Szent Ferenc ma azt mondaná: fejezzétek be az öldöklést! – Kiss András Menyhért ferences szerzetes a Mandinernek

Mikor találkozott először Assisi Szent Ferenc alakjával?

Szülőfalumat, Vécset, ez a mátrai kis falut a feloszlatásuk előtt gyakran keresték fel ferences kolduló barátok Gyöngyösről, illetve lelkigyakorlatot is tartottak nagyböjtben és advent idején. Nagyszüleim pedig – egyszerű parasztemberek – jó viszonyt ápoltak a legendás Iglói Ignác atyával, akit így személyesen is ismertem. Nagypapám ötlete volt az is, hogy az esztergomi ferencesekhez menjek gimnáziumba. Itt kaptam az elhívásomat is érettségi előtt, pedig már az orvosira készültem…

Hogyan történt meg az elhívás?

Az én elhívásomban semmi különleges nem volt. Ugye az, hogy orvos szerettem volna lenni, úgy dőlt el, hogy a nagybátyám, aki elkerült dolgozni Pestre, majd elvégezte az orvosit, és ekkor már ismert pszichiáter volt, azt tanácsolta a szüleimnek, akikkel nem jutottam dűlőre, hogy mi is szeretnék lenni, hogy ha már így alakult, hogy

Esztergomban egyébként egy rettenetesen jó szerzetesi közösségben éltünk, kirándultunk, sportoltunk, és csak úgy, mellesleg, elég magas szinten megtanultuk a gimnáziumi tananyagot is. Néhány héttel az érettségi előtt a diákkápolnában azon töprengtem, hogy valóban szeretnék-e orvos lenni, és akkor megérintett az egyik atyának, Hajdú Antal atyának a példája, akivel sokat voltunk együtt, és egyfajta ferences ikon volt számunkra a tudásával, a vidámságával, az imádságos életével. Szent Ferenccel személyesen persze nem találkozhattam, de számomra Antal atya testesítette meg mindazt, amit Ferencről olvastam. Az ő példája elgondolkodtatott, és egyszer csak jelentkeztem a ferences hivatásra. Mire a prefektusom, Bozóki István atya azt mondta, hogy „ne szórakozz, Andriskám, inkább tanulj szépen, mindjárt itt az érettségi!”. Aztán, jóval később, egyszer csak odajött hozzám az ebédlőben, és megkérdezte: biztos vagyok-e ebben. Biztos voltam – s mivel matematika-fizika szakos tanárra volt ekkor nagy szükség a rendben, ide adtam be végül a jelentkezésem. Hát, így kezdődött.

Mit szóltak a szülei a döntéséhez?

Nem mondom, néhány hétig kicsit paffok voltak, azért egy falusi családban az orvos a fehér köpenyével egy óriási tekintély volt ekkoriban, nem beszélve a társadalmi előrelépésről. De aztán

Nem volt bennük csalódottság, inkább némi aggodalom, azért a hatvanas-hetvenes években az orvosi hivatás enyhén szólva is biztosabbnak tűnt, a vallásos embereket meg éppen, ha már nem is üldözték, de hátrányosan megkülönböztették. Ilyenkor szerzetesnek menni, hát, nem tűnhetett annyira racionális döntésnek.

Mennyire szenvedett hátrányt ebben az időben?

Különös szerencsém volt, mert én csak előnyt élveztem abból, hogy kispap vagyok, az egyetemen segítettek, szerettek, a többi hallgató és a tanáraim is. Egy kicsit azt is éreztem, hogy a Jóisten elhívott, de nemcsak elhívott, hanem meg is segít.

Szent Ferenc és a vidám szerzetesek

Hajdú Antal atya példáját említette, és itt visszahoznám Szent Ferencet, akinek a rendtársai már a 13. században énekelve, vidáman járták a falvakat és az erdőket, emberekkel beszélgettek, alaposan cáfolva a jelenlegi egyház-percepciót a bezárkózó, mogorva, kirekesztő papokról, szerzetesekről.

Szent Ferenc az igazi boldogságot kereste, s amikor megtalálta, ezért mindent odaadott – mint Máté evangéliumában az igazgyöngyért mindenét odaadó kereskedő; ez a kulcs. Hiszen fiatalember volt, Assisi ifjúságának virága, gazdag kereskedőfi, amikor lovag akart lenni, az édesapja megvette neki a legdrágább felszerelést és lovat, francia édesanyja hihetetlen érzékkel tanította énekelni, ő volt a fiatalok vezére, alkatából fakadólag imádták a szép assisi lányok, minden vágya, ami a mai fiatalok vágya is, teljesült, mondhatni, erőfeszítés nélkül. És merte feltenni azt a kérdést, hogy

és elkezdődött a keresés, aminek a végére Francescóból San Francesco, Ferencből Szent Ferenc lett. Ismerve az életrajzát, mindig voltak nehézségek, amik után tovább tudott lépni, és amikor úgy érezte, eltalált a Jóistenhez, igazi ujjongást élt meg. A lavernai stigmatizációs kápolnára is fel van írva: „Deus meus et omnia” – Istenem és mindenem. Ekkor jött az öröm, az ujjongás, a Naphimnusz, amikor ezt a rejtett kincset, ezt az igazgyöngyöt megtalálta.

Négy évtizede tanít gimnáziumban – hogy érzi, mennyire fogékonyak a mai gyerekek erre az üzenetre?

