Advent, az annak megéléséhez szükséges lelkiállapot, a várakozás-készülődés olyan privilégium, amely alapvetően összeférhetetlen a 21. századi kapitalizmusban – vö. „a halál árnyékának országa” – élők rögvalóságával. Advent semmibe sem kerül (jó, ezt a Móriczon a koszorúvásárláskor nem pont így éreztem, de bizonyára van okosabb megoldás), mégis luxus. Annyit azért még a pogány világ is féli Jézus Krisztust, hogy szenteste előtti utolsó hétvégétől vízkeresztig különböző ürügyekre hivatkozva az ország jelentős része leállhasson, s csak egy-két napon kelljen néhányaknak munkát színlelniük. De négy teljes munkahetet nem ad a piacgazdaság csak úgy oda hajnalonként rorátézni, vasárnap esténként gyertyát gyújtani, elmélkedni, díszíteni szívet-házat, faragni a fahéjat a forralt borba.
Karácsony van, utolér mindenkit, ha akarja, ha nem – az adventért viszont meg kell küzdeni.
Advent ugyanis egybeesik a karácsony előtti hajrával: akkor tapos ki belőlünk a nemzetgazdaság minden hozzáadott értéket, amit az év végi leálláskor látszólag bennünk hagy. A normál munkateher mellett elvégzendő év végi feladatokhoz társul az otthoni karácsony minden feltételének megteremtése a fától a vacsorán át az ajándékokig, le kell járni a céges karácsonyi partikat, meg be kell ugrani a magukra vigyázni nem tudó kollégák helyére, mert ilyenkor garantáltan ledönt néhányakat az éves rendes náthuenza, vagy valami kreatívabb megoldás. Ezzel elő is áll „a halál árnyékának országában” a karácsony előtti méregkoktél, az év legfeszültebb időszaka – tökéletes időbeli átfedésben adventtel.
A papírforma tehát az, hogy nincs advent. Nem jár. Az ellen hat minden, hogy legyen. Aki viszont mégis lop magának adventre időt, az közel kerülhet az ó- és legújabb kori földalatti keresztény életérzéshez:
keresztény módon adventet megélni nem teljesen illegális ugyan, de szándékoltan lehetetlen.