Ima közben lebegett, mégsem volt földtől elrugaszkodott – ezért értjük ma is Nagy Szent Terézt

Ötszáz éve élt, mégis mintha a mai ember dilemmáiról beszélne: vonzó világi életről, belső ürességről, a csend kereséséről. Avilai Szent Teréz a valaha élt egyik legnagyobb misztikus volt, miközben mindvégig egyszerű, gyakorlatias és emberközeli maradt.

***

Milyen pontokon kapcsolódhat a mai kor embere Nagy Szent Terézhez? Milyen problémákkal, küzdelmekkel szembesült ő, amik ma is ismerősen hatnak?

Valóban meglepő, mennyire aktuális tud lenni egy 500 évvel ezelőtt élt szent. Amikor először olvastam Teréz A tökéletesség útja című művét, egészen megdöbbentett, mennyire mai. Bár eredetileg a rendtársainak, a karmelita nővéreknek írta, mégis olyan emberi kérdéseket vet fel, amelyekkel ma is mindannyian találkozunk. Az egyik legszembetűnőbb párhuzam az, hogy Teréz fiatal korában kifejezetten élvezte a világ örömeit: a társaságot, a zenét, a táncot, a szép ruhákat, a figyelmet. Mégis, valami mélyebb hívás hatására mindezt hátrahagyta, és Istennek szentelte az életét. Ez a fordulat ma is nagyon ismerős lehet: amikor valaki elkezd komolyabban foglalkozni a hitével, gyakran tapasztalja, hogy a környezete értetlenül néz rá. „Miért nem csinálod azt, amit korábban? Miért változtál meg?” – kérdezik tőle. Teréz pontosan ezt élte át: 

A másik párhuzam a szenvedés és a betegség. Teréz hosszú éveken át súlyos betegséggel küzdött, sőt, egyszer halottnak is nyilvánították.

Szó szerint a ravatalról tért vissza az életbe. 

Pontosan. Már felravatalozták a testét, amikor egyszer csak felébredt. Ez egészen drámai élmény lehetett. A betegséggel való küzdelme során ő is kereste a választ: „Miért éppen én? Miért kell ezt végigcsinálnom?” Ismerős kérdések ezek mindannyiunk számára. Ami igazán nagyszerű benne, hogy mindezt idővel úgy tudta értelmezni, mint ajándékot: felismerte, hogy a szenvedés által Isten arra tanította, hogy ne csupán a testével, hanem a lelkével törődjön. Hogy tanuljon meg befelé figyelni, a belső csendben élni. Ez hatalmas lelki fejlődés volt számára; és számunkra is példa lehet, hogyan válhat a szenvedés is formáló erővé.

Nagy Szent Teréz az egyház egyik legnagyobb misztikusa. A mai ember viszont gyakran annyira az anyagi világban él, hogy még a hit alapvető igazságaihoz is nehezen jut el, nemhogy a misztikához. Hogyan lehet egyáltalán közel kerülni ehhez a világhoz?

A misztika nem emberi teljesítmény, hanem ajándék. Isten adja annak, akit erre alkalmasnak tart. 

Sokan idézik Karl Rahnert, aki szerint „a jövő kereszténye vagy misztikus lesz, vagy nem lesz.” 

Én ezt úgy értelmezem, hogy az Istennel való mély, személyes kapcsolat nélkül az egyház valóban nem tud élni – de nem mindenki lesz misztikus a szó szoros értelmében. A misztikus tapasztalat különleges kegyelem. Teréz azt élte meg, hogy Isten néha többet mutat meg magából egyeseknek – ahogyan Jézus is három tanítványát, Pétert, Jakabot és Jánost hívta magával a színeváltozás hegyére. Ez azonban nem rang, hanem küldetés. Nagyon szeretem azt az anekdotát, amikor Teréz a nővéreknek elmeséli, hogy vacsorakészítés közben misztikus látomása volt. A nővérek ámulva hallgatják, majd az egyik megjegyzi: „És a vacsora is jól sikerült!” Ez gyönyörűen mutatja, hogy Teréz misztikája nem elrugaszkodás a földtől, hanem a mindennapokban megélt Isten-jelenlét. 

A mai ember talán már az első lépésnél elakad: a csendnél. A belső ima, amelyet Teréz annyira hangsúlyoz, időt és összpontosítást igényel. A csendben hirtelen minden hangosabb lesz – a külvilág zajai, de a belső történések is, a gondolataink, érzelmeink. 

Ez az, amit a Belső várkastélyban Teréz belső lármának nevez?

Igen, ám éppen ezen a szűrőn kell áthaladni, hogy eljussunk oda, ahol már Isten jelenlétében lehetünk. Ez nem könnyű út, de Teréz épp ezt tanítja: hogy a misztika nem valami rendkívüli élmény keresése, hanem a csöndben megélt szeretetkapcsolat Istennel. Legyen csend a szívünkben, és abban a csendben engedjük, hogy Isten szóljon hozzánk. Ez az, ami 500 év után is aktuális – sőt, talán most aktuális igazán.

