„Isten itt hamarabb meghallgat minket” – Apácákhoz menekült az anya, akinek fia mindennap a halállal néz farkasszemet az aknamezőn

Egy francia, egy osztrák, egy lengyel, egy lett és egy litván – öt apáca él egy apró kolostorban Kereknyén, egy Ungvárhoz közeli faluban. Ezen a hétfő reggelen összegyűltek kis kápolnájukban, fél tíz van, a reggeli mise kezdete. Egy viszonylag fiatal, arany miseruhás pap dallamos énekbe kezd. Egy ikon egy faállványon nyugszik, két kis gyertya világítja meg. További két ikon áll az oltárnál, előttük friss virágokkal teli vázák. Ez egy görögkatolikus kolostor, a liturgia ezt tükrözi. Maga a kis templom is keleti stílusban készült, faajtó választja el az oltár és a gyülekezet közötti teret. Most nyitva van – a kapu Istenhez. A mise után ismét bezárják. 

Az apácák szürke ruhájukban és fehér fátylukban állnak, néha térdelnek a kis szobában, mélyen elmerülve az imádkozásban. Természetes bensőségesség uralkodik, de még buzgóbban imádkoznak a néhány lépésnyire lévő középkorú asszonyok. A gyülekezet. Időnként bejön egyik-másik gyermekük az udvarról, és az anyjuk felveszi őket. Mindannyiuknak vannak rokonaik vagy ismerőseik a fronton. 

A pap elkezdi prédikációját. Salamon királyról, a bölcsről szól. Nem politizál, de a bölcsességre valóban szükség van az ország kétségbeejtő helyzetében. Utána egy csésze tea vagy kávé mellett beszélgetnek. 

A kis kolostort 2008-ban alapították – magyarázza Vladiszlav Ignatisin pap. A karmelita rend hozta létre, de az apácák később visszatértek az USA-ba. Sokáig üresen állt a ház. Szerény épület, de minden szükséges dolog megtalálható benne: lakóhelyiségek és egy kis kápolna. Hogy ne romosodjon el, a pap beköltözött. Ezután a püspök felkérte a viszonylag új, 2014-ben alapított Stella Matutina-rendet, hogy leheljen új életet a kolostorba. És így jöttek ide a nővérek, akik ma itt imádkoznak és élnek. A pap pedig visszaköltözött ungvári lakásába. 

Mi motivál egy fiatal nőt arra, hogy apáca legyen, majd egy ilyen helyre költözzön? „Az igazság iránti vágy” – mondja Véronique nővér, aki irodalmat és filozófiát tanult. Egy nap elment egy templomba, és magában Istenhez fordult: „Tudom, hogy nem létezel, de ha mégis, szólj hozzám.” Nem érkezett erőteljes válasz, valami mégis történt: „Hirtelen minden a helyére került bennem.” Keresőként jött, de most úgy érezte, hogy ő az, akit keresnek: „Isten keres minket.” Azt mondta, egy magasabb intelligenciát érzett, valamit, ami több, mint ő. 

Diákként töltött időt Oroszországban és Romá­niában is. „Mindig is vonzott Kelet-Európa.” Röviddel az ukrajnai háború kitörése után eljött ide is. Emlékszik az első benyomásaira. Gyerekek játszottak az utcán, amikor hirtelen megszólaltak a szirénák. Mindenki az óvóhelyre rohant, és egy kisfiú a testvére után kiáltott: „Várjatok, nem tudok ilyen gyorsan menni!” 

„Rettenetesen féltem – emlékezik vissza Véronique nővér. De az emlék nem engedte el: – Vissza akartam menni.” Mintegy isteni gondviselésként a rendjétől hívás érkezett, hogy akar-e Ukrajnába menni. Azóta itt él, a többiekkel és a szomszédokkal, akik a nővéreket mint családtagjaikat tartják számon. 

