3.
Meg kell értenünk, hogy Európa úgynevezett „keresztény kultúrája” – az írásbeliség továbbadása, az antikvitás örökségének közvetítése, az egyetemek, társadalmaink erkölcsi normatudata, személyfogalmunk, természetképünk és történelemszemléletünk –, tehát mindaz, amit hallgatólagos tudásként magunkban hordozunk, valójában csupán ráadás.
Ezek a dolgok azért adattak nekünk „ráadásként”, mert voltak itt előttünk olyan elkötelezett keresztények, akik Isten országát és igazságát keresték.
XVI. Benedek pontosan erre hívta fel a figyelmet a szerzetesrendek kulturális hatásával kapcsolatban. Megfogalmazása szerint „nem kultúrateremtés vagy a múltbeli kultúra megőrzése volt a céljuk. Törekvésük sokkal elemibb volt. Céljuk: quaerere Deum. A kor zűrzavarában, melyben semmi sem tűnt szilárdnak, azt akarták tenni, ami lényeges – arra törekedtek, hogy megtalálják azt, ami mindig érvényes és maradandó, magát az életet. Istent keresték.” Rémi Brague ebből a gondolatból kiindulva fogalmazta meg azt a kettős paradoxont, amely szerint a keresztény kultúra kizárólag nem-keresztény elemekből épül fel, viszont a maga teljességében mégis egyedül a keresztény élet „melléktermékének” tekinthető.
Ha elfelejtjük ezt, egy nap azon kaphatjuk magunkat, hogy Európa már nem több néhány bizottságnál – elvtársnőnél és elvtársnál – vagy még ennyi sem marad belőle, csak egy marék nembináris nemi identitást kifejező névmás.
Ennyi marad a kultúránkból, ha megfeledkezünk a legfőbb jóról és életünk értelemadó céljáról. Ezért több mint szimbolikus annak jelentősége, hogy Cirill és Metód 1980-óta Európa társvédőszentjei. Bár a „szimbolikus jelleg” a modern szóhasználat ellenére nem valaminek a jelentéktelenségére, hanem épp a többletjelentés eleven, valóságos és kézzelfogható jelenlétére utal, mégis azt mondhatjuk, több mint szimbolikus II. János Pál pápa döntése, amellyel Európa elsőszámú védőszentje, Szent Benedek mellé állította a görög testvérpárt.
Ez ugyanis nem egy szimbólum megalkotása és összekapcsolása egyetlen jelentéssel, hanem olyan „kapcsolatfelvétel”, amely szimbólumok és jelentések egész világát vonja maga után.
Emlékezzünk: Konstantinápoly 1453-ban történt eleste óta Európa már csak a fél tüdejével lélegzik. Ezen még a görög menekültek nyomán megindult itáliai reneszánsz sem segíthetett. Hiszen Petrarca írja Önmagam és sokak tudatlanságáról című művében: „Nem vagyok művelt, görög sem vagyok, mégis több mint tizenhat könyvem van otthon Platóntól; nem tudom, vajon ezek közül egynek is hallották-e akár csak a címét is valaha?”
A válságtudatban egybeolvad az alázat és a gőg, az öniróniára való hajlam és a polemikusság.
Az érett modernitás abban fog különbözni ettől, hogy teljesnek hiszi a tudását és nem fordul a klasszikusok felé, főleg nem úgy, mint Petrarca, aki az egyházatyákat is a klasszikusok közé számította. Vagy mint Erasmus, aki a görög egyházatyákról sem feledkezett meg, mikor kijelentette: előbb görög szerzők műveit kell megvásárolni, s csak azután lehet ruházkodni. A reneszánsz ember még tudatában volt az európai kultúrközösség veszteségének. Ezt kell tudatosítanunk ma is, tudva, hogy
Konstantinápoly eleste óta Európa tényleg csak a fél tüdejével lélegzik, és most sürgősen levegőváltozásra van szükségünk, vagy a megmaradt tüdőrész is könnyen begyulladhat az atlanti szelektől.
4.