Nagy Szent Terézről azt is tudjuk, hogy meglehetősen temperamentumos, sőt, kifejezetten lázadó természet volt. Már gyerekkorában is megmutatkozott, hogy „reformer alkat”?

Bizony, és ez a mai ember számára szintén kifejezetten vigasztaló lehet: még egy ilyen eleven, akaratos, szenvedélyes természetből is lehet szent. Teréz ugyanis nem egy csendes kis jámbor lélek volt. Inkább határozott, sőt, olykor kifejezetten erőteljes egyéniség – talán még erőszakosnak is mondhatnánk, jó értelemben. 

Egyszer például, amikor látta, hogy Észak-Afrikából visszahozzák a muzulmánok által kivégzett ferences szerzetesek holttesteit, elhatározta, hogy ő is misszionárius lesz. Rábeszélte a bátyját, Rodrigót, hogy menjen vele – ketten együtt akartak elindulni vértanúnak Marokkóba, hogy „megmutassák a világnak, Krisztus az igazi Isten”. Persze, ez gyermeki naivitással teli vállalkozás volt, de gyönyörűen megmutatja, mennyire komolyan vette már akkor is a hitet, az áldozatvállalást és a Krisztus iránti szeretetet. A család hamar visszahozta őket a városkaputól, de ez a történet már előrevetíti Teréz későbbi életét: a nagy lendületet és a belső tüzet.

Aztán ifjúkorában más irányt vett az élete. Ha jól tudom, elég jó beszédű, csinos, szórakoztató nő volt, amolyan társaság középpontja.

Igen, éppen úgy, ahogy gyakran a mi életünk is hasonló fordulatokat vesz, de ez is része a fejlődésnek. Valóban egy csinos, világi életet élő nő volt, aki szeretett szórakozni és nagyon tetszett neki a férfiak bókolása, nem is nagyon tudták mire vélni, amikor szerzetesnek állt. Talán az kellett neki, hogy megélje a világ vonzását és csábításait, a kísértéseket, hogy aztán tudatosan, felnőttként térhessen vissza Istenhez. Ez az útkeresés és visszatalálás sokunk története is.

Teréznek sok konfliktusa volt a nővértársaival. Ez abból fakadt, hogy nem értették meg őt?

Egyrészt Teréz rendkívül szenvedélyes, határozott nő volt, másrészt olyan korban élt, amikor a legtöbb ember nem tudott mit kezdeni egy ilyen karakterrel – főleg, ha nő volt az illető. És ahogy ma is, a féltékenység és az irigység akkor is sok feszültséget szült. Gondoljunk csak bele: ha valaki egy közösségben különleges kegyelmet kap, másképp imádkozik (például olykor lebeg imádság közben), másképp látja a dolgokat, az óhatatlanul kiváltja mások ellenérzését. „Miért ő kapta? Ő miért láthatta? Ő miért különb?” – ezek a kérdések ma is ismerősek. Teréz ezzel nap mint nap szembesült a kolostorban.

Milyen volt a kolostori élet, amibe bekerült? Úgy tudom, nem éppen azt tapasztalta ott, amit elképzelt.

Amikor belépett az avilai Megtestesülés karmelita kolostorba, döbbenten tapasztalta, hogy az ottani szerzetesi élet alig különbözik a világi életformától. A nővérek közül sokan nem elhívásból, hanem kényszerből vagy megszokásból lettek apácák – ha például nem mentek férjhez, a család gyakran „beadta” őket valamelyik rendbe. És ott ugyanúgy éltek, mint a világiak: egyes nővérek hozták magukkal a ruhatárukat, a szolgálóikat – szakácsnőt, szobalányt, takarítót. A közös imádságon ott voltak ugyan a rendi ruhájukban, de egyébként a napjuk nagy része világi kényelemben telt. Ez Terézt teljesen felháborította. Ő valami egészen mást keresett: 

Ez volt az, ami elindította benne a reform gondolatát?

Pontosan. Ráébredt, hogy ha ez a fajta világias szerzetesi élet marad, annak semmi köze az Istennek szentelt léthez. Ugyanakkor a 16. században, Spanyolországban ott lebegett a protestáns reformáció árnyéka is. Teréz ezt nem ellenségként látta, hanem kihívásként: ha a protestánsok vissza akarnak térni a hit gyökereihez, akkor mutassuk meg, hogy a katolikus egyházon belül is meg lehet ezt tenni – hitelesen, radikálisan, szeretetben. Volt előtte példa is: Assisi Szent Ferenc, aki ugyanígy az evangéliumi szegénységet hirdette. 