Ljubov Szinyak talán az ötvenes évei végén jár, és beszélő nevet visel: a keresztneve szeretetet jelent, a vezetékneve kéket. Lembergben született, később ideköltözött, itt ment férjhez, és itt is dolgozott, kezdetben egy bútorgyárban. Most a templomban imádkozik buzgón a fiáért, Mikoláért, aki mindennap a halállal néz szembe a frontvonalban. Aknamentesít. Kevés veszélyesebb munka van. „Tudom, hogy túléli – mondja Ljubov –, mert Isten vigyáz rá. Mert a nővérek imádkoznak érte.” 

Egy nap, meséli, Mikola aknakeresője meg­hibásodott. Csak akkor vette észre, amikor meglátott egy aknát maga előtt, majd balra, jobbra és maga mögött – egy aknamező közepén járt, de csodával határos módon egyre sem lépett rá. Egy másik alkalommal a csapata tábortüzet rakott, nem sejtve, hogy egy akna rejtőzik alatta – amíg az fel nem robbant, és el nem dobta Mikolát. A férfi nem sérült meg. Azóta az édesanyja biztos benne, hogy fia Isten oltalmában van. Hálás a nővéreknek ezért. Mindennap misére jár: „Isten itt gyorsabban meghallgat minket.” 

A nővérek pedig hálásak a szomszédaiknak: „Az ő hitük erősebb, mint a miénk” – mondja Véronique. Egy nap, amikor levertnek érezte magát, Ljubov adta vissza az erejét. „Eljött, hogy énekeljen velünk, olyan szép volt!” És mindezt annak ellenére, hogy fia, a drága Mikola éppen aznap búcsúzott el tőle – egy rövid szabadság után vissza kellett térnie a frontra. 

A nővérek teát és süteményt szolgálnak fel. Ott van Alexandra nővér Ausztriából, aki „csak egy dolgot akart az életben: hogy ne vonuljon kolostorba”. De aztán érezte Isten hívását a horvátországi zarándokhelyen, Međugorjéban. Ott van Anna Krystyna nővér Lengyelországból, akinek a tekintete olyan erőteljes, hogy átszúrja a lelket. És Theodora nővér Lettországból. 

Itt, Kereknyén a hívők egy része magyar. Fekete Magdaléna itt született, Ungváron járt iskolába, majd először egy bútorgyárban, később, miután a kommunizmusnak vége lett, a vízműveknél dolgozott. Van egy 47 éves lánya és két unokája: Pál (Palika, ahogy szeretettel hívja) és Demeter. Lipcsei Máriát a szerelem hozta ide: itt házasodott. Hálásak, hogy a nővérek itt vannak: nélkülük hiányozna valami. 

 – jegyzik meg. 

A nővérek bólogatnak: az érzés kölcsönös. „Szeretem őket” – mondja Véronique a szomszédairól. 

Alexandra nővér mesél egy esetről, amikor az ungvári katonai rendőrség sorkatonakorú férfiakat keresett. Egy értelmi fogyatékos fiatalembert azonnal elvittek, pedig nem volt alkalmas katonai szolgálatra. Elvették a telefonját, nem lehetett elérni. Az apáca nem volt ott, a család mondta el neki. A szomszédok és a helyi pap mindent megtettek, hogy megtalálják a fiatalembert, és meggyőzzék a hatóságokat arról, hogy hiba történt. Egész nap – sikertelenül. Este együtt imádkoztak. A papnak később sikerült felvennie a kapcsolatot a hatóságokkal, de egy idő után nem érkezett több hír. Azt mondták, hogy eltűnt. A fiatalember nővére feketébe öltözött, érezte, hogy valami szörnyűség történt. „Egy héttel ezelőtt tudtuk meg, hogy megölték” – mondja az egyik apáca. Semmi nem segített, de még a tehetetlenséget is könnyebb elviselni együtt. 

Vajon az itteni anyáknak mi a fontosabb: a béke vagy a győzelem? Mindenáron akarják a békét, vagy csak akkor, ha Ukrajna megnyeri a háborút? „Csak a győzelem számít!” – mondja Ljubov teljes meggyőződéssel. A többiek mormogják: „győzelem”, kevésbé lelkesen. 

– mondja az egyik apáca. – El tudják képzelni, mit érezhetnek.”

Nyitókép: Mandiner-archív