Európa jelentése, kulturális alkata alapvető változásokon megy keresztül. Nem nélkülünk és nem az akaratunk ellenére, hanem éppen általunk. Nagyobb szükségünk van példaképekre, eszményekre és patrónusokra, mint valaha. Czopf Áron esszéje.
(Az alábbi írás az egyházi év emlék- és ünnepnapjait követő új sorozatunk részeként jelenik meg. A sorozat további részeit ide kattintva olvashatja el.)
A 19. század utolsó évtizedeiben már feltűntek Európa égboltján az eljövendő pusztulás jelei. Jóllehet mindezt a boldog békeidők utólagos idealizálása miatt a feledés fátyla borítja, azok, akik kellő érzékenység birtokában figyelték a század eseményeit, tökéletesen átérezték koruk fenyegető atmoszféráját. Ezekben az évtizedekben sűrűsödtek komor próféciává Léon Bloy sejtései:
„Egy eddig hallatlan dráma előjátékánál tartunk, amihez hasonlót már húsz évszázada nem láttak.”
XIII. Leó pápa leveleinek hangütése is híven tükrözi a korszak valódi arcát: „pápaságunk kezdetétől fogva szemeink elé tárul az emberiséget sújtó bajok szomorú látványa”, „valami halálos lázféle járja át a társadalom szervezetét”, „lángra kapott az újítás vágya”, „az osztályharc nem szükségszerű”, viszont a munkásság helyzete kétségkívül „tarthatatlan”. Ezek a mondatok azokból az apostoli levelekből származnak, amelyek az indusztriális tömegtársadalom meghasonlására, illetve a szocialista, kommunista és nihilista eszmék térnyerésére adtak választ.
XIII. Leó pápa is tudatában volt annak, hogy „a hallatlan dráma” előjátékában egész Európának égető szüksége van iránymutatásra, szilárd elvekre és arra, hogy öntudatra ébredjen.
A levelek drámai hangvétele tehát cseppet sem túlzó – ezt az utókor bölcsessége is megerősíti.
Az „új dolgokról” szóló nagyobb írások között meglehetősen szerényen húzódik meg XIII. Leó Grande munus kezdetű levele, amely Szent Cirill és Metód tiszteletéről szól, pedig ezt sem hagyták érintetlenül a 19. század nagy történeti-politikai változásai. A szöveg maga is utal a szláv népek közállapotait érintő változásokra, amelyek miatt (ob temporum vices mutato per eas regiones reipublicae statu) a pápa elérkezettnek látja az időt, hogy immár
az egész nyugati kereszténységet Cirill és Metód tiszteletére buzdítsa.
A levél 1880-ban kelt, alig két évvel azután, hogy a Berlini kongresszus mérsékelte az Orosz Birodalom európai térnyerését és megpróbálta rendezni az oszmán uralom alól felszabadult balkáni népek helyzetét. Új idők jöttek Európa keleti felére, de a változások java még hátra volt. Egymást érték az orosz cár elleni merényletkísérletek és a XIII. Leó által elítélt irányzatok szüntelenül, meg-megújuló indulattal próbálták saját ügyük szolgálatába állítani a változásokat. Egy éles szemű megfigyelő ekkor biztosan igazat adhatott XIII. Leónak: nemcsak Európa keleti felének geopolitikai erőviszonyai változtak meg, de a társadalmi élet is a gyökeres átrendeződés jeleit mutatta. Amikor XIII. Leó pápa 1880-ban az egész Egyházra kiterjesztette a szlávok apostolainak tiszteletét, legalább annyira az idők lényegébe látott, mint a Rerum novarum szövegezésekor.
Száz évvel később, 1980-ban XIII. Leó helyén II. János Pál pápát találjuk – ami pedig Kelet-Európa hányattatott sorsát illeti – az Orosz Birodalom vezetője sem II. Sándor cár, hanem Leonyid Brezsnyev.
Végbement a dráma, amelyet a 19. század végén kiáltványok követeltek, illetve próféciák és pápai körlevelek jövendöltek meg.