Mennyire volt nehéz nőként belevágni egy ilyen reformba abban a korban?

Iszonyatosan nehéz volt. Amikor végül engedélyt kapott, hogy elinduljon, és új kolostorokat alapítson, szinte mindenki ellene volt. Általában két nővér kísérte – hárman indultak útnak Spanyolország-szerte, egy kis Jézus-szobrot vittek magukkal, amit Teréz különösen szeretett, és amit a vándorlásaik során is mindig magánál tartott. El tudjuk képzelni, milyen lehetett, amikor ez a három nővér megérkezett egy városba, és beállított ötven férfi szerzetes közé, hogy megmondja nekik, hogyan kellene igazi szerzetesi életet élni. Nem fogadták tárt karokkal – előfordult, hogy kigúnyolták, elutasították, bottal kergették el. De ő mégis ment tovább. Tudta, hogy amit képvisel, az nem önfejűség, hanem Isten hívása. És valóban, végül sikerült: új kolostorokat alapított, ahol a szegénység, a közösség, az imádság és a szeretet került a középpontba.

Ezek lettek a sarutlan karmeliták?

Igen, innen ered a név. Az új közösségek a „sarutlan” jelzőt kapták, hogy megkülönböztessék őket a korábbi rendtől. Nem arról van szó, hogy teljesen mezítláb jártak – Teréz is sarut viselt –, hanem arról, hogy visszatértek a legegyszerűbb formához, amelyben minden fölösleges pompát elhagytak. A kolostoraik valóban puritánok voltak: szürke falak, egyszerű bútorok, fűtés alig. 

Talán ezért is maradt meg ez a lelkiség: mert az ő bátorsága, női keménysége és lelki mélysége olyan erőt adott a rendnek, ami azóta is él.

Az egyik legszebb ábrázolás Nagy Szent Terézről, amikor Jézus szeretete „megsebzi” a szívét. Mit jelent pontosan ez a szívsebzés?

Ez az egyik legmélyebb és legszebb képe az istenkapcsolatnak – és talán az egyik legnehezebben érthető is. Teréz életében ez a „szív megsebzése” nem pusztán egy látomás volt, hanem annak a hosszú, belső útnak a csúcspontja, amelyen keresztülment. Képzeljük el: a kolostorban él nővértársai között, és 17 éven keresztül küzd azzal, hogy az imádság számára semmit nem jelent. Nem napokig vagy hónapokig érez lelki szárazságot, hanem majdnem két évtizeden át. Egy apáca, aki Istennek adta az életét, hosszú időn át azt éli meg, mintha Isten hallgatna. Talán el sem tudjuk képzelni, milyen megalázó lehetett ez. Nem egy eset volt, hogy imádság közben elaludt, kiesett valami a kezéből, mire mindenki odanézett: „Na, megint elaludt. Ez lenne a szent, aki imádkozni sem tud?” Ez a mély szégyen és lelki szárazság éveken át tartott, majd ezután egyszer csak megtapasztalja Isten szeretetének erejét; átütően, mindenestül. Azt szoktam mondani, ez olyan, mint a szerelem: egyszerre a legszebb és a legfájdalmasabb tapasztalat a világon. 

Teréz ezt élte át Krisztussal kapcsolatban: olyan mély vágyat, olyan isteni szeretetet, ami egyszerre boldogság és fájdalom.

És ehhez társult a Krisztus kínszenvedésén való elmélkedés?

Így van, Teréz gyakran imádkozott a megostorozott Krisztus szobra előtt, és ezekben az imákban élte át a „megsebzést”, amikor Isten szeretete mintegy „átüti” a szívét. Ezt a látomást Keresztes Szent Jánossal is megosztotta – ők nagyon mély lelki közösségben voltak. Amikor Teréz leírta, hogy egy angyal tűzben izzó nyíllal sebzi meg a szívét, azt fejezte ki, hogy a szeretet egyszerre éget és éltet. Ő maga így fogalmazott: a nyíl „belém hatolt, és onnantól Krisztus a szeretete által bennem él”. Ez a totális isteni egyesülés képe – amit persze a külvilág félreértett.

Igen, ezután a saját egyháza hurcolta meg, és az inkvizíció elé került. De mi volt a vád?

Az, hogy a „szeretetseb” tapasztalatát olyan szavakkal írta le, amelyeket félreértettek; úgy értelmezték, mintha egy férfi-nő testi egyesülését írt volna le, és ezt istenkáromlásnak vélték. De végül Teréz elmagyarázta nekik, hogy ő a szeretet totális odaadásáról beszélt: 

Annak ellenére, hogy Terézzel ilyen dolgok történtek, mégis nagyon gyakorlatias, természetes nő maradt.

