„A mennyországnak szíve van” – Kovács Zoltán mariológus atya a titokzatos Mária-jelenésekről

***

A lourdes-i jelenés emléknapja alkalmából Kovács Zoltán mariológus atyával, a Szent István Bazilika plébános helyettesével beszélgettünk a Mária-jelenésekről.

A Mária-jelenések esetében rendkívüli kegyelemről beszélhetünk?

A kegyelem működésének vannak rendes útjai, amelyeket a Jóisten elénk tár. Jézus Krisztusban megcsodálhatjuk a kinyilatkoztatás csúcsát. Jézus tudtunkra ad mindent, amit Istenről és az üdvösségről tudnunk kell, illetve szentségeket alapít, hogy általa az isteni életet kiárassza az egyházban. 

Ezek nem írják felül a kegyelem rendes működését, hanem segítenek rávilágítani elhanyagolt spirituális gyakorlatokra: például Isten igéjének olvasására, a bűnbánatra, az imára vagy a szeretet cselekedeteire. A rendkívüli természetfeletti jelek segítségként szolgálhatnak, de elfogadásuk nem kötelező a hívők számára. A katolikus hit dogmái és hivatalos tanításai minden hívőre kötelezőek, míg a magánkinyilatkoztatások, például egy jelenés vagy természetfeletti üzenet, még ha hitelesnek is bizonyult, csupán opcionális. Ha valaki úgy dönt, nem foglalkozik vele, nem veszélyezteti az üdvösségét, ugyanakkor egy lehetséges kegyelmi segítségtől esik el.  

Ha valaki ilyen módon betekintést nyer a természetfelettibe, miként tud visszatérni a mindennapi életébe?

Ha valakit a Jóisten kiválaszt egy természetfeletti jelenség megtapasztalására, az nem azt jelenti, hogy kiemeli őt ebből a világból, hanem épp ellenkezőleg: meg kell maradnia a mindennapi környezetében, és ha kell, ott lesz hivatott tanúságot tenni arról, amit átélt. Gondoljunk csak a lourdes-i Bernadette-re vagy a fatimai pásztorgyerekekre – ők sem menekültek el a hétköznapokból, hanem meg kellett küzdeniük azzal, hogy mások nem látták azt, amit ők igen. Ez a tapasztalat felelősséggel jár: nem azért kapják, hogy ők legyenek a figyelem középpontjában, hanem hogy továbbadják annak üzenetét. 

Utolsó szavai az evangéliumban is ezt üzenik: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond.” A lényeg mindig Krisztus, aki cselekszik, és akire ezek a rendkívüli jelenségek is ráirányítják a figyelmet.

Milyen formákban nyilvánulhatnak meg ezek a jelenségek?

A természetfeletti jelenségek sokféle formát ölthetnek. Lehetnek belső élmények, például belső hallás (allokúció), amely üzenetet közvetít, vagy látomások. A Mária-jelenéseket szaknyelven apparitio mariananak nevezzük. Ennek során a Szűzanya közvetlenül láthatóvá válik, hasonlóan Jézus húsvét utáni megjelenéséhez, amikor feltámadott testében láthatóvá vált a tanítványok számára – megmutatta sebhelyeit, sőt, evett is előttük, ezzel is bizonyítva valóságos, megdicsőült jelenlétét. 

Ezek a jelek nem teljes mértékben tükrözik a mennyei valóságot, hanem a mi megértésünket segítik. Például a rózsafüzér, amelyet Mária több jelenés során is a kezében tart, nem arra utal, hogy a mennyben folyamatosan imádkozza azt, hanem egy számunkra ismerős jel, amely által az üzenetét közvetíti. Egy másik forma, amikor a Szűzanya egy hozzá kötődő tárgyon keresztül küld üzenetet. Előfordulhat ugyanis, hogy egy tárgy – például egy szobor vagy kép – könnyezni kezd vagy vért verejtékezik. Fontos azonban tisztázni, hogy ilyenkor nem arról van szó, hogy a Szűzanya „beleköltözne” ezekbe az objektumokba, hanem hogy a természetfeletti általuk üzen – például a könnyezéssel a megtérésre hív.

Miben különböznek a jelenések a látomásoktól?

Sokszor nehéz különbséget tenni, mert a jelenések jórésze vizuális is, és olykor össze is fonódhatnak ezek a rétegek. A jelenésre jó példa a fenti: a feltámadt Krisztus megjelenése, aki a saját megdicsőült valójában mutatkozik meg. Ellenben a látomás nem feltétlenül aktuális valóságot mutat, hanem képszerűen, vizionálisan hat valakire, és így hordoz tartalmat. Egy szentírási példa: Ezékielnél a csontmező látomása. Ez esetben nem kell azt képzelni, hogy a csontok valóságosan összeállnak egy sereggé. Ez egy vízió. A látomásszerű képek mögött nem feltétlenül a megdicsőült egyház konkrét megjelenését, működését kell látni. A fatimai jelenés esetében például mindkettőre volt példa, hiszen a pokol látomása – a július 13-i jelenésen belül – egy vizionális elem volt.