Jó ideje becikkelyezték, aktákba rendezték és emlékművek márványlapjaira vésték már a következményeket. 1980-ban, II. János Pál pápa Egregiae virtutis kezdetű apostoli levelében a szlávok apostolait, Szent Cirillt és Szent Metódot Európa társvédőszentjeivé nyilvánította. Ez alkalommal megemlékezett XIII. Leó száz évvel korábbi szándékairól és külön hangsúlyozta, hogy továbbra is ez a lépés felel meg az idők jeleinek (videtur omnino horum temporum signis respondere).
Szent Cirill és Metód 1980-ban legalább olyan aktuális, mint 1880-ban.
Az első szláv származású pápának rengeteg oka volt rá, hogy felhívja a keresztény világ figyelmét a szláv népek apostolaira és kelet felé mozdítsa el Európa spirituális súlypontját. Ezen okok közé tartozhatott a Szovjetunió elleni spirituális küzdelem, de ugyanilyen fontos lehetett a Pontifex keleti testvérek iránti ökumenikus érzülete. Íme tehát 1880 és 1980! Két pillantás Európa keleti felére – s mégis olyan, mintha két teljesen különböző világra tekintenénk.
Egy közös van ebben a két világban: Kelet-Európa tájain még mindig Szent Cirill és Szent Metód érdemei virágoznak.
Mit jelent Cirill és Metód neve térségünk és az emberiség számára? Ha ezt kérdezik, habozás nélkül azt mondom: az egyetemes kultúrát. Egyáltalán nem túlzó kijelentés, viszont körültekintő magyarázatra szorul.
Álljunk csak meg egy pillanatra a párizsi Sainte-Geneviève könyvtár előtt és vegyük szemügyre annak homlokzatát!
Ezt az épületet az egyetemes kultúra számára emelték, falaira pedig olyan emberek nevét vésték fel, akiknek élete egyet jelentett ezzel az egyetemességgel. Ahogy a neveket olvassuk, tekintetünk megakad a St. Cyrille-feliraton. Ez a Pannóniában is térítő Szent Cirill neve – állapítjuk meg, de a felfedezés öröménél jóval erősebben tör reánk a kíváncsiság: ki lehetett valójában Szent Cirill, hogy a szekuláris államrendjére oly büszke Franciaországban egy listán szerepelhet Spinozával, Rousseau-val és Montesquieu-vel? Ez az első gondolatunk. A második rögtön ezután jön, ki is üti fejünkből az elsőt, mert a saját érintettségünkkel kapcsolatos:
kicsoda Szent Cirill és miért nem beszélünk róla többet, ha a szellem hőseinek dicsőségfalán a pannon határt védő Marcus Aureliust leszámítva jószerivel ő az egyetlen olyan személy, aki szűkebb térségünkhöz kapcsolódik?
Cirill egy másik könyvtár, a konstantinápolyi Hagia Szofia levéltárának könyvtárosa volt. Ezt azért érdemes minden más előtt megemlíteni, mert a „másik könyvtár” jelen esetben egy másik civilizációs modellt is feltételez. A párizsi Sainte-Geneviève könyvtár egy jellegzetesen posztkeresztény konstrukció. Igaz, hogy Párizs védőszentjéről nevezték el, ám a szenttel már rég elveszítette kapcsolatát. Az ugyancsak Szent Genovéva oltalma alatt épített és szekuláris funkciót ellátó Pantheon épülete mögött áll, ahová a francia nemzet nagyjait temetik. De még csak nem is a Pantheon könyvtára, nem egy templom, vagy egy apátság könyvtára, nem kapcsolódik semmilyen spirituális centrumhoz, hanem önmagában áll.
Eleve így építették, azért, hogy a kultúra önmagában álló szentélye legyen, ne pedig melléképület.
Arról a bizonyos „másik könyvtárról”, amelyben Cirill dolgozott, ugyanez nem mondható el. Épp ellenkezőleg! Míg a politeista 19. században, a „hallatlan dráma előjátéka” közben felhalmozott kultúrjavak már félreérthetetlenül tanúskodtak a „középpont elvesztéséről” (Hans Sedlmayr), addig Cirill évszázadában, a 9. században a kultúra értelemhorizontja a szent volt, a kultúra középpontja pedig Isten. Ezért emeljük ki, hogy Cirill a Hagia Szofia levéltárának könyvtárosa volt, nem pedig egy önmagában álló könyvtár munkatársa. Akármilyen jelentéktelennek is tűnjön mai szemmel egy ilyen struktúraösszefüggés,
a kultúrának a szenthez való hozzárendelése adja kezünkbe a kulcsot ahhoz, hogy megértsük Cirill nagyságát és a saját kicsinységünket.
