„A galamb sóhajáról, avagy a könnyek javáról” – gondolatok Bellarmin Szent Róbert könyvéről

(Nyitókép forrása: Sursum Kiadó)

Hogy látja, milyen a könny, a könnyezés általános megítélése manapság a világban, illetve a katolikus egyházban – akár külön a férfiak és a nők esetében? Mit jelent Szent Róbert szemléletében a „könnyek adománya”? Miben különbözik ez a közönséges sírástól, és mit jelent(het) a megjelenése, tartós jelenléte az elmélyült hitéleten belül?

A mai korra sajnos általánosan jellemző egyfajta lapos szentimentalizmus, ami a vallásos lelkületben is masszívan megmutatkozik, nem csak a katolikusok körében. Az intellektus és az akarat magasabb képességei – szemlélődés, intellektuális intuíció, koncentráció, önfegyelem stb. –, amelyek korábban a vallási életet dominálták, ma eltűnőben vannak, még a jobbérzésű és a transzcendenciára fogékony emberek körében is. Átveszi a helyüket a pszichologizálás, a belső „élmények” keresése, az érzelmek látványos kifejezése.

lassan már a férfiaknak is megengedett (holott régebben elvárták tőlük, szerintem nagyon helyesen, hogy minden helyzetben őrizzék meg szilárdságukat, és ne adják át magukat passzív módon a világi érzelmeknek). Bellarmin egészen más oldalról, más mélységben közelíti meg a kérdést, voltaképpen szembemenve ezzel a jelenkori tendenciával. A könyv előszavában megkülönbözteti a „könnyhullatás” három formáját. A természetes könnyeket, amiket világi sérelmeink, szenvedéseink, veszteségeink miatt ejtünk (ez önmagában se nem jó, se nem rossz), a képmutatásból, álnokságból fakadó könnyeket (ez nyilvánvalóan rossz), és az „üdvös” könnyeket. A galamb sóhajáról a könnyhullatás e harmadik formájával foglalkozik. Ez alapvetően abban különbözik az előző kettőtől, hogy nem világi indíttatásból fakad,

el vagyunk választva saját valódi lényegünktől és otthonunktól, ráadásul nem is törekszünk teljes lényünkkel és minden erőnkkel arra, hogy visszatérjünk hozzá. Ez rendkívül nyomorult és vészterhes dolog, különösen ha belegondolunk, hogy mit veszítünk, és az egész lét mit veszít, mennyire jóvátehetetlenül eltorzul ezáltal. Ha azonban tényleg belegondolunk ebbe, ha következetesen és állhatatosan megfontoljuk, miről van szó, akkor felébredhet bennünk egy olyan „szent” szomorúság vagy bánat, amely kijózanít, sőt megtisztít és felszabadít minket, nem mellesleg pedig

Ez nyilvánvalóan összefügg a bűnbánattal, de nem korlátozódik erre, és nem pusztán morális vagy „lelkiismereti” dolog (ahogy ezt a szót ma értik). A fordító Alácsi Ervin János szavaival élve, egy „közvetlenül Istennel kapcsolatos, természetfölötti eredetű kegyelmi tapasztalásról van szó”. Röviden talán így foglalhatnánk össze a „könnyek adományával” kapcsolatos gondolatkör lényegét a mai ember számára – természetesen Bellarmin a téma sok egyéb vonatkozását is kifejti a könyvben.

Hogyan épül fel a kötet, milyen logikát vagy logikákat követve? És miért mondható, hogy ez egy „lelkigyakorlatos könyv”?

