Össze kell lopnunk magunknak egy szép adventet a rögvalóság által igényelt időből-erőből

Bár elbírna az újság hangjegyeket, de nem bír el.

Így aztán kénytelen leszek csökkentett prózaértéken elmesélni, honnan számítom én az adventet.

Kulcsmondata van mind a négynek, melyeket énekelve sokkal könnyebb akként a kinyilatkoztatásként hallani, amik. „Nem ítél majd aszerint, amit a szem lát, és nem ítélkezik aszerint, amit a fül hall” az elsőben. „Minden völgy emelkedjék föl, minden hegy süllyedjen le, legyen simává, ami göröngyös, egyenessé, ami egyenetlen. Akkor eljön majd az Úr” a másodikban. „Reá adtam lelkem, igazságot visz majd a nemzeteknek, szelíden járja útját” a harmadikban. És a legmélyebb, legcsodálatosabb, elemi erejű a negyedikben:

Advent, az annak megéléséhez szükséges lelkiállapot, a várakozás-készülődés olyan privilégium, amely alapvetően összeférhetetlen a 21. századi kapitalizmusban – vö. „a halál árnyékának országa” – élők rögvalóságával. Advent semmibe sem kerül (jó, ezt a Móriczon a koszorúvásárláskor nem pont így éreztem, de bizonyára van okosabb megoldás), mégis luxus. Annyit azért még a pogány világ is féli Jézus Krisztust, hogy szenteste előtti utolsó hétvégétől vízkeresztig különböző ürügyekre hivatkozva az ország jelentős része leállhasson, s csak egy-két napon kelljen néhányaknak munkát színlelniük. De négy teljes munkahetet nem ad a piacgazdaság csak úgy oda hajnalonként rorátézni, vasárnap esténként gyertyát gyújtani, elmélkedni, díszíteni szívet-házat, faragni a fahéjat a forralt borba.

Advent ugyanis egybeesik a karácsony előtti hajrával: akkor tapos ki belőlünk a nemzetgazdaság minden hozzáadott értéket, amit az év végi leálláskor látszólag bennünk hagy. A normál munkateher mellett elvégzendő év végi feladatokhoz társul az otthoni karácsony minden feltételének megteremtése a fától a vacsorán át az ajándékokig, le kell járni a céges karácsonyi partikat, meg be kell ugrani a magukra vigyázni nem tudó kollégák helyére, mert ilyenkor garantáltan ledönt néhányakat az éves rendes náthuenza, vagy valami kreatívabb megoldás. Ezzel elő is áll „a halál árnyékának országában” a karácsony előtti méregkoktél, az év legfeszültebb időszaka – tökéletes időbeli átfedésben adventtel.

A papírforma tehát az, hogy nincs advent. Nem jár. Az ellen hat minden, hogy legyen. Aki viszont mégis lop magának adventre időt, az közel kerülhet az ó- és legújabb kori földalatti keresztény életérzéshez: 

Szinte láthatatlan, párhuzamos élet kell hozzá, érzelmi megcsalást kell elkövetni „a halál árnyékának országa” ellen. El kell sikkasztani gátlástalanul rögvalóságbeli teendők elől időt és energiát, s belefektetni azt az ezzel párhuzamos adventi valóságba. Össze kell lopnunk magunknak egy szép adventet a halál árnyékának országa által igényelt időből és erőből.

És jól járunk, ha megtesszük, mert a kereszténység ahogy semmi mást, úgy a készületi időket sem viccből rendeli el. Advent és a nagyböjt is azért vannak, hogy az utánuk következő főünnep ne laposan hasítson át rajtunk, hanem mélységében meg legyen élve. Aki hagyja, hogy az adventre szánt idejét feleméssze a karácsony előtti hajrá, jó eséllyel magát a karácsonyt is elveszíti. A kettő egységben kerek egész. Ha sötétben járó népként megküzdünk adventért, akkor tudunk december végén őszinte átéléssel nagy fényességet látni. Legyen gyertyagyújtás, legyen roráte, legyen készület. Legyen adventi idő.

és kezdjük ezt el még most, a legelején. Megéri.

Nyitókép: Arpad Kurucz / ANADOLU / Anadolu via AFP