Miután Konstantinnápolyi munkájával felhagyott, Cirill testvérével, Metóddal együtt téríteni ment. Elhagyta a metropoliszt és a hellén-római-keresztény világ gazdagságát, hogy előbb a kazárok, majd a szlávok körében hirdesse az evangéliumot. Ekkor már a Peloponnészosztól és Anatóliától fel egészen az északi Novgorodig minden földet „barbár” szláv népesség borított. Cirill és Metód Európa sorsát mindmáig meghatározó missziója nyomán ezek a népek megtették első lépéseiket a kereszténység felé. Ráadásul Cirill olyan, a görögtől és latintól eltérő írásrendszert is adott a szlávoknak, amely hozzáférhetővé tette számukra a Szentírást és a liturgiát.
Ezt a kultúrhéroszi tettet értik félre azok, akik szekuláris értelemben a szlávok „felvilágosítóiként” emlegetik Cirillt és Metódot.
Lehetetlen nem derülni azon, amikor egy Cirill és Metód emlékülésen a Bolgár Népköztársaság küldöttségéből azt mondja valaki: „Tisztelt Elvtársnők és Elvtársak! Hölgyeim és Uraim! 1985-ben emlékeztünk meg a nagy szláv felvilágosító, Metód halálának 1100. évfordulójáról”. Sokan emlékeznek még arra a „normalitásra”, amit ez a beszédmód kifejez, és sajnos nem mindenkinek adatott meg, hogy utólag nevethessen az abszurditásain. De ez a világ is elmúlt. Többé nem kell köszönetet mondani az MSZMP Központi Bizottságának Cirill és Metód emlékének ápolásáért. Csupán az a posztkeresztény állapot maradt velünk, amelynek jegyében Cirillt és Metódot kizárólag egy önmagáért való és önreferenciálisan felfogott kultúra hőseiként tartjuk számon,
miközben e testvérpár életcélja nem a szláv népek kulturális színvonalának emelése volt, hanem az üdvösség.
A glagolita írásrendszer, aztán a későbbi cirill ábécé, a hellén-római-keresztény világ kultúrjavai és szellemi „értékei”, a műveltség, Marcus Aurelius, Spinoza, Rousseau és Montesquieu neve a párizsi Sainte-Geneviève könyvtár homlokzatán – mindezek persze fontos és magasztos dolgok. De keressétek először Isten országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek. (Mt 6.33)
Meg kell értenünk, hogy Európa úgynevezett „keresztény kultúrája” – az írásbeliség továbbadása, az antikvitás örökségének közvetítése, az egyetemek, társadalmaink erkölcsi normatudata, személyfogalmunk, természetképünk és történelemszemléletünk –, tehát mindaz, amit hallgatólagos tudásként magunkban hordozunk, valójában csupán ráadás.
Ezek a dolgok azért adattak nekünk „ráadásként”, mert voltak itt előttünk olyan elkötelezett keresztények, akik Isten országát és igazságát keresték.
XVI. Benedek pontosan erre hívta fel a figyelmet a szerzetesrendek kulturális hatásával kapcsolatban. Megfogalmazása szerint „nem kultúrateremtés vagy a múltbeli kultúra megőrzése volt a céljuk. Törekvésük sokkal elemibb volt. Céljuk: quaerere Deum. A kor zűrzavarában, melyben semmi sem tűnt szilárdnak, azt akarták tenni, ami lényeges – arra törekedtek, hogy megtalálják azt, ami mindig érvényes és maradandó, magát az életet. Istent keresték.” Rémi Brague ebből a gondolatból kiindulva fogalmazta meg azt a kettős paradoxont, amely szerint a keresztény kultúra kizárólag nem-keresztény elemekből épül fel, viszont a maga teljességében mégis egyedül a keresztény élet „melléktermékének” tekinthető.