Cirillt és Metódot csaknem fél évszázada tiszteljük Európa társvédőszenjeiként. Azóta sok minden történt. Szétesett a Szovjetunió, kiszabadultak Közép- és Kelet-Európa nemzetei a szovjet imperializmus jármából, végbement a délszláv háború és néhány éve tart a keleti szlávok háborúja is. Egyszóval tehát nincs béke, nincs nyugalom azokon a földeken, ahol Cirill és Metód vetették el a kereszténység magvait. Térségünk felmérhetetlen kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai változásokon ment keresztül, jelentősége viszont folyamatosan nőtt az európai kultúrközösség életében.
Európa nyugati felének eltérő kulturális dinamikáit tekintve hiba lenne „felzárkózásnak” nevezni az elmúlt ötven évet.
Nem felzárkózás ez, hanem olyan átmenet, amelynek szellemi és kulturális vonatkozásait sem szabad félvállról vennünk. Európa jelentése, kulturális alkata most is alapvető változásokon megy keresztül. Nem nélkülünk és nem az akaratunk ellenére, hanem éppen általunk. Nagyobb szükségünk van tehát példaképekre, eszményekre és patrónusokra, mint valaha.
Mindennek tükrében II. János Pál pápa 1980-ban hozott döntése valóban több mint szimbolikus – illetve magasabb értelemben szimbolikus, mint elsőre gondolnánk. Nem csupán az első szláv származású pápa gesztusáról van szó, melyet a többségében szláv lakosságú Kelet-Európa (és az egész kontinens legnépesebb nyelvcsoportja) felé tett.
Sokkal inkább Európa egységének felfedezéséről van szó, egy olyan szinten, amelyen a Szovjetunió elleni spirituális hadviselés is taktikai kérdéssé zsugorodik.
A pápa 1980-ban hozott döntése sokak szemében Európa nyugati felének korábbiaknál hangsúlyosabb kapcsolatfelvételét jelentette Cirillel és Metóddal. De mivel éppen kontinentális kultúrközösségünk fővédőszentje, Nursiai Szent Benedek születésének 1500. évfordulóján történt, hogy a római pápa Európa társvédőszentjévé nyilvánította a görög testvérpárt –
Európa nem a másik felével, hanem saját igazibb önmagával lépett kapcsolatba. Ezen a síkon már nincsen Kelet és Nyugat, a pápa döntése kizárólag az oikomené lelki-szellemi integrációja felé tett lépésként értelmezhető.
Lassan kirajzolódik előttünk az igazi Európa helyreállításának programja. Úgy is mondhatnánk, hogy kezünkben tartunk egy hatékony integrációs tervet. Csakhogy itt nem Szent Cirill és Szent Metód szorul integrációra, hanem a jelenkor szétszóródott, középpontját veszített kulturális tudatát kell újra integrálni. Ami Cirillt és Metódot illeti, őket sosem kellett európaizálni vagy romanizálni ahhoz, hogy Európa társvédőszentjei lehessenek. Ők maguk voltak azok, akik Rómába mentek, hogy II. Adorján pápának átadják Szent Kelemen ereklyéit. Ugyancsak Rómában védték meg a szláv nyelvhasználat ügyét is, elnyerve a pápa áldását.
Cirill Rómában halt meg, ott helyezték nyugalomra a Szent Kelemen-bazilikában. Metódot pedig a pápa nevezte ki Pannonia érsekévé.
Mindazonáltal a „rómaiság” az emberi lét egyik legkülönösebb minősége. Nem ránk vár a feladat, hogy megállapítsuk határait. Elvégre Konstantinápoly is, ahonnan Cirill és Metód útra kelt, egy olyan birodalom központja volt, amelyre görögül úgy hivatkoztak: Politeia tōn Rhōmaiōn. Ebben ismerünk rá az oikumené kereszténységnél is régebbi alapjaira. Csak olyan Európának van értelme és tartalma, amely erre az alapra épül. Ahogy Spengler írja: „Valamennyi nagy alkotás, amit az antikvitás létrehozott, a Róma és Ciprus, Bizánc és Alexandria közötti kontinentális határ tagadása révén jön létre.”
Ezen az alapon állunk tehát. Ezen állt már Cirill és Metód is. Ne beszéljenek nekünk többé arról, hogy Európába való „visszatérésünk” útja a messzi Nyugatra vezet.
Hiszen épp Szent Cirill a megmondhatója, hogy minden út Rómába vezet. Ez a Róma pedig közelebb van, mint gondolnánk.
***
(Nyitókép: R.J. / Mandiner)