Kiskorunkban Magyarországra úgy gondoltunk, mintha az lenne maga a mennyország – Daniel Mamah a Mandinernek

Honnan jött az ötlet, hogy megírja a szülei történetét?

2012-ben született meg bennem a gondolat, és tizenkét év telt el, mire valóság lett belőle. A fordulópont az első gyerekem érkezése volt. Amikor kiderült, hogy hamarosan apa leszek, egyre gyakrabban motoszkált bennem a gondolat: milyen kár, hogy a kislányom és a leendő testvérei soha nem ismerhetik meg a nagyszüleiket, akik – ezzel végződik a regény is – 1997-ben autóbalesetben meghaltak. Annál inkább sajnáltam mindezt, mert tudom, milyen sokat képes adni egy ilyen kapcsolat: édesanyám szüleivel azután is nagyon közeli viszonyban maradtunk, miután Magyarországról előbb az Egyesült Királyságba, majd Nigériába költöztünk. 

Vagyis egyfajta kárpótlásnak is szánta a könyvet a saját maga és a családja számára? 

Amellett, hogy úgy hiszem, anyám és apám kontinenseken, kultúrákon és politikai rendszereken átívelő és mindig minden akadályt legyőző szerelmének és házasságának a története bárki számára példa lehet arra: tűnjenek bármilyen sötétnek a dolgok, mindig ott pislákol a fény az alagút végén. Sőt, mint afféle kalandregényt azok is bátran kézbe vehetik, akik arra kíváncsiak, hogyan teltek a mindennapok a múlt század második felében Kelet-Európában és Afrikában. Hogy mindez a lehető leghitelesebb legyen, a rokonok, a barátok is sokat segítettek, számos interjút készítettem velük mindkét országban. És ott a rengeteg megőrzött tárgyi emlék. Például a magyar nagymamám és Bori nagynéném több száz levele, amelyek egy része az 1950-es években íródott. Édesanyám fiatalkori naplói szintén megmaradtak, akárcsak apám évtizedeken át gondosan összerendezett hivatalos dokumentumai és aprólékos feljegyzései.