Kvantumi beszéd

Ritkán emlékezünk meg ezeken a hasábokon verseskötetekről. Évtizedekkel ezelőtt még létezett a magyar sajtóban is egyfajta kultúrája a recenzióknak, a frissen megjelent könyvekről (és lemezekről) szóló rövid híradásoknak és elemzéseknek. Elsorvadt ez a nagy hagyományokkal bíró műfaj, elsodorta a modern világ „kattintásszám” iránti olthatatlan szerelme.

Nagy múltú európai lapoknak, például a The Guardiannek vagy a Neue Zürcher Zeitungnak régóta vannak efféle rovataik; és noha már ott sincs akkora jelentősége annak, hogy a szerző mit gondol egy új könyvről vagy lemezről, azért még számon van tartva, rangot jelent, ha megemlékeznek egy-egy műről. Mifelénk sajnos ez már nincs szokásban, csak a még létező irodalmi folyóiratokban – de azokat meg jobbára csak a szakma olvassa, ami némi túlzással azt jelenti, hogy a szerzők egymásról és egymásnak írogatják a recenziókat, részben udvariassági alapon. No de hagyjuk is ezt, legfeljebb annyit tehetünk, hogy ezeken a hasábokon, amíg még lehet, igyekszünk majd hírt adni erről-arról ebben a tárgykörben. Csak zárójelben teszem hozzá, hogy a magam szerény eszközeivel azért már eddig is próbáltam ezt tenni. 

Jó cím. Már itt is meg lehet állni egy pillanatra. De ne álljunk meg itt. Szijj Ferenc nem úgynevezett fiatal költő, közeledik a hetvenhez. Első könyve 1990-ben jelent meg A lassú élet titka címmel (már ez is jó cím volt), azóta tizenhárom kötete látott napvilágot. Versek, meseregény (Szuromberek királyfi), kisprózák (A hurok belseje), nagyregény (Növényolimpia). Legutóbb 2022-ben jelentkezett versekkel (Ritka események), az is nagyon erős volt, és most itt a legújabb kötet, A madarak tudása. 

Már az első kötetében markánsan jelen volt az a költői hang, amely ebben az új kötetben is jelen van. A különbség csak az, hogy ez a költői hang a múló évtizedekkel egyre sűrűsödik, desztillálódik, redukálódik, és már tényleg egyetlen töltelékszó vagy felesleges félmondat nincs a versekben. Nem mintha korábban nagyon túlbeszélte volna a dolgokat. Alkatilag visszahúzódó, „alig látszó” ember, csak akkor szólal meg, ha van mondanivalója. 

És a mondanivalója, illetve az a nyelvi anyag, amelybe azt ágyazza, első látásra nagyon sajátos. Absztraktba, abszurdba hajló nyelv ez, áthatva valami hűvös, tárgyszerű iróniával. Amit csinál, ami felé az életmű alakulása haladni látszik, azt leginkább a német Dichtung szóval lehetne leírni, amely egyszerre jelent sűrítést és költészetet is. Szijj sűrít, és ebben a könyvben egyre inkább sűrít, mert A madarak tudása négyszáz darab rövid, négysoros verset tartalmaz. 

És hogy képet kapjunk arról, nagyjából hogyan is működik nála ez a sűrítés, álljon itt egy négysoros a négyszázból, A változás napja című:

Vagy egy másik a négyszázból, a Kockás füzet című:

Nagyon nehéz ebből a könyvből emblematikus darabokat kiválasztani, másfelől nagyon is könnyű. Nehéz, mert majd mindegyik darab emblematikus, és könnyű, mert majd mindegyik darab emblematikus. Szijj kicsit olyan, mint Besenyő Pista bácsi karaktere Laár András halhatatlan alakításában. Besenyő Pista bácsi látszólag zagyvaságokat beszél, de ennek a látszólagos zagyvaságnak van egyfajta súlyos, belső értelme, vannak érvényes állításai.

A világot a maga látszólagos ellentmondásaival együtt fogadja el, látja egybe, egymáshoz nem illő mozaikokról állítja azt, hogy nagyon is illenek egymáshoz. Álom­beszéd, a teremtett világ kiismerhetetlen szövevényének feltérképezése ez, és éppen ennek a szövevénynek a felmutatása teszi olyan szuggesztívvé Szijj verseit is. Nem magyarázza a szövevényt, csak felmutatja, hogy létezik. És milyen jól teszi! 

Szijj Ferenc: A madarak tudása. Magvető Kiadó, 2026