Verjünk gyökeret létünk forrásában!

Olyan Istenünk van, akinek az a vágya, hogy nem kevesebbel mint önmagával töltsön be minket. Végtelen gazdagságában mégis úgy lép kapcsolatba az egyes emberrel,

Személyre szabottan őt keresi, tiszteletben tartva az egyediségét, az egyetlenségét. Keresztes Szent János nem fél Isten szájába adni e szavakat: „Én a tiéd vagyok, neked élek, s örülök annak, hogy ilyen vagyok, amilyen vagyok, hogy tiéd lehessek, és neked adhassam magam.”

A bukás előtti ember számára magától értetődő, természetes és egyszerű volt a kapcsolat Istennel, vagyis az imádság. Hiszen Isten az embert a „saját képére és hasonlatosságára” teremtette, s ez a képmásvoltunk kapcsolatra utal, valakire irányul. A bukás óta azonban az imádság bizony gyakran nehéz. 

Személyes imaéletemben, illetve úgy is mondhatnám: istenkapcsolatomban az egyik fordulópontot annak megértése hozta, hogy nem egyedül állok szemközt az Atyával az imában. Míg én imádkozom, ott van még Valaki, aki velem, bennem imádkozik: 

A Zsidó-levél szavai életté, reménnyé, valósággá lettek bennem: „(Krisztus) mindenkor él, hogy közbenjárjon értünk”. Felszabadító felismerés volt ez, s mély biztonságot adott annak tudatosítása, hogy Jézus a Szentháromság ölén most is imádkozik értem, ahogy annak idején Péterért, hogy „meg ne fogyatkozzék a hitem”. S a Szentlélek által lassanként Krisztus imájának erőterébe léphetek be.

A Kármel lelki mesterei az ima eredetét nem az emberben, hanem Istenben látták. „...Ha a lélek keresi Istent, Isten még sokkal inkább keresi őt.” „Sokkal inkább”, mert elsőként és sokkal előbb kereste már, és keresését a végsőkig folytatni akarja. Ez az isteni kezdeményezés olyan alapvető, mint a levegő, amely mindenhova behatol, mindenütt ott van, és ezért könnyen megfeledkezünk róla. Innen van az, hogy az imádságot emberi vállalkozássá szűkítjük, pedig a Szentírás is arról tesz tanúságot, hogy mindig, minduntalan Isten kezdeményezi a szövetségkötést az emberrel.

Ezek szükségesek ugyan, de csak eszközök. 

Az imádság valójában nem is definiálható pontosan. Nem lehet korlátok közé szorítani, mert lényegében áramlás, élet, fejlődés. Nem „késztermék”, hanem folyamatosan alakuló valóság. 

Olyan fogalmakat merhetünk itt használni, mint intimitás, barátság, önátadás. Az élet középpontja, a létezés súlypontja áthelyeződik az Atyába. Megvalósul a titokzatos, de valóságos én-csere, amelyről Szent Pál olyan pontos szavakkal ad képet: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem”.

Az imára vonatkozó elgondolásunk egyik legnagyobb tévedése az lehet, hogy kívülről akarunk eljutni az ima magjához, mintegy kívülről akarjuk felépíteni. Pedig inkább úgy kellene gondolnunk az imára, mint ami már megadatott, ami már ott él a szívem legmélyén, alapvetően nem az én alkotásom. „Bennünk a Lélek imádkozik” – írja Szent Pál. Bizonyos értelemben állandóan imádkozom, csak nem ébredek tudatára, nem hallom meg a Lélek sóhajtását szívem legrejtettebb szentélyében. Az igazi teendőm tehát nem az ima „létrehozása”, hiszen az már minden erőfeszítést és módszert megelőzően ott él a szívem legmélyén, 

Sajnos nem könnyen férek hozzá a mélyrétegemhez, mert a különféle megkötöző kis vágyaim, amik észrevétlenül Isten helyére kerültek, elzárnak a forrástól, a szenvedélyeim pedig, ezek a torzító prizmák, amiken keresztül illuzórikusan látom a valóságot, eltömítik. Ezt az eredendően létező imát, a Szentlélek imáját bennem, nehezen tudom felszínre hozni. Az imádság egy mély interiorizációs folyamat, folyamatos irányváltás a külsőből a belső felé, az érzékek világából a szellem világa felé, a felszínesből a bensőségesség felé. Intimitás azonban csak akkor lehetséges, ha valóban törekszünk egyre mélyebben megismerni valakit, ha már túl vagyunk a félelmeken, a bújócskán, a felszínességen. 