Kik azok, akiket Isten kiválaszt a jelenések megtapasztalására? Van erre valamiféle minta?

A Jóisten gyakran választ ki egyszerű, tisztalelkű embereket: gyermekeket, szegényeket, imádságos lelkületű személyeket – olyanokat, akiket nem vakított el a világ csillogása, és nyitottak a kegyelem működésére. De egy természetfölötti jelenség akár egy megtérés kiindulópontja is lehet. Gondoljunk csak Szent Pálra: ő meggyőződésből üldözte a keresztényeket, amikor a damaszkuszi úton egy isteni beavatkozás során a ragyogó fényesség hatására ideiglenesen elvesztette látását, és meghallotta Jézus szavait: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Ez a találkozás indította el a teljes megtérés útján. 

Sokszor olyanokat hív, akik éppen csak elindulnak a hit útján, küzdelmekkel és bukásokkal teli életet élnek. És nem is minden jelenést átélő személy válik szerzetessé, mint Soubirous Bernadett vagy a fatimai Lucia. Vannak, akik tovább folytatják mindennapi életüket, családot alapítanak, és hétköznapi küzdelmeikben próbálnak helytállni. A megtérés és a megszentelődés azonban egy hosszú folyamat. Az ember természetes gyengeségei, a szerzett rossz szokások és a kísértések továbbra is folyamatos belső harcot jelentenek. 

A kicsinyek, az elhagyatottak, az egyszerűek gyakran válnak Isten üzenetének hordozóivá – de végső soron a kegyelemben mindenki részesülhet.

Van bármiféle teológiai magyarázata annak, hogy Mária kevésbé rejtetten jelenik meg, akár több embernek is, míg Jézus nagyon bensőségesen, személyesen?

A kenyér és bor a szentmiseáldozatban Krisztus testévé és vérévé válik – ennél nagyobb csoda nem létezik. Persze a látványosabb csodák vagy jelenések sokak számára megrázóak vagy különlegesek lehetnek, de ezek mindig alárendelődnek annak, amit nap mint nap megélhetünk az Eucharisztiában. Egy régi történet szerint egy szentéletű paphoz odaszaladtak, hogy valamilyen csoda történt, ő pedig teljes nyugalommal válaszolt: majd megyek, ha elmondtam a szentmisét. Ez a bölcs hozzáállás rávilágít arra, hogy a legmélyebb találkozás Krisztussal a szentségekben történik. Ami a Szűzanyát illeti, ő maga is egy különleges ajándék számunkra. Jézus a kereszten, haláltusájában nemcsak János apostolra, hanem mindannyiunkra rábízta édesanyját: „Íme, a te anyád.” Ez azt jelenti, hogy Mária minden hívő édesanyja lett, és ő az, aki az emberi gyengeségeinkkel küzdve anyai szívvel tud segíteni. Egy édesanya bátorít, vigasztal, figyelmeztet és segít az úton maradni.

VI. Pál pápa mondta ki először, hogy „Mária korát éljük”.

Ha visszatekintünk az elmúlt két évszázadra, valóban azt látjuk, hogy a Szűzanya jelenései egyre intenzívebbé váltak. Gondoljunk Fatimára, Lourdes-ra vagy más hiteles jelenésekre – ezekben mindig van valami közös üzenet. A fatimai pásztorgyermekeknek például a poklot mutatta meg egy vízióban, nem félelemkeltés céljából, hanem hogy emlékeztessen minket: a bűnnek következménye van, de a megtérés mindig nyitva áll. A mennyország nem siralomház, de egy anyai szív még ott is aggódik gyermekeiért, és ennek jelét is tudja adni. Ahogy XVI. Benedek pápa mondta: 

Ez az anyai szív segít nekünk megérteni, hogy Isten irgalmas, ugyanakkor felelősséggel tartozunk a tetteinkért. És ha Ninive lakói megtértek és megmenekültek, akkor nekünk is van lehetőségünk erre. Mária éppen ezt az anyai szeretetet és iránymutatást hozza el hozzánk újra és újra.

Mik a Szűzanya fő üzenetei?

