Néztem ki a konyhaablakon, nem tudtam mit mondani. Sokáig nem tartott a csend, mert hirtelen másról kezdett beszélni, talán a vakondokról, amik kitúrják az eperpalántákat a konyhakertben.
„Az Anyáról akartam még mesélni neked, meg arról, hogy ujjai átkulcsolják a szívemet. Néhány esztendő óta legkedvesebb és legtitkosabb álmom az volt, hogy megfaragom az Anya szobrát, minden képek között a legszentebb nekem ő volt, magammal vittem, bármerre jártam, szeretettel, titkokkal teli alakját.”
Hermann Hesse Narziss és Goldmund című regényének utolsó sorai közül való az idézet. Goldmund, a csavargó-művész haldoklik, barátja, Narziss, a szerzetes az ágya szélén ül és hallgatja az utolsó szavait. Narziss a szellem embere, Goldmund a lélek embere, mondhatnánk kissé leegyszerűsítve.
„Hogyan akarsz majd egyszer meghalni, Narziss, ha nincs anyád? Akinek nincs anyja, nem tud szeretni. Akinek nincs anyja, meghalni sem tud.”
Ezek voltak az utolsó szavai. De miféle anyáról beszél itt Goldmund? Mire, kire gondol? Egyrészt a saját édesanyjára, aki még Goldmund gyerekkorában meghalt, és akinek szellemalakja végigkísérte az életét. Másrészt pedig egy titokzatos, hatalmas Anyára, ami (aki) talán a világ lelke, az az erő, ami a Teremtést összetartja. A kettő Goldmund számára ugyanazt jelentette. Egész életében a rejtélyes Anyát kutatta minden női testben, minden tájban, minden látványban. De soha nem talált rá, mindig csak a közelségét érezte, el nem érhette. Meg akarta faragni, de már nem maradt ereje hozzá. Amikor azt mondja, hogy akinek nincs anyja, nem tud szeretni, és meghalni sem tud, erre az Anyára gondol, a világnak erre a csak lelkileg megragadható aspektusára.
Anyaföld, anyatermészet, anyanyelv – ezek is miféle szavak. Mire utalnak.
Anyák napja van, amiről elsőként mindig az általános iskolai rettenetes műsorok jutnak eszembe. Ákoskám, tartsd rendesen azt az orgonaágat és integessél vele szépen, amikor szólok – magyarázta Angyal néni némi fenyegető éllel. Amitől Ákoskának összeugrott a gyomra azonnal. Másodszor viszont az jut eszembe, hogy egyszer a márianosztrai templomban, néhány nappal anyósom halála után volt egy emlékezetes élményem. A barokk oltárt néztem, és az oltár közepén a czestochowai Fekete Madonna kegykép másolatát, ami – mivel hozzáérintették az eredetihez – maga is csodatévő erővel bír.
Az jutott eszembe, hogy ez a barokk oltár maga az univerzum, a világegyetem teljessége, közepén a Mária-képpel.
Fogalmam sincs, honnan jutott eszembe, nem is az eszembe jutott, hanem egyszer csak tudtam, felismertem, megértettem. Ezek szerint a mindenséget az a minőség tartja össze, amit a keresztény kultúrkörben Mária alakjával jelenítenek meg. A régi magyar hitvilágban a Nagyboldogasszony töltötte be ezt a szerepet, a görög mitológiában Artemisz, a rómaiban Diana, az egyiptomiban Ízisz. A világnak ez a minősége nem keresztény találmány, hanem minden jel szerint sokkal régebbi.
De ezzel, hogy régebbi, nem mondtam semmit, mert olyan időtávokról van itt szó, amit úgysem vagyunk képesek felfogni.
Hesse regényében ugyan érződik ennek az Anyának a keresztény jellege, de érződik az is, hogy ami Goldmundot egész életében mélyen foglalkoztatta, az valami olyasmi, ami a világ teremtése óta jelen van. Az egymásra épülő, egymásból táplálkozó tradíciók a maguk módján reagáltak erre a jelenlétre. Amivel – még mielőtt valakinek eszébe jutna – korántsem Szűz Mária alakját és jelentőségét szeretném relativizálni, csak arra utaltam, hogy az Istenanya őskép.
Harmadszor pedig az jut eszembe az anyák napjáról, hogy egyszer anyám a nagymarosi konyhában elmesélt egy történetet. Rá kevéssé jellemző, hogy a legbelső, személyes életéből felvillantana bármit is. Talán ezért is volt olyan emlékezetes, amit ott minden bevezetés és átmenet nélkül elmondott. Jó pár évvel ezelőtt megműtötték, és a műtét során az orvos benne felejtett egy gézdarabot. Ez persze csak jóval később derült ki. A műtét után gyakran törtek rá alhasi fájdalmak, szenvedett vele sokat, mire nagy nehezen kiderült, mi okozta ezeket. Az egyik ilyen fájdalomroham közben látott valamit. Magashegységi tájat látott, meredek hegyoldalakat fenyőerdőkkel, a szűk völgy mélyén patak robajlott. A patak mentén szűk ösvény kanyargott a hegység szívébe.
