Nocsak-nocsak, szintet lépett a Momentum – gyorsan, még mielőtt megszűnne létezni

Tudom, tudom, ki a csuda foglalkozik 2026-ban a Momentummal, ne vicceljünk már – mégis van az a kontraproduktív szöveg, amely szinte könyörög a különvéleményért.

„Egy blokk, ami nem azt mutatja, amit megvenni akarunk, hanem azt, amit nap mint nap beleadunk a családba és a társadalomba” – hangzik a bevezető, majd nőnap alkalmából látunk egy úgynevezett „társadalmi nyugtát” a nőkre nehezedő terhekről:

A felsorolás végén pedig jön a „Fizetési mód: Egy szál virág – 3 500 Ft”.

Pont ezért fura minden évben ez a kampányszerű sírás-rívás: akinek van gyereke, annak hatalmában áll kezdettől fogva arra nevelni őket (a fiúkat is), hogy igenis fogják meg a porszívót és hajtogassák össze a tiszta ruhákat, például; de a „mentális teher” is bőven oldható azzal, ha már a bölcsődés korúval úgy megyünk a boltba, hogy előtte elsoroljuk neki a vásárolnivalókat, hadd eddze a memóriáját és hadd érezze magát ő is kompetensnek. Ha ezt már elmulasztottuk, az valóban kellemetlen, de azon a momentumos sóhajtozás pontosan semennyit nem segít. Az meg pláne nem, hogy a poszt alatti kommentszekcióban a nők a férfiakat minősítgetik, a férfiak pedig a nőket –

Máris okosabbak lennénk.

Hasonlóképpen ha valaki nem bírja elviselni, hogy ne úgy legyen kiteregetve az a zokni, ahogy annak lennie „kell”, és ezért inkább megcsinálja maga, az is nehezítő körülmény, de nem valami társadalmi egyenlősítés fog segíteni rajta, hanem a saját leküzdendő perfekcionizmussal, illetve mániákkal való őszinte szembenézés. Lásd még a szünet nélküli „szervezést” és a „kötelező mosolyt”: a világon senki nem kényszerít egyetlen nőt sem arra, hogy beszálljon a játszóházas, egymásra licitálós méregdrága gyerekzsúrok versenyébe, vagy hogy szombatonként angol nyelvű jobb agyféltekés jógafoglalkozásra fuvarozza gyermekét a város másik felébe.

(női felmenőink egyébként telefonos emlékeztetők, csipogó főzőlap, eldobható pelenka, sőt, mosogató- vagy akár mosógép nélkül abszolválták a nagycsaládos létet – talán őket is meg lehetne kérdezni, miként birkóztak meg mindezzel).

De eleve azt sem akadályozza a XXI. században senki, hogy házasságkötés előtt a felek tisztázzák a házimunkával kapcsolatos elképzeléseiket és kommunikálják egymás felé a kívánságaikat. Előfordulhat ugyan, hogy valaki hopp! véletlenül túl hamar összeköltöződött valakivel, és utólag döbben rá, hogy rálőcsölődik minden, de ez sem valamiféle nőellenes összeesküvés eredménye, hanem sajnos a nem kellő körültekintésé.

benne már alsó tagozatban egyik legelső témakörként „a munkamegosztás jelentőségének” kiemelésével, valamint „a szeretet kifejezésmódjainak” megismerésével és gyakorlásával.

Ráadásul mintha a Momentum fejében keveredne a nőnap és az anyák napjának fogalma: a legutóbbi népszámlálás alapján a négymillió magyar háztartásból 3,2 millióban nincs 15 évesnél fiatalabb gyermek. Természetesen akad, aki viszont az idős szüleit ápolja; de mégsem egyértelmű, hogy egy egyedülálló nőnek például miért kellene automatikusan a nap huszonnégy órájában készenlétben lennie (pláne ahhoz képest, amennyire egy nagycsaládos apuka készenlétben áll), továbbá mit kellene napi két órában takarítania, és úgy egyáltalán,

(Külön érdekesség, hogy a momentumosok előszeretettel fotózkodnak a lakásban tartott háziállataikkal – demonstrálván, hogy a meglévő „társadalmi terheik” mellé önként is vállaltak plusz takarítást és gondoskodást.)

Sajátos tétel továbbá a „biztonságos kerülőút hazafelé”. Egyrészt jó lenne eldönteni, hogy most végül is ez a Momentum által elképzelt nő egy szüntelenül gondoskodó, nappal „meetingen” ülő, este főző és takarító férjezett családanya-e, aki jellemzően nem mászkál szálegyedül gyalogosan az éjszaka közepén,

Másrészt jó lenne tudni, valójában hány magyar nő kénytelen rendszeresen ilyen plusz utat megtenni, megkerülve valami sötét parkot vagy no-go zónát. Az EU Alapjogi Ügynöksége épp most tett közzé egy jelentést a nők elleni erőszakról: abból kiderül, hogy Magyarországon a megkérdezett nők összesen 6,3 százaléka kerül bizonyos utcákat vagy helyeket – a nyolc vizsgált ország közül messze ez a legalacsonyabb arány; az átlag 20 százalék.

Végül pedig ott a „nemek közötti bérszakadék”. Ha nem ragaszkodnának a feministák annak ismételgetéséhez, hogy igenis azonos munkakörben a nők kevesebbet keresnek (továbbra sem látszik például a pedagógus bértáblán a külön „nők” és „férfiak” oszlop; de a momentumos Sebők Éva parlamenti tiszteletdíja is forintra pontosan megegyezik Hajnal Miklóséval), akkor talán több figyelmet kapna az a tény, hogy

Itt tehát valóban akad még tennivaló (beleértve azt is, hogy a nők megfelelően árazzák be a saját munkájukat: tanulmányok egész sora (is) bizonyítja, hogy mi jellemzően eleve szemérmesebbek vagyunk a bértárgyalásokon, sőt, a ChatGPT is alacsonyabb bérigényt javasol a nőknek, mint a férfiaknak) – annál azonban nemigen lehet többet ártani egy-egy továbbra is alulfizetett női szakma megbecsültségének, mint hogy valaki egy szinten emlegeti a kérdést az olyan szöveggel, hogy az elnyomó férfiak félbeszakítják a „meetingen” a szegény nőket, akiknek mindeközben „kötelező” korlátlanul mosolyogniuk és napi két órát takarítaniuk.

Persze, senkinek ne kelljen felőrlődnie és méltánytalan hátrányt szenvednie – az egyébként előszeretettel hivatkozott „globális boldogságjelentés” azonban azt állapítja meg, hogy Európában az emberek az ötfős családokban a legelégedettebbek, míg jellemzően az egyfős háztartások boldogságszintje a legalacsonyabb. Utóbbi jelenséget a tanulmány „kapcsolati deprivációnak” nevezi, kitérve arra is, hogy Mexikóban például még az egyedül élők is boldogabbak, mert több szoros kapcsolatot ápolnak rokonaikkal és barátaikkal. Több „érzelmi munkát” végeznek, kvázi.

Ha tehát a Momentum boldog nőket szeretne, legközelebb talán érdemes lenne nem valami roppant átokként emlegetnie a törődést és a másikra figyelést, hanem bizony a jóllét alapvető forrásaként – vonzóvá téve azt nő, férfi és gyermek számára egyaránt.

***

(Nyitókép forrása: a Momentum Mozgalom weboldala)