Nem múlt el, nincs vége, az örömhír visszhangzik ma is

„Túl vagyunk rajta!” – hangzik fel sokszor a megkönnyebbült sóhaj karácsony másnapján. Megvolt a családi ajándékosztás, találkoztak az egymást ki nem álló rokonok, volt vállveregetés, kínos feszengés meg minden. Egy évig megint mehet minden a maga medrében. „Melyik streamingszolgáltatót nézzük?”

„Elmúlt?” – kérdezi bánatos szemekkel egy kisgyerek. Ő még átélte a varázst, amire egy életen át emlékezni fog: a fa fényei, az otthon melege, a jó illatok. A becsomagolt dobozok bontogatásának izgalma, az új játék, a szülők szeretete.

„Megint kevesebben nyújtanak majd ide egy szendvicset” – gondolja talán Anton, azután jobban összehúzza magát rongyos takarója alatt a körúton a hűvös decemberi szélben.

Vége van, gondoljuk ilyenkor.

Pedig sokan alig tudták kivárni. Már 22-én állt a fa, októberben szóltak az irodában a karácsonyi slágerek (Last Christmas már megint!), az ablakra erősített fényfüzérek a halloweeni tökölődés után két nappal már világítottak. A várakozásra sem tudtunk várni, az adventet pedig kiiktattuk, ajándék-hajtóvadászatot formáltunk belőle. 

Aztán tessék, pár óra alatt vége, ennyi volt, lehet tovább sodródni. (Tessék mondani, mennyibe’ a lencse, a virsli, a pezsgő? Szabad már harmincadikán tűzijátékozni? Nem? Mindegy, ha nincs rendőr…) Úgy hisszük, a karácsony futó hóbort, valamiféle egyéjszakás kaland a cukorszirup-szeretettel, vagy éppen rövid túlélőtúra rokonaink sűrűjében. Azután vége is.

Egyrészt nyolcada van, ami azt jelenti, hogy a karácsony nem csupán a szenteste és december 25. együttese, a következő napok az ünnepkör szerves részét képezik, másrészt az Ige megtestesülésének örömhíre nem redukálódik egyetlen napra, hanem állandóan visszhangzik az emberi történelemben, mint az üdvtörténet kiemelkedő eseményének hírül adása. Az angyalok szózata nem csupán aznap éjjel, a Betlehem melletti legelőn hangzott fel, de azóta is, minden percben és világszerte. Ebben a pillanatban is szeretnék hírül adni nekünk is, igen, Neked és nekem és mind a 8,2 milliárd testvérünknek, és szeretnék beleharsogni szívünk sötétjébe a szürke januári napokon éppúgy, mint a látszólag gondtalan július tikkasztó hőségében, csak legyünk végre készen rá, hogy meghalljuk. Hogy ne legyünk olyanok, mint akikről Szent János evangéliuma így írt; „Tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be.”

„Aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül” – hangzik el a mai evangéliumi szakaszban (Mt 10, 17–22). Állhatatosnak maradni egy instant világban, abban a korban, ami az azonnali, könnyű megoldásokra szoktatja a felhasználót, amiben azt halljuk, hogy minden lecserélhető, a szenvedés felesleges gyötrelem, a türelem a gyengéknek való, bűn és erény csupán fikció, első látásra nem tűnik sem helyesnek, sem kifizetődőnek. 

Az evangélium radikalitása pedig soha nem volt könnyű, egyetlen korban sem. Még szép, hogy most sem az. Ezért jár az állhatatosságért üdvösség.

Mert ez a tét: üdvösségre jutni. Karácsony ünnepkörében ez talán könnyebben láthatóvá válik, jobban kikristályosodik. „Sursum corda!” – hangzik a felhívás minden áldott szentmisében, azaz emeljük fel szívünket, hogy a valódi távlatokra legyen figyelmes, kiemelkedve e világból és arra összpontosítva, ami létezésünk célja és értelme. „Állhatatossággal őrzitek meg lelketeket” (Lk 21,19). Kell hozzá az állhatatosság. Kell hozzá a kegyelem. Kell hozzá a karácsony ünnepe során újjáformálódó, megtérő szív.

Emeljük hozzá a szívünket, buzgóbban, őszintébben, kitartóbban, mint eddig és újuljunk meg; nem formákban, nem erőlködve, nem a tanítást elhagyva, hanem lélekben, bűnbánatban, szeretetben, őszintén.

Áldott karácsonyt!

Nyitókép: PxHere