Anyám mindezt felülről látta, ahogy egy holló vagy egy szirti sas láthatja maga alatt a tájat.
A völgy fölött lebegett. A fenyők között egy alakot vett észre, amint egyik mohás kőről a másikra lép, és lassan sétál fölfelé a zúgó patak partján. Egy női alak volt hosszú, bő ruhában, a köpenye kék, a szoknyája fehér. Olykor megállt és felnézett anyámra. Intett, hogy kövesse. A Szűzanya volt, mondta szárazon és leíró jelleggel, magától értetődő természetességgel. Mosolygott rá, intett, aztán eltűnt a fák között, hogy valamivel arrébb újra előbukkanjon. Követte, miközben egyre lejjebb szállt, közeledett a talajhoz. Ha leszáll, ha többé nem repül, hanem maga is gyalogolni kezd a Szűzanya után, valószínűleg soha nem tér vissza, legalábbis ez volt a benyomása. De még nem ért földet egészen, amikor a kép szertefoszlott és anyám visszatért a saját életébe és a fájdalmába.
Néztem ki a konyhaablakon, nem tudtam mit mondani. Sokáig nem tartott a csend, mert hirtelen másról kezdett beszélni, talán a vakondokról, amik kitúrják az eperpalántákat a konyhakertben.
Addig mintha nem is a saját hangján beszélt volna. Soha nem hallottam ezt a hangot.
Az a valaki beszélt belőle, aki hosszú életében addig egyszer sem jutott szóhoz. Most végre hallhattam. Ez a valaki a valódi anyám volt, a számomra és önmaga számára is ismeretlen lény, aki nyolcvan éven át rejtőzött az élete mögött névtelenül. Ezt a hangot akarjuk hallani egész életünkben, ezen a hangon szeretnénk beszélni egész életünkben, de a legtöbben soha nem hallják, soha nem szólalnak meg így. Mintha egy nyolcvan éve tartó álomból ébredt volna fel néhány percre, amíg mindezt elmesélte, aztán visszasüllyedt az álomba. Olyasmit éreztem, mint Narziss a regény legvégén, ahogy ott ült Goldmund halálos ágya mellett, és hallgatta őt. „Goldmund utolsó szavai égették szívét, akár a tűz.”
***
Ezt is ajánljuk a témában
Persze nem az erdőről volt és van szó, hanem magamról. Nem az erdőt érzem majd nyomasztónak, hanem magamat. (Nagyböjti sorozatunk III. része.) Győrffy Ákos írása.
Ezt is ajánljuk a témában
A Duna nőnemű, ahogy a tenger, az óceán is nőnemű. A legtágabb értelemben vett természet is nőnemű. Ez az én becsípődésem, rögeszmém, bár korántsem csak az enyém. Győrffy Ákos írása.
(Nyitókép: R.J. / Mandiner)
„Ha a hatalomról van szó, se Istent, se embert nem tisztelnek” – fogalmazott a kormányfő.
Pietrelcinai Szent Pio alighanem a XX. század legmisztikusabb szentje. A kapucinus ferences szerzetes egyszerre volt egyszerű, szelíd ember, és olyan csodák tanúja, melyek messze túlmutatnak a hétköznapi tapasztalaton.
Jankó Robi táplálkozástudományi szakember küldetésének tekinti a táplálkozással kapcsolatos tévhitek eloszlatását. Tizenkét év külföldi tapasztalatszerzés után hazatért és ma főként az online térben segíti követőit eligazodni a tudományos publikációk végtelen útvesztőiben.
A Gondosóra az elmúlt években több mint 70 ezer alkalommal mentett életet, és több mint 660 ezer esetben nyújtott általános segítséget a hétköznapokban.
Miért ünnepelnek a katolikusok egy barbár kivégzőeszközt? Végül is... a kérdés jogos: tényleg, miért állítjuk középpontba azt a fát, amelyen az Emberfia kínhalált szenvedett? Ádám Rebeka Nóra írása.
Hogyan indult el Bódi Mária Magdolna boldoggá avatási ügye? Miként zajlik egy ilyen a döntés a Vatikánban? Kik a vértanúk, a boldogok, a szentek? Kovács Gergely okleveles posztulátort kérdeztük.
Karrierje legjobb teljesítményére lesz szükség.
Az amerikai elnök szerint nem fair minket hibáztatni az orosz energiafüggőség miatt.
