Libri-könyvajánló

Szajbély Mihály: Fillenbaum néni hosszú árnyéka

A covidjárvány idején beszűkült a világ, és minden arra utal, hogy még sokáig hivatkozási pont marad ez az időszak. Otthonról néztük a színházi előadásokat, nem találkozhattunk a barátainkkal, az életünk néhány négyzetméterre zsugorodott. A vágyakozást azonban nem lehetett karanténba zárni: a képzeletnek semmilyen járványügyi intézkedés nem szabhatott határt. 

Fehér Gáspár több interjúban is beszélt arról, miként született meg a debütregénye ebben az időszakban. Elmondása szerint a húsvétra ajándékba kapott csokoládékkal nem igazán tudtak mit kezdeni, ezért a feleségével úgy döntöttek: sütnek belőlük valamit. A rengeteg süteményből a ház lakóinak is jutott. És volt valami, ami megragadta a figyelmüket: Fillenbaum néni lakása. Tágas volt, csaknem kétszer akkora, mint az övék. Nehéz volt nem eljátszani a gondolattal, milyen lenne egy ilyen térben élni – akár félretenni az útból az idős hölgyet. 

A Fillenbaum néni hosszú árnyéka érzékelhetően magán viseli az alkotó filmes gondolkodásmódjának jegyeit. Ez aligha meglepő, hiszen Fehér forgatókönyvíróként olyan produkciókban dolgozott, mint a Mellékhatás vagy a Nagykarácsony. A több szálon futó, a krimi és a humor elemeit vegyítő próza ennek megfelelően feszes ritmusú, erősen épít dialógusokra, és egymást követő, könnyen képpé formálható jelenetekben bontja ki a történetet, amelynek középpontjában egy titokzatos, tehetős idős nő áll. 

Mi történik, ha egy örökös nélküli idős szomszéd üresen maradó lakása hirtelen kísértésbe hozza a ház lakóit? Fehér Gáspár műve ebből a hétköznapi alaphelyzetből fokozatosan csúszik át egy kafkai abszurdba. A helyes és helytelen közötti határ elmosódik, miközben kibontakozik a kisemberek története, azoké, akik nagyobbat szeretnének álmodni, mint amit a valóság megenged. A szöveg világa Bohumil Hrabal karaktereiét idézi: nem nagy drámákban buknak el, hanem a banalitás súlya alatt roppannak össze. Keserédes olvasmány az elfojtott vágyakról.

Michael Calvin – Naftali Schiff: Csoda – Magyar fiúk, akik megmenekültek a gázkamrából

Mi történik egy tragédia után? A kötet egyik legnyugtalanítóbb felismerése, hogy a háború vége nem jelent valódi feloldozást. „Szinte senki sem akarta hallani a történetünket” – hangzik el a mondat, mely megindokolja, miért is van szükség ilyen könyvekre. A túlélés nem lezárás, hanem egy újabb, gyakran magányos küzdelem kezdete: a gyász feldolgozása, az emlékezés terhe és a kimondhatóság határainak keresése. A kötet visszafogottan, mégis következetesen irányítja az olvasóra a kérdést: valóban figyelünk egymás történeteire, vagy még mindig túl kényelmetlen végighallgatni őket? 

A történet középpontjában egy felfoghatatlan epizód áll. 1944 októberében, a szimchat Tórá napján ötvenegy magyar zsidó fiú lépett be az auschwitz-birkenaui gázkamrába, és valamilyen megmagyarázhatatlan módon élve jött ki. 

Michael Calvin és Naftali Schiff személyes emlékek mentén bontja ki ezt a történetet. A fiúk útját követi a teljes kiszolgáltatottságtól addig a pillanatig, amikor a káosz, a véletlen vagy egy apró döntés esélyt adott az életre. A könyv nem áll meg a drámai fordulatnál: tágabb történelmi és társadalmi kontextusba helyezi a sorsokat. Közép-európai zsidó családok életén keresztül rajzolódik ki az a világ, amelyet a 20. század első felének politikai változásai fokozatosan számoltak fel. A trianoni béke után, azzal, hogy Magyarország területének jelentős része elveszett, közösségek szakadtak szét. Munkácson még 1941-ben is több mint 13 ezer zsidó élt, a lakosság közel harmada, s néhány év alatt eltűnt ez a közösség. A hagyományokra, hitre és tanulásra épülő világot a növekvő zsidóellenesség, majd a deportálás törte össze. 