Mi az, ami rajtunk áll? Keresztes Szent János szavaival elsődleges és alapvető erőfeszítésünk „helyet készíteni Istennek, hogy befogadhassuk.” Nyitottság, befogadás, ámulat, alázat, készség – így tudnám összegezni az Istenre vágyódó ember beállítódását. 

Van egy szabad hely az asztaluknál! Elég csak Rubljov Troica ikonjára nézni. Megszólított, vágyott, szeretett vagyok. Ennek átéléséhez hozzáférhetővé kell tennem magam. A szelídebb fényt azonban nehezebb befogadni egy olyan világban, amely a gyors érzéki benyomásokat hajszolja és a „turista-létmódot” preferálja. 

Amikor úgy döntöttünk, hogy Krisztus kerül a középpontba, s próbálunk számára minél nagyobb teret adni magunkban, ez lemondásokkal, sőt krízisekkel fog járni. Ennek a befelé tartó útnak, ennek a bensőségessé váló kapcsolatnak nem az önismeret a célja, hanem Isten arcának keresése belső szentélyünkben. Minden hiteles spirituális tett velejárója az önmagunkról való igazság tapasztalata, de ez már következmény. Isten szentsége tárja föl hibáimat, korlátaimat. Krisztus arcának fényében látok rá önmagamra, de sem a hízelgőnek, sem az ijesztőnek tűnő kép nem szabad hogy megállítson az úton. Eckhart mester tanította a novíciusainak:

A Kármel szentjeinek művei nyomán lassan feltárult előttem az emberi lélek szerkezete. Megértettem, hogy van egy külső burka, s javarészt itt zajlik az életünk... Ezt a lelki irodalomban sokféleképpen nevezik: felszínes én, felületi személyiség, önző én, ego stb. Van azonban egy mélyebb szint is bennünk, ahol – Szent Terézia anyánk szavai szerint – a Király lakik. Ez lelkünk középpontja, a hetedik lakás, a lélek legmélye. 

Ebben a mélységben van az imádság helye is, a Krisztussal való bensőséges együttlét tere. A gyógyulás is, az átalakulás is innen belülről indul el, a Szentlélek melegétől. Ebbe a legbelső térbe sem a sértések, sem a sérülések nem képesek behatolni. Itt egészséges vagyok és mentes attól a nyomástól, hogy igazoljam magam. Itt egyszerűen csak vagyok, mert Isten akarja, hogy legyek. 

Az imádság olyan, mint egy csendesen működő „inkubátor”, ahol megdöbbentő átalakulások mennek végbe. Növekszik bennem az élet, Isten élete, s ettől egyre életképesebbé, sőt örökélet-képessé válok. Ahogy az Úrral való kapcsolat mélyül, úgy egyre személyesebbé is válik.

amennyiben elfogadja, „beleegyezik” Isten működésébe, „hozzájárul” a történéshez. Ez a személyessé váló, egyre bensőségesebb kommunikáció Istennel pszichológiai szinten is megmutatkozik. Növekvő kiegyensúlyozottság, elcsendesedett figyelem, a jelenlét megélésének telítettsége jellemzi az imádkozót. Egy bensőséges ima, vagy inkább egy bensőséges imádkozó sokkal kevésbé van kitéve az érzékek felkavaró hatásainak.

S az imádság ebben a bensőségességben rátalál a „drága Vendégre”. Keresztes Szent János ezt az új formát „a szerető figyelem imájának” nevezte. A „szerető figyelem” azt sugallja, hogy jelen vagyunk Isten számára, szeretettel, gondolkodás és beszéd nélkül. Ilyen fajta szerető figyelem – állapítja meg Stinissen kármelita atya – a hétköznapi életben is előállhat. „A beteg gyermeke felett virrasztó anya sem mindig beszél gyermekéhez, nem »gondol« rá folyton, sőt, gyakran nem is tesz mást, mint nézi és szereti.”

Vigyázzunk, hogy ne keressünk mindig érzékelhető dolgot az ima végén (öröm, béke, fény stb.)! Nagy kontraszt van az érzés és a kegyelem művének mélysége között. Ezt gyakran feszültségként éljük meg, de ne akarjuk minden áron föloldani. Mert ami igazán Isten műve, ami növeli a szentséget az emberben, az nem feltétlenül érzékelhető az imádkozó által. Az ima alapja nem az érzés és nem is a módszer, hanem a hit. Minden ima egy hitaktus. Hiszem, hogy a feltámadt Krisztus most, itt jelen van és elérhető számomra. Krisztus jelenlétét nem elképzelem, nem létrehozom, hanem tudatosítom és megélem. 