Bellarmin élete végén, 1615–től 1621–ben bekövetkezett haláláig minden évben visszavonult a római Quirinalis-dombon található jezsuita noviciátusba, hogy elvégezze a 30 napos Szent Ignác-i lelkigyakorlatot, és egy ilyen lelkigyakorlat elmélkedéseinek gyümölcse az 1617-ben megjelent A galamb sóhajáról (De gemita columbae) is. Ilyen értelemben „lelkigyakorlatos könyv”. Ezt azért tartottunk fontosnak kiemelni a könyv kapcsán, mert

hogy hogyan kell egy adott szimbólumon vagy tanításkörön elmélkedni, a meditatio keresztény értelmében. A mű három „könyvből” áll, ezek mindegyike tizenkét fejezetet tartalmaz. Az első könyvben Bellarmin a könnyhullatással kapcsolatos tanítás forrásait veszi sorra (ószövetségi könyvek, evangéliumok és apostoli levelek, a szentek életpéldája, egyházi himnuszok és zsolozsmák stb.). A második könyvben azt a tizenkét okot vizsgálja, ami miatt helyes és üdvös könnyeket hullatnunk (például ilyen maga a bűn és az ebből következő büntetés, de ugyancsak kiindulópontul vehetjük ehhez Krisztus kínszenvedését, Isten szeretetét, az egyház üldöztetését, vagy az emberi nem nyomorúságát is). Végül a harmadik könyvben az ennek megfelelő tizenkét gyümölcsöt mutatja be. Bár Bellarmin, mint az közismert, korának egyik legjelentősebb hitvédője volt,

és ahogy Alácsi Ervin János nagyon szépen megfogalmazta a kötet Bevezetésében, egyszerre jelenik meg benne Bellarmin „misztikus hajlama és közérthető, gyakorlatias lelki tanácsokra törekvő lelkipásztori gondossága”.

Mi adja a mű megjelenésének jelentőségét – itt és most, akár konkrétan Magyarországon?

Egy átfogó műről van szó, amely a maga saját szempontjai szerint sorra veszi a keresztény életgyakorlat legtöbb fontos elemét, így csak nagyon óvatosan tennék általános kijelentéseket a mű „jelentőségéről”, mert döntően az adott olvasó személyes beállítottságától és lelkületétől függ, hogy mi ragadja meg, vagy mit lát fontosnak ebből. Én személy szerint egy dolgot emelnék ki. Bellarmin a könyv második részében pontról pontról számba veszi, mi az, ami vallási szempontból „rossz” – az életben, a világban, az egyes emberben, az egyházban, a társadalomban stb.

Ezért a könyv elolvasása segíthet az olvasónak abban, hogy felismerje a hibákat, bűnöket, tökéletlenségeket, merjen szembenézni azokkal, és megértse a krízis mint olyan természetét. Ami pedig még fontosabb, abban is segít, hogy helyesen éljük meg ezt a krízist. Egyfelől tehát ne tagadjuk le, egy hazug optimizmus jegyében. Másfelől a „rossz” végső okát ne a világban keressük, hanem a már említett törésben, ami Isten és ember között létrejött (ezt ugye a kereszténység a bűnbeesés és az áteredő bűn tanításával fejezi ki, de ezzel analóg tanításokat találunk a többi vallás felfogásában is). Vagyis ne a külső körülményeket, a gazdaságot, a politikát stb. okoljuk, hanem lássuk be, hogy nincs és nem is lehet tökéletes boldogság, béke és biztonság egy olyan világban, amit nem Isten jelenléte hat át és határoz meg.

Harmadrészt pedig – és talán ez a legnehezebb –, mindez arra kell hogy inspiráljon minket, hogy az isteni minta felé forduljunk, és egyre inkább ezzel azonosuljunk – ami a tisztaság és tökéletesség forrása. Az „üdvös” könnyhullatásban mint természetfeletti adományban ez a legmagasabb fokon és kivételes erővel valósul meg, de ahogy Bellarmin az egész kérdést bemutatja, abból látszik, hogy egy általános elvről vagy feladatról van szó, amely minden vallásos ember életében megjelenik, vagy meg kellene hogy jelenjen. Sőt, én azt gondolom – bár e téren nyilván elfogult vagyok –, hogy ha valakiben nincs meg a szomorúságnak, a (bűn)bánatnak, a világgal és önmagával szembeni feszültségnek és szembenállásnak ez az elmélyült és „szakrális” felfogása, akkor egyáltalán nem tudja a saját létének alapproblémáit megoldani. A Biblia és a vonatkozó teológiai művek számos támpontot adnak egy ilyen felfogás kialakításához, csak ezeket együtt kell látni, és helyesen értelmezni. Többek között ezt segíti Bellarmin könyve. 

