Önből is lehet de facto Józsefvárosi Szent Tamás, Gazdagréti Szent Rezső vagy Barcikai Szent Dzsesszika, ha egy kicsit odafigyel

Szegény november elseje, hányan nézik halottak napjának! Persze teljesen rendjén való és észszerű is, ha valaki az elsejei munkaszüneti napot kihasználván látogat el a temetőbe –

és ezáltal konkrétan az örök élet és a nyolc boldogság felemelő és egyben inspiráló üzenete.

„Ne vicceljünk, az egy ilyen katolikus izé, én pedig megkeresztelve is alig vagyok / nem hiszek az efféle mesékben” – szokás ilyenkor rávágni; csakhogy azok közül, akik mára már magukénak érzik a halloweent, vajon hányan kelták?

Mifelénk az egyik szépségszalonban már október eleje óta műanyag csontvázak és gigantikus pókok fogadják az arra járókat és pláne a vendégeket – ha a körmöshöz érkező (potenciálisan arachnofóbiás) nőknek halloween tiszteletére heteken át egy kapucinus kripta Disney-változatában kell érezniük magukat, míg a manikűrjük készül, akkor pláne illenék november elsején megemlékezni arról, hogy van élet a nyomasztó csontvázon túl.

Különös tekintettel arra, hogy melyik állítás elfogadásához kell erősebb és irracionálisabb hit:

halála után pedig akár legendák is övezik az áldott emlékét? Mindenszentekkor ugyanis pont ezeket a névtelen szenteket ünnepeljük és az ő példájukra tekintünk – a megdicsőültekre, a mennybe jutott sokaságra, azokra, akiktől el lehet lesni a jó élet titkát.

– de annyival többet is nyer(ne) vele a világ. Eleve mennyivel izgalmasabb is az egész: néhány órára beöltözni szellemnek, az egy unalmasan hétköznapi buli, előbb-utóbb ráadásul fullasztóvá is válik; ezzel szemben mindenszentek ünnepe arra az egész életen át tartó kalandra irányítja rá a figyelmet, hogy miként lehet a legszimplább VIII. kerületi, újbudai vagy borsodi polgárból de facto Józsefvárosi Szent Tamás, Gazdagréti Szent Rezső vagy Barcikai Szent Dzsesszika, örökre.

Pedig már önmagában az is elég menő lehet, ha az embert halála után minden november elsején világszerte 1,4 milliárdan ünneplik.

Ráadásul – ahogy arra Barsi Balázs atya Az életszentség titka c. kis könyvében rámutat – minden látszat ellenére, öntudatlanul a nem katolikusok is az életszentséget várják a hívő embertől. „Azt tapasztaljuk, hogy kortársaink elutasítják a szentség minden utánzatát, mérhetetlenül gyűlölik a farizeizmust, a szenteskedést, ám igenis odafigyelnek az igazi életszentségre, és döbbent csodálattal állnak előtte”. Valóban érdekes megfigyelni e téren akár csak a kommentszekciókat is:

sőt, a velejéig keresztényellenes megnyilvánulásokat is. Amikor azonban az algoritmus véletlenül egy-egy olyan videót kap fel, amelyben egy mélyen hívő, tiszta szívű és alázatos néni vagy bácsi, akiről süt az önazonosság, szerényen és szelíden fejti ki nagyon is konzervatív, jobboldali, keresztény gondolatait életről és világról, akkor egyszerre elhallgatnak még a kényszeresen csúfolkodók is, és oly lelkesen és meghatottan osztogatja tovább a videót baloldali és liberális, nem hívő és „maga módján keresztény” egyaránt, mint aki valami nagyon fényes kincsre bukkant.

irigylésre méltó állapot ez a görcsös evilági teperéshez és a zsákutcákkal nehezített útkereséshez képest, amelyre a legjobban sikerült halloweeni parti sem szokott tudni megoldást kínálni.

„Le kell számolnunk azzal a közkeletű tévedéssel, hogy amit Isten parancsol, az csak nehéz, keserű, a többi embertől elidegenítő, az élvezetektől megfosztó és az életet színtelenné tévő dolog lehet – írja Barsi Balázs atya. – Ezzel szemben az igazság az, hogy Isten minden parancsa a többet, a szebbet és a jobbat, életünk gazdagodását célozza, csak elromlott látásunk, rosszra hajló akaratunk sugallja az ellenkezőjét”.

A még fiatalabb korában elhunyt, szintén friss szent Carlo Acutis XXI. századi kamasz gamerként vált világszerte példaképpé; vagy ott van az ismertebb „szimpla” életpéldák között a 101 évet élt Olofsson Placid atyáé, aki már-már stand-up-előadásba illő módon tudott mesélni arról, hogy miként élte túl a Gulagot és a kommunizmust, mindenkor és minden helyzetben azt keresve, hogy milyen feladatot szán neki ott és abban a helyzetben a Mindenható (aki erre a ráhagyatkozásra válaszul aztán vidámabbnál vidámabb módokon mentette ki őt a legképtelenebb helyzetekből).

Úgy tűnik tehát, nem lehetetlen és még csak nem is önsorsrontás ez – csak szánni kellene egy kis időt legalább mindenszentek ünnepén arra,

Hátha végre kedvet kapunk ahhoz, hogy ne csak a romlandó tökből faragjunk fejet, hanem apránként magunkból is szentet.

Nyitókép: Mandiner – Duccio di Buoninsegna: Trónoló Madonna angyalokkal és szentekkel c. festményének felhasználásával