Ha elfelejtjük ezt, egy nap azon kaphatjuk magunkat, hogy Európa már nem több néhány bizottságnál – elvtársnőnél és elvtársnál – vagy még ennyi sem marad belőle, csak egy marék nembináris nemi identitást kifejező névmás.
Ennyi marad a kultúránkból, ha megfeledkezünk a legfőbb jóról és életünk értelemadó céljáról. Ezért több mint szimbolikus annak jelentősége, hogy Cirill és Metód 1980-óta Európa társvédőszentjei. Bár a „szimbolikus jelleg” a modern szóhasználat ellenére nem valaminek a jelentéktelenségére, hanem épp a többletjelentés eleven, valóságos és kézzelfogható jelenlétére utal, mégis azt mondhatjuk, több mint szimbolikus II. János Pál pápa döntése, amellyel Európa elsőszámú védőszentje, Szent Benedek mellé állította a görög testvérpárt.
Ez ugyanis nem egy szimbólum megalkotása és összekapcsolása egyetlen jelentéssel, hanem olyan „kapcsolatfelvétel”, amely szimbólumok és jelentések egész világát vonja maga után.
Emlékezzünk: Konstantinápoly 1453-ban történt eleste óta Európa már csak a fél tüdejével lélegzik. Ezen még a görög menekültek nyomán megindult itáliai reneszánsz sem segíthetett. Hiszen Petrarca írja Önmagam és sokak tudatlanságáról című művében: „Nem vagyok művelt, görög sem vagyok, mégis több mint tizenhat könyvem van otthon Platóntól; nem tudom, vajon ezek közül egynek is hallották-e akár csak a címét is valaha?”
A válságtudatban egybeolvad az alázat és a gőg, az öniróniára való hajlam és a polemikusság.
Az érett modernitás abban fog különbözni ettől, hogy teljesnek hiszi a tudását és nem fordul a klasszikusok felé, főleg nem úgy, mint Petrarca, aki az egyházatyákat is a klasszikusok közé számította. Vagy mint Erasmus, aki a görög egyházatyákról sem feledkezett meg, mikor kijelentette: előbb görög szerzők műveit kell megvásárolni, s csak azután lehet ruházkodni. A reneszánsz ember még tudatában volt az európai kultúrközösség veszteségének. Ezt kell tudatosítanunk ma is, tudva, hogy
Konstantinápoly eleste óta Európa tényleg csak a fél tüdejével lélegzik, és most sürgősen levegőváltozásra van szükségünk, vagy a megmaradt tüdőrész is könnyen begyulladhat az atlanti szelektől.
Cirillt és Metódot csaknem fél évszázada tiszteljük Európa társvédőszenjeiként. Azóta sok minden történt. Szétesett a Szovjetunió, kiszabadultak Közép- és Kelet-Európa nemzetei a szovjet imperializmus jármából, végbement a délszláv háború és néhány éve tart a keleti szlávok háborúja is. Egyszóval tehát nincs béke, nincs nyugalom azokon a földeken, ahol Cirill és Metód vetették el a kereszténység magvait. Térségünk felmérhetetlen kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai változásokon ment keresztül, jelentősége viszont folyamatosan nőtt az európai kultúrközösség életében.
Európa nyugati felének eltérő kulturális dinamikáit tekintve hiba lenne „felzárkózásnak” nevezni az elmúlt ötven évet.
Nem felzárkózás ez, hanem olyan átmenet, amelynek szellemi és kulturális vonatkozásait sem szabad félvállról vennünk. Európa jelentése, kulturális alkata most is alapvető változásokon megy keresztül. Nem nélkülünk és nem az akaratunk ellenére, hanem éppen általunk. Nagyobb szükségünk van tehát példaképekre, eszményekre és patrónusokra, mint valaha.
Mindennek tükrében II. János Pál pápa 1980-ban hozott döntése valóban több mint szimbolikus – illetve magasabb értelemben szimbolikus, mint elsőre gondolnánk. Nem csupán az első szláv származású pápa gesztusáról van szó, melyet a többségében szláv lakosságú Kelet-Európa (és az egész kontinens legnépesebb nyelvcsoportja) felé tett.