A túlélés nem diadal, hanem apró, hétköznapi csodák sorozata: a család megtartó ereje, a hit csendes kapaszkodója és az egymásba vetett bizalom vezethetnek az úton. A Csoda így nem pusztán történelmi beszámoló, sokkal inkább az emlékezés tétjéről, az elbeszélés szükségességéről és arról szól, hogy mit kezdünk azokkal a történetekkel, amelyek túl nehezek ahhoz, hogy könnyen végighallgassuk őket.

Deborah Levy: Augusztusi kék

Ha volna két életed, mi lenne a legnagyobb vágyad? Hagynád végre kibontakozni az elfojtott énedet? Az irodalom egyik legkülönösebb alakja, a doppelgänger éppen ezt a kettősséget jeleníti meg, erre a kérdésre próbál választ találni. 

A német eredetű doppelgänger kifejezés a főhős hasonmását, alteregóját jelöli: azt a figurát, amely a rejtett vágyak, a személyiség sötét oldala és az identitásválság megtestesítőjeként jelenik meg. A romantika korában, például E. T. A. Hoffmann horrorisztikus műveiben még természetfeletti jelenségként tűnt fel, később azonban pszichológiai jelentést kapott: a meghasadt személyiség és a tudattalan szimbólumává vált. 

Deborah Levy kilencedik, magyarul elsőként megjelent könyvében egy fiatal nő az athéni bolhapiacon figyel fel egy különös idegenre, aki egy mechanikus lovat vásárol. Az illető kórházi maszkot visel, ezért az arcát sem látja tisztán – talán éppen ezért ismeri fel benne önmagát. Nem először fordul elő Deborah Levy prózájában, hogy a személyes történetek hátterében korunk meghatározó történelmi és társadalmi fordulópontjai sejlenek fel, legyen szó a berlini fal leomlásáról, a brexitről vagy éppen a koronavírus-járványról. Innen indul ez a mélylélektani történet: a következő hetekben és hónapokban a két nő újra és újra egymásba botlik, Londonban, Párizsban, végül pedig Szardínián. 

Elsa, a történet főhőse ünnepelt zongoraművész, aki egy személyes és alkotói válság után érkezik Athénba. Három héttel korábban még Bécsben adta elő Rachmaninoff 2. zongoraversenyét, s az előadás közben váratlanul eltért a kottától: a saját művét kezdte játszani, majd magyarázat nélkül lesétált a színpadról. De mit is tanítanak a nagy mesterek? Beethoven, Bach, Schumann – sorolja a regény, s azt vizsgálja, miként próbáljuk elrejteni sejtelmeinket és belső feszültségeinket. A nagy komponisták belső világa kétségkívül gazdag és jelentékeny, ám a magány kifejezéséhez sokszor már nem elég az örökölt zenei nyelv. Új, személyes idiómára van szükség – ez volna az alkotói szabadság valódi tere. 

A könyvben a zene is fontos elem: ismétlések, szünetek és visszatérő motívumok szervezik a történetet. Közép-európai referenciaként adja magát Krzysztof Kieślowski Veronika kettős élete című filmje, amely két lehetséges életút, a döntéshelyzetek és a művészi identitás kérdéseit vizsgálja. A két történet egyik legerősebb állítása éppen az, hogy életünk legapróbb mozdulatai is végzetes következményekkel járhatnak. Egy rossz hang, egy rossz pillanatban meghozott döntés vagy egy véletlen találkozás képes új irányba fordítani az ember sorsát.

Nyitókép: Shutterstock