Vajon szövetségesünk-e a buddhizmus nekünk, keresztényeknek – vagy inkább ellenségünk?

Egy buddhista példa szerint vannak olyan kérdések, amelyeket sem kiköpni, sem lenyelni nem lehet. Hasonló érzés merülhet fel bennünk, amikor a vallási igazságokra fogékony, netalán mélyen hívő keresztény emberként más világvallások tanításával találkozunk.

Normális esetben ez nem is lenne kérdés, hiszen olyan vallási hagyományokról beszélünk, amelyek a kereszténységhez hasonlóan többezer éven keresztül emberek milliót tanították és ösztönözték arra, hogy „tagadják meg önmagukat”, és „törekedjenek az odafent valókra”. A feltétlen és örök valóságra – mert ez az élet értelme, minden valódi közösség és kultúra alapja. „A hasonló örül a hasonlónak”, gondolhatnánk teljes joggal – a hagyomány megerősíti a hagyományt, a szellem a szellemet, és önfeladás nélkül, hamis ökumené nélkül is természetes szövetséget alkotnak. Kiváltképp az elvallástalanodás korában, amikor már nemcsak egyes dogmák elfogadásával van probléma, hanem a transzcendenciába vett mindenfajta hit megrendülni látszik, vagy még pontosabban, ahogy a neves francia katolikus gondolkozó, Jean Borella fogalmazott,

A helyzet azonban sajnos nem ilyen egyszerű. A fő probléma, hogy a keleti vallások tanításait és gyakorlati elemeit Nyugaton már jó ideje a legtöbbször eredeti értelmükből kiforgatva, a new age szellemében tolmácsolják, és ennek keretében „követik” (tisztelet a kivételnek). A járványszerűen terjedő modern (ál)spiritualitás egyik formájaként, amely nyíltan vagy burkoltan minden intézményes vallás tekintélyét elutasítja, a világon túliról nem tud és nem is akar tudni, sem pedig metafizikáról, törekvésről, személytelenségről és hasonló ideákról –

Nem túlzás azt mondani, hogy a probléma egész kultúránkra kihatással van, vagy lesz – pedig a megoldás tulajdonképpen egyszerű lenne. Ha a keleti vallások tanításait hiteles források alapján tárjuk fel, autentikus módon értelmezzük, és mindezt kellő felkészültséggel, érzékenységgel tesszük, akkor valóban „szövetségesek”, elmélyítik a hagyományos vallási igazságokat és értékeket. Például az alapvető emberi erények szintjén (ne feledkezzünk meg róla, hogy minden vallás etikája hasonló elvekre és emberképre épül).

Jó kiindulópontot adhat egy ilyesfajta törekvéshez a 14. században élt tibeti tanító, Longcsen Rabdzsampa Kincses hajó című könyvecskéje, amely nemrég látott napvilágot a Sursum Kiadónál, „A hagyományok szövegforrásai” sorozatban. A kiadó az elmúlt években több fontos katolikus művet és néhány hinduizmushoz kapcsolódó kiadványt is megjelentetett – a hagyományok együttes tisztelete a fenti okok fényében korántsem véletlen.

Az irányzat neve „teljes tökéletességet” vagy „nagy tökéletességet” jelent, és egyfajta végső állapotra utal, analóg értelemben a páli megfogalmazással, mely szerint a lét beteljesedésekor „Isten lesz minden mindenben”. A dzogcsen különlegessége azonban nem is annyira ez, mint inkább e végső állapotra való közvetlen irányulás, amit szintén analóg értelemben, Meister Eckhart nyomán „Isten módszer nélküli keresésének” nevezhetnénk. Pontos megfelelésről természetésen egyik esetben sem beszélhetünk, már csak azért sem, mert a dzogcsen nem Istennek nevezi a feltétlent, a lét Alapját és „Teremtőkirályát” (noha szintén három őselv egységeként fogja fel, és személyes formában, az őseredeti Buddha alakjában is tiszteli). Az analógia azonban kétségtelenül fennáll.

A megközelítés, amivel a könyvben találkozunk, nagyon távol áll az „ezo-spiri” világától, de korántsem áll olyan távol a nyugati teológia és filozófia szemléletétől vagy kérdésfeltevéseitől. És ilyen vonatkozásban akár megvilágító erejű is lehet. Akinek van füle, hallja meg!

***

(Nyitókép: a Kincses hajó c. kötet borítójának részlete)