Ilyen a magyar katonasors az ukrajnai háborúban – a Bahmut rejtélyes szerzője a Mandinernek

Idén jelent meg a Bahmut című, valós emberi történeteken alapuló ukrajnai háborús regény, a Nevidomij Szoldát, vagyis Ismeretlen Katona művésznevű, valós kilétét őrző írótól a Reakció Kiadó gondozásában. A kárpátaljai magyar szerzővel beszélgettünk könyvéről, az ukrajnai háború kárpátaljai magyarságra és az egyes emberekre gyakorolt hatásairól.

***

Nem mindennapi interjút készítünk most, speciális üzenetküldő alkalmazásban, anonimitást megőrizve. Hadd kérdezzem meg, az olvasók nevében is: mit tudhatunk önről, a Bahmut szerzőjéről és miért e körülmények között beszélünk?

Mindenekelőtt köszönöm a lehetőséget, nem mindennapi világot élünk, ötödik éve tart az orosz-ukrán háború és mivel Ukrajnában élek, így az anonimitás mellett döntöttem. Érzékeny a téma és hatalmas a társadalmi feszültség, ezért döntöttem a névtelenség mellett. 

aki bizakodik, hogy hamarosan változhat ez a helyzet.

Mind ebben bízunk! A Bahmut egy regény – egy rendkívül szikár regény, szinte naplószerű, tudósításszerű leírása egy magyar nemzetiségű ukrajnai katona háborús sorsának. Ez az ön személyes története, vagy több katonáé összegyúrva; illetve elemeiben teljesen a valóság leírása vagy részben/nagyban fikció is?

A regény három ember történetéből merít: 

A fő cselekményszál az egyik katona beszámolójára épül, a regényben ő József. Az ő története valódi eseményeken alapul, és önmagában is kerek egészet alkot. Ezt egészítettem ki saját emlékeimmel arról, milyen volt a háború első napja, mit láttam az ukrán–magyar határátkelőknél, és hogyan változott meg minden egyetlen nap leforgása alatt. Emellett sokat beszélgettem a másik katonával is, aki megjárta a frontot. Így József fő szála mellett a regénybe bekerültek az én személyes tapasztalataim, valamint egy másik frontkatona beszámolójának elemei is.

A regény sztoriját és annak végét természetesen nem akarom közzétenni, azt viszont megkérdezem: mi a történet fő és végső üzenete az olvasók számára?

Számomra ez volt a regény legfontosabb kérdése és egyben a fő motivációja is. A háborúról nagyon sok elemzés születik: politikusok, szakértők és véleményformálók próbálják megmagyarázni az eseményeket; sokszor azonban úgy érzem, hogy ezek a megfogalmazások távol maradnak attól a valóságtól, amelyet az emberek a saját bőrükön élnek át. Én nem geopolitikai elemzést akartam írni, hanem emberi történetet. 

annak félelmében, bizonytalanságában és tragédiáiban. Különösen fontosnak éreztem, hogy mindezt a kárpátaljai magyarság nézőpontjából mutassam be. Egy olyan közösség szemszögéből, amely egyszerre hordozza magában a szülőföld szeretetét, a kisebbségi lét nehézségeit és a háború minden terhét.

Ha, most már több mint négy év távlatából még emlékezik rá: milyen hangulatban, milyen kilátások között élt a kárpátaljai magyarság a háborút megelőző utolsó békeidőszakban, Zelenszkij első elnöki évei idején?

Nehéz kérdés, hiszen ez a háború valójában már 2014-ben elkezdődött, 2022. február 24-én azonban egy sokkal véresebb és intenzívebb szakasz vette kezdetét. Ha mégis vissza kell emlékeznem a teljes körű invázió előtti utolsó békeidőszakra, akkor egy egészen más világ jut eszembe. Itthon voltak a barátaim, a családok együtt éltek, rendszeresek voltak a közösségi alkalmak, rendezvények, találkozások. Az emberek terveztek, építkeztek, próbáltak előre tekinteni. Természetesen akkor is voltak problémák és a kárpátaljai magyarság helyzete sem volt könnyű. 

Egy talán még nehezebb kérdés: József, a főszereplő kárpátaljai magyar, az ő katonasorsán keresztül látjuk közelről a háborút: a valóságban milyen gondolatok kavarognak a magyar nemzetiségű ukrajnai, háborúba küldött katonákban? Kötelesség teljesítése? Ottani magyarként is az ukrajnai hazafiasság feléledése? Egy gyűlölt és túlélendő kényszerpálya érzete?

Erre szerintem nem lehet egyetlen, mindenkire érvényes választ adni, mert minden ember más történetet, más lelki terhet és más motivációt hordoz magában. Éppen ezt szerettem volna megmutatni a regényben is. Voltak, akik kötelességként élték meg a szolgálatot, mert úgy érezték, hogy ez az ország az otthonuk, itt él a családjuk, itt nőttek fel és ezt kell megvédeniük. Másokban valóban megerősödött valamiféle hazafias érzés a háború hatására. De sokan voltak olyanok is, főként kárpátaljai magyarok között is, akik inkább egy kényszerhelyzetként, egy túlélendő sorsként élték meg mindezt. 

A valóság szerintem sokkal összetettebb annál, mint hogy ezt fekete-fehér kategóriákba lehessen sorolni. A fronton végül nem politikai jelszavak maradnak meg az emberben, hanem az elveszített bajtársak arca, az otthon hiánya, a félelem, és a remény, hogy egyszer még lehet normális életet élni.

A főszereplő József hónapokig rejtőzködik, de a háború utoléri őt: személyesen milyen volt azokban a 2022 eleji napokban átélni a szerény, de békés ukrajnai életvilág átfordulását a háború valóságába?

