Szóval a jenkik „csak az olajért jöttek” Venezuelába. Az oroszok és kínaiak meg az arepas-receptért, ugye?

A most már virális klip ezzel össze is foglal szinte mindent, amit a venezuelai helyzetről tudni kell. Nem kell ide PhD Latin-Amerika történelméből, bár a tények ismerete természetesen nem árt. Néha a józan ész többet ér minden túlintellektualizált maszlagnál. Főleg így, 2026-ban, amikor mindenki Latin-Amerika-, Közel-Kelet- vagy épp gazdasági szakértő lesz egy éjszaka alatt, és amikor minden gondolatot egy iránytű vezérel igazán: a politikai nézeteid érzelmi fokozata.

De nincs ez másképp Amerikában sem. Míg pár hónappal ezelőtt a liberális, agymosott sereg „No Kings” tüntetésekre járt egy elképzelt diktátor és király, Trump ellen, addig most egy igazi diktátor elmozdítása ellen állja a hideget a manhattani Times Square-en. Hogy hol voltak ezek az emberek az elmúlt 26 évben, amikor a venezuelaiak éheztek, míg a rezsim tagjai luxiztak (hogy a magyar libsi szóhasználatnál maradjunk), az ugye senkit nem indít meg.

De hát ez van, furcsa dolog a moralitás a 21. században.

Aztán itt van persze az a kérdés is, hogy csakúgy, mint október 7-e után, hogyan is lett kevesebb mint 12 órával a venezuelai elnök, Maduro, elfogása után egy protestáló csoportnak egységes, minőségi transzparense és egységes szlogenje? Persze azért a PR egy kicsit mellélőtt itt is, hiszen csakúgy, ahogy Izraelben nincs apartheid, itt sincs háború Venezuela ellen. Ez is csak egy nüansz…

De meddig? Meddig kell még elfogadnunk a képmutatást, a fogalmak összemosását? Meddig tűrjük azt, hogy míg egy nép az életét feláldozva küzd a kommunista rezsim ellen, addig az elkényelmesedett amerikai – de éppenséggel a magyar is – marxista elméleteket idealizál? Mikor tesszük fel a nagy kérdéseket: hogy hol a kapcsolódás a kommunista, szocialista és a dzsihadista elemek között? Mert az ezeket összekapcsoló erő nem kicsi. Az az erő milliókat mozgat meg, és teszi mindezt úgy, hogy közben eljátssza a morális felsőbbrendűséget.

Természetesen vannak morális és jogi kérdések. Legyenek is. Én is felteszem őket magamban is és hangosan is: van-e joga bárkinek ehhez? Sérült-e Venezuela szuverenitása? Mi lett volna, ha nekünk is jön segítség ’56-ban? Jót tett volna nekünk, vagy csak rosszat? Mit mond a jog? Megállják-e még a helyüket a nemzetközi jog évtizedekkel ezelőtt ratifikált dokumentumai ma, 2026-ban? Precedenst jelent-e majd mindez?

Vannak, akik ezt így látják Venezuelából. A. S., a 42 éves, ma Floridában élő venezuelai így nyilatkozott:

Olyan ez, mint amikor a liberálisok szerint Oroszország újraépítené a Szovjetuniót, és Ukrajna csak a kezdet, ugye?

Újságíróként, de kozmopolita emberként is megtanultam, hogy alapvetően nem az a fontos, hogy én vagy te mit gondolunk, hanem az, hogy azok mit gondolnak, akikkel maga az esemény történik. S noha van véleményem – ez esetben az, hogy a szuverenitás csak akkor sérülhet, ha egy ország szuverén – a legfontosabb megérteni azt, hogy mit érez egy venezuelai, és miért érzi azt.

Az 57 éves Adriana Jergovic Nelson, akinek 27 éve el kellett menekülnie Venezuelából, így fogalmazott: „Úgy látom, ez évtizedeknyi sikertelen belső ellenállás és nemzetközi nyomás következménye, amely végül elérte a töréspontot. Egyetlen venezuelai sem akart külföldi beavatkozást, de a rezsim nem hagyott valós alternatívát. Amikor az intézményeket belülről rombolják le, a külső beavatkozás lesz az utolsó eszköz. Mindent megtettünk, hogy megszabaduljunk ettől a rezsimtől — és kudarcot vallottunk. Családtagjainkat, barátainkat veszítettük el, fiainkat és lányainkat bebörtönözték vagy megölték. Ezt a beavatkozást felszabadulásként fogadjuk, és reménykedünk abban, hogy lehetőség nyílik országunk újjáépítésére.” Adriana hozzáfűzte a félelmeit is: fél „az átmenettől. Egy ember eltávolítása nem töröl ki 25 évnyi intézményi pusztítást. Tartok a hatalmi vákuumtól, a bosszúpolitikától, és attól, hogy valóban megtörténik-e a demokratikus újjáépítés. A nehéz munka most kezdődik — nem most ér véget.”