Mindig arra hívja fel a figyelmet, ami a hívő emberek életében többé-kevésbé háttérbe szorul. Legyen szó az Oltáriszentség tiszteletéről, az imádságról, a bűnbánatról vagy éppen a békéért való könyörgésről – jelenései mindig időszerű üzeneteket hordoznak. Fatimában és Lourdes-ban háromszor ismételte a bűnbánatra hívást, ami nyomatékos figyelmeztetés. 

Egy észak-olaszországi jelenésben – a II. világháború éveiben – pedig arra mutat rá, hogy a szülők bűnei a gyermekeikre is romlást hoznak, de a megtérés gyógyulást eredményezhet. A hiteles jelenések mindig az evangéliumi üzenetet erősítik, nem hoznak „új tanítást”, hanem arra emlékeztetnek, ami a hitünk lényege: Krisztushoz vezetnek, az Eucharisztia, a megtérés és az irgalom felé.

Hogyan lehet megkülönböztetni egy valódi természetfeletti tapasztalást egy képzeletbeli vagy félreértelmezett tapasztalattól?

Ez egy nagyon összetett kérdés. Amikor valaki egy ilyen tapasztalatról számol be, az első reakció gyakran a bizonytalanság: „Biztos, hogy ez valós? Nem képzelődöm?” Ez egészséges hozzáállás, mert az alázat és az igazság keresésének jele. Ha valaki azonnal és kizárólagos bizonyossággal állítja, hogy „a Szűzanya szólt hozzám, és mindenki más téved”, az már gyanús lehet. 

Nem szabad rögtön végleges ítéletet mondani, hanem időt kell hagyni arra, hogy az események kiforrjanak. Meg kell vizsgálni, milyen hatása van az adott jelenségnek: mélyebb hithez vezet-e, gyümölcsöző-e? Az is fontos, hogy az illető lelki vezetővel, plébánossal, esetleg teológusokkal beszéljen erről. Az egyház óvatos, mert ha minden látomást vagy magánkinyilatkoztatást egyből vizsgálni kezdenének, akkor mással sem foglalkozhatnának. A kinyilatkoztatás Krisztusban teljes, ezek a rendkívüli jelenségek nem adnak hozzá új igazságokat, legfeljebb segíthetik a hitéletet.

Hogyan folyik egy ilyen vizsgálat?

Ha egy ilyen jelenség sok embert foglalkoztat, az egyház komolyabb vizsgálat alá vonja. Ha bebizonyosodik annak hitelessége, az spirituális gazdagodást hozhat sokak számára. 2024 májusa óta, az egyház új normarendszere szerint már nem a természetfelettiség meglétének megállapítása a cél, hanem az, hogy a feltételezett jelenség tartalmilag összhangban van-e a hit tanításával és a hívek épülésére szolgál-e. A vizsgálat során pszichológiai és teológiai szempontokat is figyelembe vehetnek. Például Lourdes vagy Fatima esetében is megfigyelték a látnokok viselkedését jelenés közben – a mély béke jeleket adott arra, hogy nem egyszerűen fantáziáról van szó. 

A megkereszteltek hitérzéke természetes módon is szűri ezeket a tapasztalatokat, de az egyház feladata, hogy bölcsen és alaposan elemezze őket, hogy elkerülje a félreértéseket és a hitbéli tévedéseket.

Miért választ Isten sokszor váratlan helyeket a kegyelem megnyilvánulására?

A kegyelem „logikáját” nem mindig értjük azonnal, de idővel a mozaikok összeállnak. Lourdes vagy Međugorje esete is ezt mutatja: egyszerű, sokszor jelentéktelennek tűnő helyek, amelyek később különös jelentőséget kapnak. Talán olyan helyszínek ezek, ahol korábban nem működött ennyire látványos jelekkel a kegyelem. Međugorjéban például a délszláv háború alatt mutatkozott meg leginkább e kiválasztott helyhez kötődően a Béke Királynőjének közbenjáró ereje. Hasonlóképpen, a vízforrások gyakran jelként szolgálnak – megtisztulásra és leginkább a kegyelem forrására: Krisztusra utalnak. Isten nem véletlenszerűen választ helyeket; bizonyos természetes adottságokat – mint például egy szegény vidék jelentéktelennek tűnő forrásvizét – számunkra befogadható jelként fel tud használni üzenetének továbbadásához. Fontos azonban, hogy ezeket a jeleket ne önmagukban szemléljük. 

Gyakran látjuk, hogy az emberek mágikus erőt tulajdonítanak a szent helyeknek vagy tárgyaknak, literszámra viszik a vizet, mintha az önmagában csodát tenne. A hit azonban nem erről szól – a jelek eszközök, nem célok. A hitünkben sose váljon fontosabbá a forma a tartalomnál!

***

(Nyitókép: R.J. / Mandiner)