Létezik még ebben a témában a Szent Róbertéhez hasonló, a témát ilyen következetességgel, fegyelmezettséggel tárgyaló munka?

Én nem tudok ilyenről, ami konkrétan a könnyek szimbólumát és a könnyhullatás adományát átfogó módon bemutatná, jóllehet a Bibliában és a szentek élettörténetében sokszor találkozunk ezzel a „jelenséggel”. Szintén Alácsi Ervin János említi a Bevezetésben, hogy témaválasztását tekintve Bellarminnak ez a könyve a „leginkább rendhagyó”.

Azonban sok szerző tárgyalja vagy érinti a téma egyes vonatkozásait, és kortárs teológiai tanulmányok is foglalkoznak például magának a könnyezésnek vagy a szomorúságnak a jelentésével és szerepével. Emellett nyilvánvalóan olyan kérdésről van szó, amely nem választható el a katolikus hit és életgyakorlat más fontos elemeitől, amilyen például a már említett bűnbánat szentsége vagy akár a misztika. Sőt, bár Bellarmin ezt nem említi, szerintem a könnyhullatás adományát a görög katharszisz fogalmával is érdemes lenne összevetni (amely mind a mai napig meghatározó szerepet játszik például a pszichológiában, de – nem fogalmi szinten – a mindennapi életünkben is). Mindenesetre, ha valaki jobban el akar mélyedni a témában, talán az a legcélravezetőbb, hogy első lépésben megnézi azokat a szentírási és egyéb szöveghelyeket, amelyeket Bellarmin idéz, majd ezek hagyományos kommentárjait és így tovább.

Mondjon néhány szót az eddig megjelent Bellarmin Szent Róbert-kötetekről! Várhatóak további fordítások a szent szerző műveiből?

Bellarmin élete végén összesen öt hasonló jellegű, „lelkigyakorlatos” könyvet írt, amelyek közül három magyar nyelven is megjelent a 17. században: a szentek mennyei üdvösségéről szóló De aeterna felicitate sanctorum, az elme Istenhez való felemelkedésének fokozatairól szóló De ascensione mentis in Deum, valamint az üdvös halálhoz vezető élet mesterségéről szóló De arte bene moriendi. Mindhárom olvasható elektronikus formátumban. Legutóbbit mi is kiadtuk új fordításban A jó halál mesterségéről címmel (ez a kiadás sajnos tavaly elfogyott, és egyelőre nem tudom megmondani, hogy mikor lesz lehetőségünk újra kiadni – mindenesetre tervben van). Szintén kiadtuk a Krisztus kereszten elmondott utolsó szavaival foglalkozó De septem verbist (A hét igéről, melyet Krisztus a kereszten kimondott). Az ötödik pedig a most megjelent De gemitu columbae (A galamb sóhajáról), amellyel tehát

– és rögtön megjegyezném, hogy nem a mi érdemünk, hanem a fordító Alácsi Ervin Jánosé, aki ezeket a meglehetősen terjedelmes latin műveket gyönyörűen ültette át a mai magyar nyelvre. Ezt a sorozatot egyelőre lezártuk, a közeljövőben több Bellarmin-művet nem tervezünk kiadni (A jó halál mesterségéről újrakiadását leszámítva). De természetesen az elkövetkező években is olyan művek megjelentetése a célunk, amelyek vallási alapigazságokat mutatnak be, hasonló alapossággal és megszólító erővel.

***