És nem, itt nem a magyar „menj le vidékre” típusú szegénységről van szó. Itt több mint 80 százalék körül van a szegények aránya, vagyis azoké, akik nem képesek fedezni alapvető kiadásaikat, és körülbelül 50 százalék él mélyszegénységben. De megint ki áll kint a transzparenssel a Times Square-en? Az, aki a világ egyik legdrágább városában éldegél.

Erről beszélt Dani Fabian, aki így fogalmazott: „Azok tévednek, akik azt mondják, hogy az USA-nak nem kellett volna beavatkoznia.

Akik azt mondják, hogy Amerika csak az olajért jött — őszintén szólva: nem érdekel! Az ország évek óta a teljes mélyponton van — külső segítségre volt szükség.” S hogy mitől fél? „A korrupciótól és a rossz emberek hatalomba kerülésétől tartani természetes. De úgy érezzük: már végigmentünk a poklon. Láttunk éhezést az utcákon, embereket, akiket a kormány elrabolt — bármi jön, együtt képesek leszünk túljutni rajta, remélhetőleg az USA, Argentína és El Salvador támogatásával. A nagymamám azt hitte, soha nem térhet vissza Venezuelába. Ma először érzi úgy, hogy talán mégis láthatja újra az otthonát — ez hatalmas erő. Ezt sokan Nyugaton nem értik. Amit eddig láttam: a venezuelaiak boldogok, reménykedők, hálásak az USA-nak — egyetlen dühös embert sem láttam.”

A.S. szerint pedig „a legnagyobb félelmem az, hogy nem lesz elég erőforrás az embereknek Venezuelában, vagy hogy nagyobb fegyveres eszkaláció alakul ki (polgárháború-szerű helyzet) — bár ezt kevéssé valószínűnek tartom, de bármi megtörténhet.”

Miért fontos ez? Azért, mert habzó szájjal sulykolják a „tényeket”, hogy Amerika csakis az olaj miatt ment Venezuelába. De azt már senki nem teszi hozzá, hogy bárminemű olajhozzáférés ma csakis az amerikai beruházásoknak köszönhető. Minden infrastruktúrát az amerikaiak pénzéből építettek ki, amit Chavez és Maduro privatizált és kiszipolyozott. Ha amerikai lennél, téged ez nem zavarna? Bonyolult dolog ez a politika, ugye?

A Chávez–Maduro-rezsim az általa okozott katasztrófa kezelésére új szövetségeket talált: Iránt, Kínát, Oroszországot és a Hezbollah vezetését. Drogkartellek, gyémántkitermelés, fegyverkereskedelem. Mi ez, ha nem egy ország szuverenitásába való aktív beavatkozás?

A kommunista és a dzsihadista egymásra talált, és míg egyesek ezek mellett tüntetnek, mint jótévő Teréz anyák, addig a valódi venezuelai nép generációk óta szenved, elnyomás alatt van, és életutak váltak menthetetlenné. Több mint nyolcmillió venezuelai kapott menedékjogot más országokban az elmúlt évtizedek alatt. Viszonyításképpen: Venezuela népessége körülbelül 28 millió fő.

Itt tartunk most. S noha ez maraton és nem sprint, és a bizonytalanság szürke köde ott van, valami megmozdult. Valami elindult, ráadásul civil áldozatok nélkül. Mi ez, ha nem siker?

Amin viszont igen: hogy nem a mi elképzeléseinket próbáljuk ráerőltetni egy népre, hanem meghallgatjuk azt, hogy ők mit akarnak, kérnek és éreznek. Ez az igazi humanitárius segítség, és ez az igazi, valós empátia. Minden más csak egoista, önmegvalósító fellengzés.

Nyitókép: JOHAN ORDONEZ / AFP