha kultúránk távol áll e felfogástól, az mindenekelőtt létszemléletünkre, pontosabban, ember- és világképünkre vezethető vissza. Így világos, hogy a már sokszor említett szemléletváltás, a felismerés, hogy a dolgok kimenetele rajtunk áll, nem pusztán egy változtatásra képtelen önvád alakjában jelenik meg. Ezzel ellentétben egyfajta megtisztulás, megnyugvás és kezdet örömében valósul meg. Szellemi átalakulás, amelyben az emberi lény megszólíthatóvá, érzékennyé és nyílttá válik a világosság erői számára. Átvalósulásról van szó, amelynek eredményeképpen olyan perspektívák nyílnak, amiket a világ önmagában semmilyen formában nem képes megadni.

Arra a fő kérdésre irányít, hogy mit jelent embernek lenni?

2. rész

A bárka

Ernst Jünger egy nemrég megjelent könyve kapcsán volt már szó a Varázsló Macska kiadóról a Mandiner oldalán. (9) A kiadó még 2024-ben egy másik, rendkívül fontos és aktuális művet is megjelentetett. A szerzője Seyyed Hossein Nasr vallástudós, a kötet címe pedig A pótolhatatlan szent tudomány (The Need for a Sacred Science). 

A szerző a címben jelzett téma meghatározásával és széleskörű ismertetésével a scientia sacra szükségességéről ír, a legfelsőbb Tudományról, vagy metafizikáról, amely az isteni princípiummal és annak megnyilvánulásaival foglalkozik. Nekünk, magyaroknak, Hamvas műve (10) után nem lehet ismeretlen e tárgykör.  Ez az „ember létének centrumát és egyben minden ortodox és autentikus vallás szívét alkotó tudomány”. Nasr professzor a metafizikai tudás makro- és mikrokozmoszra, a természeti és emberi világra történő alkalmazásairól szólva írja, hogy a szent tudomány „vizsgálatának tárgya kiterjed a természet számos területére, az ember pszichéjére, művészetére és gondolataira, valamint magára az emberi társadalomra. Azonban drasztikusan eltér korunk tudományától a tekintetben, hogy gyökerei és princípiumai a metafizikában (…) találhatók, és a szentség világát sosem hagyja el.” (6. o.) 

Seyyed Hossein Nasr munkássága, kutatásai, előadásai, könyvei világosan mutatják, milyen sokrétű rálátása van az emberiség jelenlegi helyzetére, a vallásokat, szellemi tradíciókat érintő mai kihívásokra, és számos módon tanúsítják, hogy az élet teljességét átfogó kultúrában gondolkozik. Első magyarul megjelent könyve a hazai könyvkiadásban kivételes jelentőségű mű. Azon kevesek közé tartozik, akik bátran és megalapozottan mondják ki, hogy a modern tudomány és kultúra „metafizikai, teológiai szempontok szerint kritikai értékelést igényel” (205–206. o.). 

*

Könyvét most azért említjük, mert a negyedik fejezetben, a napjainkban élő ember állapotát elemezve figyelemre méltó gondolatokat fogalmaz meg az emberi létállapot jelentőségét illetően. Kifejti, hogy a modern ember valójában nem tölti be azt a feladatot teljességében, amire emberként hivatott: „problémái mind egy és ugyanazon ok irányába mutatnak, nevezetesen, hogy saját lehetőségeinek szintje alatt él, miközben elfeledi valódi mibenlétét.” (64. o.)

Az újkori és jelenkori emberkép alapja pedig nem más, mint az Isten ellen lázadó ember képe. Ez az, ami törekvéseinek hátterében áll; amit egy sokrétűen kiépített propagandagépezettel tudatosan és öntudatlanul is erősít. Mivel az ártó szándékú, de még az egyensúly bármiféle megtalálására irányuló törekvések is ebből indulnak ki, így az ember jövőjére irányuló, logikusnak tűnő elképzelések, tervek minden vonatkozásban „igen hamar hibásnak bizonyulnak olyan tökéletlenségek miatt, amelyeket a tervezés idején nem vettek figyelembe. Ennek oka nem más, mint hogy az emberekre, akiket e tervek végrehajtóiként tartanak számon, nem úgy tekintenek, amik valójában, tökéletlen és a dolgok természetéről való szükséges tudás híján lévő teremtményekként. Oly tökéletlenség járja át őket, ami minden tettükre hatással van és annál veszélyesebbé válik, minél inkább tagadják létezését.” (64–65. o.)