Sokkal inkább Európa egységének felfedezéséről van szó, egy olyan szinten, amelyen a Szovjetunió elleni spirituális hadviselés is taktikai kérdéssé zsugorodik.
A pápa 1980-ban hozott döntése sokak szemében Európa nyugati felének korábbiaknál hangsúlyosabb kapcsolatfelvételét jelentette Cirillel és Metóddal. De mivel éppen kontinentális kultúrközösségünk fővédőszentje, Nursiai Szent Benedek születésének 1500. évfordulóján történt, hogy a római pápa Európa társvédőszentjévé nyilvánította a görög testvérpárt –
Európa nem a másik felével, hanem saját igazibb önmagával lépett kapcsolatba. Ezen a síkon már nincsen Kelet és Nyugat, a pápa döntése kizárólag az oikomené lelki-szellemi integrációja felé tett lépésként értelmezhető.
Lassan kirajzolódik előttünk az igazi Európa helyreállításának programja. Úgy is mondhatnánk, hogy kezünkben tartunk egy hatékony integrációs tervet. Csakhogy itt nem Szent Cirill és Szent Metód szorul integrációra, hanem a jelenkor szétszóródott, középpontját veszített kulturális tudatát kell újra integrálni. Ami Cirillt és Metódot illeti, őket sosem kellett európaizálni vagy romanizálni ahhoz, hogy Európa társvédőszentjei lehessenek. Ők maguk voltak azok, akik Rómába mentek, hogy II. Adorján pápának átadják Szent Kelemen ereklyéit. Ugyancsak Rómában védték meg a szláv nyelvhasználat ügyét is, elnyerve a pápa áldását.
Cirill Rómában halt meg, ott helyezték nyugalomra a Szent Kelemen-bazilikában. Metódot pedig a pápa nevezte ki Pannonia érsekévé.
Mindazonáltal a „rómaiság” az emberi lét egyik legkülönösebb minősége. Nem ránk vár a feladat, hogy megállapítsuk határait. Elvégre Konstantinápoly is, ahonnan Cirill és Metód útra kelt, egy olyan birodalom központja volt, amelyre görögül úgy hivatkoztak: Politeia tōn Rhōmaiōn. Ebben ismerünk rá az oikumené kereszténységnél is régebbi alapjaira. Csak olyan Európának van értelme és tartalma, amely erre az alapra épül. Ahogy Spengler írja: „Valamennyi nagy alkotás, amit az antikvitás létrehozott, a Róma és Ciprus, Bizánc és Alexandria közötti kontinentális határ tagadása révén jön létre.”
Ezen az alapon állunk tehát. Ezen állt már Cirill és Metód is. Ne beszéljenek nekünk többé arról, hogy Európába való „visszatérésünk” útja a messzi Nyugatra vezet.
Hiszen épp Szent Cirill a megmondhatója, hogy minden út Rómába vezet. Ez a Róma pedig közelebb van, mint gondolnánk.
***
(Nyitókép: R.J. / Mandiner)
Ezt is ajánljuk a témában
Nyugodtak lehetünk – most is van, aki Őérte teljesen lemond önmagáról, míg mi egy sör mellett megbeszéljük, mikor tapasztaltuk meg először a Szentlélek jelenlétét az életünkben. Vizvári Soma írása.
Ezt is ajánljuk a témában
Fontos, hogy ezeket a jeleket ne önmagukban szemléljük. Nem a víz vagy a hely a lényeg, hanem az, akire mutat: Krisztus. Interjúnk.
Tárik Meszár szerint a röszkei események történelmi fordulópontot jelentettek.
„Tíz évvel ezelőtt ezen a napon Röszkén valami végképp megváltozott” – fogalmazott a miniszterelnök politikai igazgatója.
Európa számára is irányadó lehet.
A keleti perem megerősítése szükséges – az eszkaláció nyelvének felerősítése nem az.
A fideszes EP-képviselő szerint Von der Leyen felelőssége, hogy Európa mély gazdasági válságban van.
A Lengyelországot ért légtérsértés, majd a románok tehetetlenkedése komoly figyelmeztetés volt Európának.
Engedély nélküli fegyvertartás esetén akár kettőtől nyolc évig terjedő börtönbüntetés is kiszabható.
Rendhagyó nap lesz a csütörtöki.