Igen, abszolút. Van is egy híres történet, ami nagyon jól kifejezi ezt: amikor egyik útja során betértek egy fogadóba, vacsorára sült libát rendelt. A fogadós csodálkozva megkérdezte, hogy „a nővérek nem böjtölnek?” Mire Teréz nevetve válaszolt: „Ha böjt van, akkor böjt van. De ma nincs, úgyhogy nyugodtan hozzák csak a libát!” Ez jól mutatja, mennyire életszagú, természetes és derűs személyiség volt: nem esett túlzásokba, nem játszotta meg magát, hanem minden helyzetben csak azt kereste, mit kér tőle Isten – egyszerűen, emberien. Ebben is tanulhatunk tőle, hiszen nagyon sokszor előfordul, hogy a vallását gyakorló hívő ember egyszer csak átmegy egyfajta „álszenteskedő” állapotba, és elkezd mindent alávetni ennek, és olyan túlzásokba esik, amiket nem kér tőle az Isten sem.

Említette, hogy Teréz hosszú éveken át lelki szárazságban élt. Tudjuk róla, hogy egy időre abba is hagyta a belső imát, amiről senkinek sem beszélt, de közben az édesapját biztatta a belső ima fontosságára. 

Teréz ebben is példát ad. Azt tanítja, hogy a szenvedés, a lelki szárazság nem a hit hiánya, hanem sokszor éppen annak a próbája. Ő már megtapasztalta, milyen a belső ima öröme, és amikor ezt később nem tudta gyakorolni, az emléke tartotta benne a lelket. Tudta, hogy egyszer az Isten újra megérinti. Ez olyan, mint a házasság. Ott sem mindig ragyog minden. Nem egy kivilágított autópálya az élet, hanem sokszor sötét, göröngyös út, amelyen olykor el is tévedünk. De ha emlékszünk arra, miért szerettük meg a másikat, akkor van honnan erőt meríteni. Teréz is így tett. A kitartása és hűsége miatt kapta meg később az igazi választ Istentől – de csak hosszú idő után. Ma mindent azonnal akarunk. Ha valami nem működik, ha nehéz, inkább elengedjük. 

Sokszor mondom: a mai világban a panasz az egyik legelterjedtebb „nyelv”. Ha valami így van, azért rossz; ha úgy van, azért. Ahelyett, hogy megkeresnénk benne a jót, amit Isten mutatni akar.

Szent Teréz életében több gyóntató is megfordult. Úgy tudom, nem volt könnyű megtalálnia azt, akivel tényleg megértik egymást.

Valóban több gyóntatója volt, mert sokáig nem találta meg azt, akivel igazán tudott volna lelki mélységben beszélgetni. Ha valakivel nem érezte a belső összhangot, egyszerűen továbbállt. Ez nem szeszélyesség volt, hanem a lélek őszinte keresése. És ha belegondolunk: ez ma sincs másképp. Sok hívő ismeri azt az érzést, amikor egy lelki vezetőjét elhelyezik vagy meghal, utána egy újabb atyának már nem tudja igazán megnyitni a szívét, nem érzi a megértést. Teréz sem akart olyan emberhez kötődni, akivel a lélek dolgairól nem tudott teljesen szabadon beszélni.

Végül mégis akadt valaki, aki megértette őt: Keresztes Szent János.

Igen, ő volt az, aki végül a legtovább kitartott mellette, és valóban megértette Teréz misztikus tapasztalatait. Kettejük között mély lelki kapcsolat alakult ki: megosztották egymással látomásaikat, küzdelmeiket, a hit belső útját. 

A misztikus tapasztalatokról nem lehet akárkivel beszélni, mert aki nem élte át, az gyakran értetlenül, sőt néha irigyen vagy féltékenyen reagál. De minden mély beszélgetésük mellett Keresztes Szent János egyik legnagyobb ajándéka Szent Teréznek mégis egy rajz volt, amit neki készített. Ez a rajz Krisztus keresztjét ábrázolja felülnézetből, a mennyei Atya szemszögéből – a címe: „Ahogy az Atya látta Krisztust a kereszten.” Alatta ez a felirat áll: „Életed utolsó pillanatában a szereteted alapján fognak megítélni.” Ez a kis rajz nemcsak Teréznek adott vigaszt és erőt, hanem később művészeket is inspirált: például ez ihlette Salvador Dalí keresztre feszített Krisztus festményét, vagy azt is, ahogy Mel Gibson Passió-jában Jézus halálának pillanatát felülnézetből látjuk.

Mi az, amit még mindenképpen megemlítene Szent Teréz kapcsán?

Talán azt, hogy az utolsó szava az volt: „Jézusom”. Jézussal fejezi be az életét, amit vele élt le. Jézushoz ment, vele kezdte az új és örök életét.

***

***

(Nyitókép: Mandiner – Peter Paul Rubens Avilai Szent Teréz című festményének felhasználásával)