A világ varázstalanítása újabb állomásához érkezett – és ezzel együtt megint vesztett valamit emberi esszenciájából

„Persze hogy tudnak róla, hogy mindent ChatGPT-vel írunk. De nem érdekli őket. Már nem is nagyon adnak fel házit” – mondja kérdésemre tizenöt éves interjúalanyom, egy jó nevű budai gimnázium tanulója. Egy másik, szintén ebből a buborékból való társától megtudom: nem minden tanár ilyen cinikus, van, aki naiv, és még ad otthoni feladatot a diákoknak. Jelesül, hogy olvassák el Émile Ajartól az Előttem az élet című regényt, és aztán írják meg, milyen érzések, benyomások kerítették hatalmukba őket. A dolgozatok példás rendben beérkeztek, s azóta a faliújság büszkeségfalán virítanak az anyukakönnyeztető vallomások soha meg nem történt katarzisokról.

Egyrészről meglett a babakocsikba beadott tabletek következménye, egyre több fiatal egyre kevésbé képes megkülönböztetni a virtuálist a valóságostól, a mesterségest az organikustól. Erről nem ők tehetnek elsősorban, hiszen a digitális bennszülöttek (vagy köztes korosztályom, a „digitális gyüttmentek”) egy része már eleve átadta gyermekei nevelését a virtualitásnak azzal, hogy a mesélést és a világ megismertetését kiszervezte videóknak és applikációknak. De hiba lenne ezt csak nekik, nekünk felróni:

Azért, hogy a média közvetítőből elsődleges valósággá lép elő, s a világ egyre többeknek tartalom puszta láncolata száz folyóméter TikTok-videóval, kollektíve felelősek vagyunk. Mind-mind együtt ágyaztunk meg annak, ami most a szemünk előtt zajlik.

Mert – másrészt – valami forradalmi zajlik, ami az írás-­olvasás feltalálásának memóriánkra gyakorolt hatásaihoz mérhető, de itt már nem mi vagyunk a szerzők. Sőt, ami most jön, ahhoz képest eltörpül a puszta képernyőfüggés jelentette veszély is. Jelesül: a mesterséges intelligencia generálta végtelen személyre szabottság és annak tespesztő kényelme.

Miközben az edzőtermek megtelnek testtudatos, kalóriaappos, táplálékkiegészítős és ezen a téren egyébként tiszteletre méltó módon művelt és esztétikailag igényes emberekkel (a kacsacsőrtől, botoxotól és társaiktól nagyvonalúan tekintsünk el), az emberi kultúra nagyobbik – írott, nem személyre szabott, befogadásában nem habkönnyűre egyszerűsített – része hozzáférhetetlen lesz számukra. Vagy ami még rosszabb: értelmetlen.

A szélsőséges materializmus az ember, a generatív mesterséges intelligencia pedig a kultúra jelentőségét kérdőjelezi meg. Ha az ember pusztán szerves anyag, sejtek kombinációja hormonokkal meg neuronokkal lélek és személyiség helyett, a szerves anyag pedig lebomlik, majd táplál valami mást, hát nem lényegtelen, mi volt előtte? A digitális konvergencia bitekre bontott mindent: betűt, képet, hangot, az MI által ezek tetszőleges formában újra- és újrakombinálhatók, a befogadók kényelmét követve egyre alacsonyabb és alacsonyabb szinten – hát van értelme Ajart olvasnunk?

Van, hogy nyolc- vagy tizenévesen ne a TikTok nevelje fel, hogy aztán ne a coach meg a sarlatán meg a ChatGPT-pszichológus modulja gyógyítsa újdonságként ható közhelyekkel – amiket persze nem is ismer, mert nem ismer semmit –, hogy felfogjon valamit a világból, és hogy a világ megmaradjon világnak. De mindez ott kezdődik valahol, ott, a babakocsiba adott tabletnél, az esti mesélés elmaradásánál. Vagyis századunk legdrágább valutájánál: a másik emberre fordított időnél.