Ez a „tökéletlenség” pedig mindenekelőtt az igazi szellemiséggel való kapcsolat hiányából fakad: „ha megfeledkezünk a Szellemről és beérjük csupán annak földi tükröződéseivel, a sokféleség, az elszigeteltség, a megosztottság, végül pedig az erőszak és a háborúk világára kárhoztatjuk magunkat.” (63. o.)

*

Ha az emberiség jelenleg zuhanó repülésben van, akár egy eldobott kődarab (és szellemi értelemben ez a hasonlat sajnos közel áll a valósághoz, akármilyen technikai-tudományos ellenérvet is hozunk ellene), bármiféle negatív tendencia visszafordítása csakis azzal kezdődhet, ha „a vonzási pontokat felcseréljük”. A szellemmel való kapcsolat csak a transzcendencia dimenzióján keresztül lehetséges (63. o.). Továbbá „Kizárólag a Szellemmel való kapcsolat biztosíthat egy olyan felülről eredő erőt, ami képes megfordítani azt az erőteljes, nehézkedő irányú mozgást, amely távolodva a Szellemet meghatározó Egységtől az embereket egyre gyorsuló tempóban rántja magával.” (64. o.) Ennek értelmében a legelső és legelemibb kérdés, amit érdemes végiggondolnunk: 

Az emberkép alapvető megváltozása nélkül az emberiség bármilyen jövőképéről beszélni „nem egyéb, mint szentimentális, tünékeny álmodozás.” (62. o.) Az ember Isten akarata szerint teomorfikus létező. Ebből következik földi küldetése. Ezen alapul morálja és ez határozza meg tevékenységeit, feladatait. Kultúrája, társadalma, kapcsolatai ettől függenek. Ennélfogva a szellem által vezérelt kultúra első eleme emberi mivoltunk újraépítése. Ez pedig a tradicionális emberkép újjászületésén keresztül valósítható meg (59–60. o.), ami természetesen nem lehet pusztán külső ráhatás, kényszer vagy rábeszélés eredménye. 

Elsőrendűen nem külsőleg létrehozott feltételeken vagy politikai döntéseken, hanem az egyes ember életfelfogásán múlik. Azon, hogy embervoltunk teljességéből fakadó rendeltetésünk szerint megtesszük-e saját életünkben azt, aminek megtételére hatalmunk és lehetőségünk adódik.

*

Ilyenformán a kérdés, mint Nasr professzor mondja, nem annyira az, hogy mit kell tennünk a jövőben, hanem inkább az, hogy hogy „mivé kell lennünk? – Hiszen csak az tud helyesen és a mindent szükségszerűen irányító [isteni] törvények szerint cselekedni, aki betölti azt, aminek az emberi állapot legmélyebb követelményei szerint lennie kell. Kizárólag egy ilyen ember képes békében élni önmagával, más emberekkel és természetes környezetével.” (67. o.) 

Ennek megfelelően az embernek először saját helyzetére kell ráébrednie, fel kell fognia jelen állapotát, alapos önkritikának alávetnie magát, hogy helyreállíthassa a békét és egyensúlyt magában és az isteni törvények vonatkozásában:

Így az ember mint felelős és központi létező valósága egy fő kérdésre irányít tehát, hogy mit értünk ember alatt, és feltárja a megismerés lényegére irányuló kérdésfeltevéseket. Emberképünk a kulcsa annak, hogy életünk és a teremtett világ spirituális jelentőségét felfogjuk-e. 

Az emberkép megváltozása tudatosságunk kitágítását is jelenti. A valóság számos különböző szintjéből abban az esetben érzékelhetünk és tapasztalhatunk többet és magasabb rendűt, ha a neki megfelelő tudatosság fokával rendelkezünk.

Mindez emberi mivoltunkból fakadó lehetőség. Feltétele annak, hogy kultúránk szívében a kultusz élő maradjon. Feltétele a valóság megszentelésének, ahol szükségszerűen feloldódik a kívül és belül határa, és minden az Istennel való kapcsolatteremtés közegévé lesz.

