Lehetnének többen, akik a legjobbat akarják gyermeküknek – akik folyamatosan áldást kérnek és mondanak rájuk

Mindent odaadni Istennek. Mindent bemutatni, azaz felajánlani Neki. Ez volna keresztény életünk célja. Mindent kaptunk, érdemes lenne mindent visszaadnunk. Bátran felajánlani Istennek, dicsőítve Őt és hálát adva Neki. 

Miért gondoljuk, hogy bölcsebbek vagyunk a Végtelen Bölcsességnél, miért nem hisszük, hogy jót ad? Miért nem látjuk, hogy minden Őt illeti és Nála van a legjobb helyen? Valami katasztrofális dolog történt az istenképünkkel, a kijavításához pedig azonnal hozzá kell fognunk.

Ahogy szülei a kisded Máriát is bemutatták a templomban, 3 éves korában pedig egyenesen Istennek ajánlották, úgy a következő korok, évszázadok és évezredek emberei is nagy számban tettek ugyanígy. Tíz- és százmilliók ajánlották Istennek gyermekeiket, mert tudták, hogy ez a legjobb, amit tehetnek velük és értük. És még ma is sokan tesznek így, szép csendben, oltárok gyertyafényénél, az Úr hajlékában. Lehetnének persze többen. 

akik felajánlják őket Istennek, akik templomba viszik a gyerekeiket, akik belegyökereztetik őket az evangéliumi életbe, az egyházba. Mert nem az ad igazi szabadságot a gyereknek, ha „majd ha felnő, eldönti”, hanem ha megismertetjük vele azt Aki „a” szabadság, Akitől a szabadságot kapja. (És éppen azért, mert szabad akaratot kapott, később még mindig dönthet másként. Csak talán már érzi, tudja, hogy nem érdemes.) 

És hogy mi lesz „a többivel”? Nos, ezt is érdemes odaadni. Mármint minden aggodalmunkat, aggályunkat, félelmünket, az irányítási vágyat, a kontrollmániát. Az elképzelést, hogy csak mi alakíthatjuk a jövőnket. A hazugságot, hogy mindent kézben kell tartanunk. A tévhitet, hogy képessé vált az ember önmagát üdvözíteni. Az Isten tudja, mire van szükségünk. „Az én Istenem kielégíti majd minden szükségteket gazdagsága szerint dicsőséggel Krisztus Jézusban.” (Filippi 4,19) Ráadásul úgy, hogy gondunkat viseli, s azt veszi alapul, ami nekünk a legjobb. 

Persze, szívesen enne egy kis csokit a vacsora után. Elolvadhatok, ahogy manapság szokás, hogy „Édeském, hát persze, mindent, csak legyél boldog…!”, vagy megtagadhatom tőle a csokit. Szeretetlenül? Aligha. Inkább hosszabb távra előretekintve és azt mérlegelve, mi számára a valóban jó. Hogy ha most jön a csoki, el tud-e aludni negyven perc múlva, hogy meglegyen az ő korában szükséges 10-11 óra alvás reggelig. Hogy elősegíti-e az egészséges testi fejlődését a csoki, hogy mit okoz a fogainak, vagy hogy azt kell-e megtanulnia, hogy bármit, amit megkíván és kér, azonnal és akadálytalanul megkapja, nagyot lépve az elkényeztetett felnőttek sokasága felé. Igyekszem gondos, jó szülő lenni, amennyire csak tőlem telik. 

A végtelen, szerető és gondviselő Isten, aki a létbe hívott bennünket, aki már fogantatásunk előtt szeretett, hogyne azt akarná, ami nekünk valóban jó, ami a legjobb, s hogyne arra terelgetne, ami végül üdvösségünkre válik? Akkor is így van ez, ha akkor és ott nem kapjuk meg a finom csokiszeletet, ezért látszólag más a helyzet. 

Mindent odaadni. Itt kezdődik az élet.

***

(Nyitókép: A legszentebb Istenszülő belépése a templomba, 16. századi orosz ikon, részlet – Mandiner)