A legmegrázóbb talán az volt, hogy 

Kárpátalján az emberek többsége szerény körülmények között élt, de volt egy megszokott rendje az életnek: dolgoztunk, neveltük a gyerekeinket és gyakran találkoztunk. 2022 februárjának végén azonban hirtelen minden megváltozott. Az ember először még próbálta nem elhinni a híreket, aztán egyik pillanatról a másikra megjelent a bizonytalanság, a félelem érzése. Emlékszem, február 24-én reggel, amikor én már tudtam, hogy elkezdődött, az ablakomon keresztül azt láttam, hogy anyukák békésen kísérik a gyerekeiket az iskolába, kinyitottam az ablakot és kikiabáltam, hogy emberek, háború van, menjenek haza! Az elején értetlenkedtek, de aztán visszafordultak, abszurd volt az egész. A legnehezebb talán az volt, hogy senki sem tudta, mi következik. Meddig tart majd az egész, elér-e bennünket közvetlenül is a háború, mi lesz a szeretteinkkel, a barátainkkal, az otthonunkkal. A regényben ezt az átfordulást szerettem volna megmutatni: hogyan válik egy hétköznapi ember élete néhány nap alatt egy olyan valóság részévé, amelyről korábban azt gondolta, hogy vele soha nem történhet meg.

A történet a háború fokozatos kibontakozását és a bevonuló katona sodródását mutatja be a front felé: mennyire lehet e folyamatosan változó és egyre rosszabbodó életkörülményeket ép ésszel kibírni, a fokozódó kihívásokhoz megedződni? Milyen emberi tulajdonságok kellenek ehhez?

A háború embert próbáló helyzet, amelyet mentálisan sem bír ki mindenki. Az ember egy ideig alkalmazkodik a folyamatosan romló körülményekhez, de van egy pont, amikor már nemcsak a test, hanem a lélek is elfárad. Azt gondolom, ehhez elsősorban rendkívül erős idegrendszer kell. Olyan belső tartás, amely segít túlélni a legnehezebb pillanatokat. De önmagában a „kötélideg” kevés.

Sokaknál ez a család, az otthon emléke vagy a remény, hogy egyszer még hazatérhetnek a szeretteikhez. Beszélgetőalanyaim nem tartoztak azok közé a mélyen vallásos emberek közé, akik minden vasárnap templomba jártak. Mégis mindketten istenfélő emberek voltak. Rendszeresen imádkoztak, mert a fronton az ember sokszor olyan helyzetekkel találkozik, ahol már nincs más kapaszkodója. Talán éppen ezért válik a hit sokak számára belső menedékké, és ezt örömmel mondhatom el, a mi közösségünkben ez a fajta hit és lelki tartása mai napig jelen van.

A háborús történet tele van a bajtársiasság, illetve a konkrét harci helyzetek feszült pillanataival: a frontvonalon már mindegy, ki ukrán és ki magyar, csak katona bajtársak vannak?

Igen, a lövészárokban elsősorban katonák és bajtársak vannak egymás mellett. A háború nagyon gyorsan lebontja azokat a falakat, amelyeket a politika vagy a hétköznapok sokszor felépítenek az emberek között. 

Ezek a helyzetek sokkal mélyebb kötelékeket alakítanak ki annál, mint amit a nemzetiségi különbségek elválaszthatnának, erről nagyon sokan számolnak be manapság.

És hogyan gondoltak, gondolnak eközben az ellenségre, az oroszokra? Ez is rendkívül összetett lehet, a Kreml megítélésétől a frontvonal túloldalára küldött orosz kiskatonáig.

Ezt én is megkérdeztem tőlük, és láthatóan nagyon megviselte őket maga a kérdés is. A fronton az ember egy idő után már nem feltétlenül emberként látja a túloldalon állót, hanem feladatként vagy közvetlen veszélyforrásként. Szinte mindketten ugyanazzal a kegyetlen egyszerűséggel fogalmaztak: „vagy én, vagy ő”. És talán éppen ez mutatja meg leginkább, milyen mély nyomot hagy a háború az emberben. 

A kettő között óriási lelki különbség van. A beszélgetések során azt is éreztem, hogy amikor erről beszéltek, szinte valamiféle feloldozást vártak. Nem mentegetőzni akartak, inkább megértetni vagy kimondani azt a belső terhet, amelyet magukkal hordoznak. A legnehezebb része volt a beszélgetéseinknek.

A végszóban írja: egyetlen háború sem tarthat örökké. Ez így van – de az ukrajnai háború ötödik éve tart, az I. és a II. világháború hosszával vetekszik már; és még mindig nem látszik, hogy a végén járnánk. Hogyan látja ön? Mikor lesz egyszer béke Ukrajnában?

Az első években még mertem találgatni, elemezni, hogy meddig tarthat ez a háború. Ma már úgy vagyok vele: tegnap is késő lett volna, ha véget ér. 

A helyieket kemény fából faragták. A régió történelme valahogy mindig úgy alakult, hogy a közösségnek újra és újra meg kellett küzdenie a nehézségekkel. Az emberek megtanultak alkalmazkodni, túlélni, csendben viselni a terheket. De most már egyre inkább látni a fáradtságot a tekintetekben. A bizonytalanságot, a lelki kimerültséget, azt az állapotot, amikor az ember már nem is feltétlenül fél, inkább egyszerűen elfárad a folyamatos feszültségben. Hogy pontosan mikor és hogyan lesz vége, azt ma már senki nem meri biztosan megmondani. Az viszont biztos, hogy itt az emberek minden nap ugyanazért imádkoznak, hogy minél hamarabb végre béke legyen.

Nyitókép: illusztráció, ukrajnai katona Bahmut térségében 2024-ben (Anatolii STEPANOV / AFP)