Megnyitni a tengeri napot

Mindig különös érzés, amikor megjelenik egy új könyvem. És persze most azonnal közölnöm kell, hogy az alábbiakban nem arról lesz szó, hogy körmönfont módon így akarnám népszerűsíteni magam, hogy rafináltan így akarnám tudtára adni a közönségnek, hogy új könyvem van. Nem, egyáltalán nem erről van szó. 

Amiről itt szó lesz, azt igyekszem három lépés távolságból, a lehető leghűvösebben szemlélni. Szóval mindig különös érzés, több okból is.

Tényleg szükség van-e arra, hogy az én merengéseimet erről-arról bárki elolvassa. Hogy miféle hübrisz hajtja az olyan embert, mint én. Mert írásokat közreadni – ebben jókora adag hübrisz van. Miért hiszem, hogy az én gondolataim olyan súlyúak, hogy másoknak okvetlenül el kell olvasniuk őket? Ebben van valami szemérmetlen, valami jókora túlzás. Persze könnyen mondhatná bárki, hogy mit kesereg itt ez az ember, mit játssza itt a mimózát, amikor egyszerű lenne a képlet: ha nem akar írni másoknak, hát ne írjon, pont. 

Csak sajnos ez nem ilyen egyszerű. Mert igaz egyfelől, hogy folyamatosan előkerül ez az írással kapcsolatos dilemma, másfelől viszont az is folyamatosan előkerül, hogy nem tehetek mást, ezt kell tennem. Nem tudom nem ezt tenni. Feloldhatatlan helyzet. És mindez elsősorban nem is a többek között ebben a lapban megjelent írásaimra vonatkozik (bár ezekre is vonatkozik), hanem leginkább a versekre. 

Mert a könyv, aminek kapcsán ez az egész most ismét felbukkant bennem, verseskötet. Egy válogatás az utóbbi harminc évben megjelent verseimből. A napokban hoztam el a tiszteletpéldányokat a kiadóból. Útközben meg sem néztem, csak otthon. Éreztem a tíz könyv súlyát a hátamon, miközben a Nyugati pályaudvar felé baktattam velük, de eszembe se jutott, hogy megnézzem, végül milyen lett a borító, nincs-e benne nyomdahiba, nem maradt-e elütés valahol. 

Hosszasan nézegettem, megszagoltam. A könyv megszaglászása régi becsípődésem. Az illata jó, ahogy az új könyveké általában. Bár a régi könyvek illata is jó, még akkor is, ha kissé dohosak már. Egy könyvnek ritkán van rossz illata. Tehát hosszasan nézegettem elölről és hátulról, belelapoztam, végül letettem az asztalra és csak bámultam. 

Harminc év versei, ezt dünnyögtem félhangosan magam elé. Aztán arra gondoltam, hogy ez mit jelent. Hogy mi is van ebben a könyvben valójában. És erre a kérdésre nehéz válaszolni. Nekem mint szerzőnek nagyon nehéz, mert az olvasó majd nem ebből az irányból fogja nézni. Az olvasó majd onnan nézi, ahonnan neki jólesik. Többen is leírták már, és nekem most hirtelen Carl Gustav Jungtól jutott eszembe, hogy az életrajz lényegtelen, az életrajzi adatok és történések lényegtelenek, mert az ember valódi önéletrajza csak a szellemi önéletrajza lehet. A szellemi és lelki önéletrajza. Az a lényeges, hogy mire jutott, jutott-e valamire, nem pedig az – ahogy Márai Sándor írja valahol –, hogy aznap milyen volt a széklete. 

És ha ezt a könyvet például Jung felől nézem, akkor azt kell mondanom, hogy ebben van mindaz, ami az elmúlt harminc évemben a leglényegesebb volt. Hogy némiképp patetikusan fogalmazzak: ez voltam én. Amiben csak az a különös, hogy most úgy tűnik, mintha ezeket a verseket nem is én írtam volna.

Nehéz lenne ezt ennél érthetőbben vagy értelmesebben megfogalmazni. Meg sem próbálom. És ebből származik az, hogy csak bámulom a könyvet az asztalon, és nem tudok vele mit kezdeni. Persze nem is kell vele kezdenem semmit. Ott pihen az asztalon és kész. 

A borítóján egy fotó, egy Castiglioncello nevű olasz kisváros tengerpartján készítettem néhány évvel ezelőtt egy kora reggeli sétán. Egy vízben álló szikla, amin öt madár pihen. Négy kárókatona és egy sirály. Mögöttük a tenger, a kép jobb oldalán még egy távoli bója is látszik. Amikor azon a kora reggelen megláttam ezt a sziklát az öt madárral, eszembe jutott Oravecz Imre egyik régi verse, amit az erdész dédapjáról írt, és amiben szerepel ez a sor:

Amiről viszont azonnal az jutott eszembe, hogy a madarak megnyitják a tengeri napot. Nem tudtam és most sem tudom, mit jelent ez, hogy mit jelent megnyitni egy tengeri napot. Azt viszont tudtam, hogy éppen ezt látom történni magam előtt. Mintha érteném, de mégsem értem. És pontosan így vagyok ezzel a könyvvel is, amit a minap cipeltem haza a kiadóból.