Közös tapasztalatunk, hogy az emberi lélekben van egy állhatatlanság, mondhatnánk úgy is, szétszórtság. Ez megköveteli, hogy az imádságban odakössem magam valamihez, egy szilárd ponthoz, ami megtart. Odaköthetem magam Jézus nevéhez, vagy egy rövid szentírási mondathoz (a Zsoltárok könyvéből gazdagon meríthetünk!), és ez lassan átmossa a lelkemet. Az értelmemet és az érzelmeimet egy irányba fordítja, s eljuttat arra a közelségre, amikor már nincs szükség szavakra. 

A gyöngyhalászok, amikor alámerülnek a tengerbe, egy nagy követ vesznek a kezükbe, hogy az lehúzza őket a mélységbe. Mi ehhez az „imába merüléshez” használhatjuk Jézus szent nevét vagy az általunk választott szentírási szavakat. Amikor így lelassul az ima, akkor a szavak sokkal többet tudnak hordozni. Amikor pedig a szó elvégezte feladatát, vagyis odavitt Istenhez, akkor beáll a csend. A csendes ima szinte lehetetlen, ha az életemet egyébként nem jelöli meg az egyszerűség és a csend íze. Az ima nem választható el az életemtől. Az egész nap alatti magatartásom előkészíti vagy akadályozza, illetve nehezebbé teszi a béke és a csend állapotát. A csend az alapvető higiéniához tartozik, az egészség egyik feltétele. 

Szír Szent Izsák mondja, hogy „a beszéd az időben született, a csönd pedig az örökkévalósághoz tartozik”. A külső csend, a nyelv csendje elvezet a szív csöndjéhez, ez pedig továbbvezet a Lélek csöndjéhez. Sokat adott nekem, mikor az atyák írásaiban a következő gondolatra bukkantam: nagyon fontos hallgatni Jézus szavát, de legalább annyira fontos meghallani, hallgatni Jézus csendjét. Az eddig elmondottakból talán kitűnt, hogy az imaélet lényegesen több, mint az imaaktusok összessége. Ez sokkal inkább egy létmód: a szőlővessző élete a szőlőtőn. Ugyanakkor mégis szükségünk van arra, hogy – Szent Terézia Anyánk szavaival – időről időre „rőzsét dobjunk a tűzre.” 

Ha nincs meghatározott, rendszeres, kizárólag az imának szentelt időnk, akkor Isten emléke egyre jobban elhomályosodik bennünk. Ha úgy érezzük, már gyökeret vertünk Istenben, és ez felment minket a külön imaidő gyakorlata alól, félő, hogy előbb-utóbb zavarok állnak be a „spirituális érzékünk” működésében. Az ima nem fog vonzani, és sem kedvünk, sem bátorságunk, sem erőnk nem lesz a kapcsolat ápolásához, fenntartásához. Krisztus már nem társ a sátrunkban. 

Melyik a legjobb imádság? Az, amelyik jobbá teszi az embert. A Kármel szentjei olyan Istent mutatnak be írásaikban, aki úgy ad, hogy közben képessé tesz a befogadásra és a válaszadásra. Vagyis miközben ad, át is alakít. „Isten célja, hogy megnagyobbítsa a lelket.” Keresztes Szent János rajza A Kármelhegy útja című könyvéhez hatalmas reveláció volt számomra. Az ott ábrázolt hegy nem más, mint egy szélesen kiterjedt fennsík. Nincs lejjebb-följebb, nincs meredeken fölfelé kaptató ösvény, sem csúcs. Furcsa hegy, mintha semmi sem lenne a helyén... 

Perspektívaváltás történt. Felülnézetből ábrázolja a hegyet, mintegy Isten szemszögéből. Amit mi lentről úgy látunk, hogy valaki nehézkesen kapaszkodik fölfelé, bukdácsol vagy visszacsúszik, az Isten felől nézve másként mutat... Abból a látószögből az rajzolódik ki, hogy az Ő terében mozgunk. Az imádságban is. Benne megyünk Felé. Ki itt, ki ott, de Őbenne, és ez a lényeg!

***