*

Nem válaszoltunk a címben feltett kérdésre. De a mondottakból talán megsejthetőek, feltárhatóak a válasz távlatai. Az emberi egyedülálló minőséget jelent, egyesíti magában a szellemi és fizikai világot. A legfőbb valóság képviselője és meghívottja a teremtésben. Embernek lenni egyszerre ajándékba kapott, ránk bízott és természetünkből fakadó érték, rang és betöldendő feladat.

Ez az eredetre és isteni beteljesülésre mutató emberkép nem ember által kitalált, hanem Istentől kapott valóság. Felismerésre és megvalósításra vár. 

Az ég és a föld egységét magában foglaló emberképnek nincs köze az ember mint létező túldimenzionálásához, sem ahhoz, hogy semmibe vennénk hibáit, gyengeségeit. Ellenkezőleg, pontosan ennek fényében mutatkozik meg, miben áll az ember esendősége, mi az újra és újra elkövetett főbűnök tulajdonképpeni oka, súlya és következménye. Ahogyan a teljes emberképből fakadnak a helyreállítás igazi lehetőségei is. Felmutatja az Istenünkre talán leginkább emlékeztető emberi vonás: az áldozathozatal mély értelmét, mely legfőbb lehetőségünk a jóvátételre és a helyreállításra.

Az emberlét kulcsa pontosan ebből adódóan, az alábecsülésből és a túlzásból eredő tévedések meghaladása végett: a mérték, az örök isteni mérték. Ez a „bárka”, ahogy Weöres Sándor mondja, „a mindent beborító áradat fölött”. (11) És igen, ennek belátáshoz több kell annál, mint ami pusztán emberi, mert „az özönvíz idején” éppen e bárka „látszik a leggyöngébb és legegyügyűbb tákolmánynak, melynél egy bokor alja is többet ér.” (12)

***

(1) Pavel Florenszkij: A kultusz filozófiája. Budapest, 2015, Typotex Kiadó, 30–31. o. Kiss Ilona fordítása.
(2) Philip Sherrard: A modern tudomány és az ember dehumanizálódása. Ars Naturae (Szeged) 3–4. sz. (II. évf., 2011) 30. o. Farkasfia V. András fordítása. Online: https://arsnaturae.hu/hu/folyoirat_3_4/sherrard
(3)  Ananda K. Coomaraswamy: A műveltség démona. Magyar Hüperión (Budapest) III. évf., 3. sz. (2015. ősz) 295. o. Online: https://magyarhuperion.hu/a-muveltseg-demona/
(4)  Uo.
(5)  Lord Northbourne: A civilizáció fennmaradása. Ars Naturae (Szeged) 1–2. sz. (I. évf., 2010) 123. o. Molnár András fordítása. Online: https://arsnaturae.hu/folyoirat_1_2/northbourne
(6)  Ananda K. Coomaraswamy: Mi a civilizáció? Ars Naturae (Szeged) 1–2. sz. (I. évf., 2010) 242. o. Umenhoffer István fordítása. Online: https://arsnaturae.hu/hu/folyoirat_1_2/coomaraswamy_civilizacio
(7)  Uo.
(8)  Lord Northbourne: i. m. 123. o.
(9)  Lásd Czopf Áron: Ez a könyv a demiurgosz evangéliuma – Ernst Jünger A munkás című művéről. https://mandiner.hu/kultura/2025/06/ez-a-konyv-a-demiurgosz-evangeliuma-ernst-junger-a-munkas-cimu-muverol. Lásd még Békés Márton itt közölt Facebook-bejegyzését: A demokrácia uralma annyira magától értetődővé vált, hogy nélkülözni képes a liberalizmust https://mandiner.hu/kulfold/2025/06/a-demokracia-uralma-annyira-magatol-ertetodove-valt-hogy-nelkulozni-kepes-a-liberalizmust  
(10)  Hamvas Béla: Scientia Sacra. Budapest, 2024, Medio Kiadó /Hamvas Béla Összegyűjtött Művei 7/.
(11)  Weöres Sándor: A teljesség felé. Budapest, 2000, Tericum Kiadó, 63. o.
(12)  Uo.

***

(Nyitókép: Kocsi Lajos / Mandiner)