Nagyon nem szabad szidni a mai fiatalokat, rém aranyosak a maiak is. A keresésnek különböző pontjain találkozom velük, van, aki még egy felsőkategóriás telefontól remél boldogságot, más nagyon szeretné, ha az egyik csinos osztálytársnője a barátnője lenne, a harmadik utazgatni akar egzotikus helyekre. Ezek ugyanazok a vágyak, mint Szent Ferencéi, és tisztelettel kell lenni egy diák iránt, hiszen ugyanebben a keresésben van, keresi a kincsét, az igazi boldogságát. Ehhez tanárként csak úgy lehet viszonyulni, hogy egy kicsit én is keresem vele, segítek neki, ha gondjai akadnak, és segítek végiggondolni ezt az egészet. 

– én ennyit tudok, biztatni a mai gimnazistákat, hogy ők se elégedjenek meg közbülső állomásokkal.

Ha én gimnazista lennék, erre azt mondanám, hogy Ferencnek könnyű, hát ő mindent kipróbálhatott, nekem meg, tegyük fel, a felsőkategóriás telefon sem jutott még ki, majd ha megtapasztaltam, kiélveztem, továbblépek.

Van köztük, aki érvel ilyesmivel is. De én azt mondom, vannak azért elég intelligensek hozzá, hogy elgondolkozzanak, biztosan a tárgyi javak jelentik-e nekik az igazi boldogságot. Akár papként, szerzetesként, akár tanárként, nagyon fontos, hogy az ember csak kísérni, segíteni tud, nem én vagyok a megmondóember. És el kell tudni fogadni, hogy nekik sem könnyű, hiszen annyi információval, ingerrel bombázza őket a mai világ, amiben nehéz egy kicsit megállni, elcsendesedni. Ebben igyekszem nekik segíteni.

Ha már tárgyi javak és Ferenc, azt szokták esetleg így utólag a szemére vetni, hogy hát ténylegesen nem is a sajátját adta oda, hanem „apuci pénzéből” jótékonykodott?

Ezen aztán apuci be is rágott kegyetlenül, el is cibálta a saját fiát az assisi püspökhöz, hogy hát azért ez már most már mégis tűrhetetlen, hogy úgymond elszórja a családi vagyont. És erre van is egy nagyon ideillő evangéliumi rész, amikor azt mondja Jézus, hogy nem azért jöttem én a földre, hogy békét hozzak – ugye egy kicsit félre is értik ezt sokan –, hanem hogy kardot. Ebben benne van az is, hogy összevesznek akár családon belül az emberek, mert aki szomjazza az igazságot, és úgy véli, megtalálta, nem egyezik azzal, aki nem. Gondoljunk csak arra, amikor egy családban komolyabban megtér egy gyermek – ez a gond ma is megvan. Székely János püspök atya még gyerekként jó keresztény családban nőtt fel, és hallotta, hogy segíteni kell a szegényeket, aztán egyszer csak hazavitt egy hajléktalan bácsit, hogy tessék, itt a szegény, neki nincs hol aludnia, segítsünk rajta.

az meg mondta, hogy hát bezárta az ajtót, mert nem tudta, mit fognak „ezek” itt csinálni vele éjszaka – miután befogadták. Azért ott a szülők is megmondták a gyereknek, hogy várjál azért egy picit ezzel a szegények megsegítésével.

Szegények megsegítése – sokan a szemére hányják a rendnek, hogy bőven van vagyona, szép ingatlanok, míg Szent Ferencék az első kolostort sárból és vesszőből tapasztották, noha sokan közülük előtte gazdag emberek voltak.

A kérdés világos és érthető, de érdemes megemlíteni, hogy egyetlen szerzetesrend sem folytatja egy az egyben azt, amit az alapítói, mindegyik alkalmazkodik az adott korhoz, amelyben éppen létezik. Leó pápa, vagyis Róma püspöke sem úgy öltözik vagy él, mint Jézus tanítványa, Péter, az első pápa. Ahogy Szent Ferenc idejében is mást jelentett a szegénység – megjegyzem, éppen ő nagyon gazdaggá tette Assisit, hiszen az egész világról érkeznek zarándokok és érdeklődők –, úgy

Észszerű módon, a szegénységi fogadalom akkor is, most is szolidaritás a szegényekkel, ami most praktikusan azt jelenti, hogy a ferenceseknek a legegyszerűbb emberek életminősége kell hogy legyen a mérce. Amikor itt a Rózsadombon átvettem a szolgálatot, sokan javasolták, hogy cseréljük ki a konyhabútort, újítsuk fel ezt meg azt. Kérdeztem: lehet főzni a konyhában? Lehet. Akkor minek cseréljük ki újabbra, pompásabbra? 

Vagyis a szegénység mértékletesség.

És szolidaritás. Mondok mást: van az ember életében olyan helyzet, amikor már ferences szerzetes, és döntés előtt áll. Emlékszem, szálldogált a hó, és zártam volna be a rózsadombi templom ajtaját, és láttam, hogy ott feszik a betonon egy kartonlapon egy ember, egy hajléktalan a lépcsőn. A kulcs a kezemben volt – megtehettem volna, hogy bezárom a kaput, felmegyek a kényelmes, fűtött szobámba, és alszom egy jót vagy olvasgatok. De éreztem, hogy ez nem fog menni. Kinyitottam az ajtót és szóltam neki, hogy jöjjön be – aztán Laci bácsi, mert így hívták, ott aludt a templomunkban egy jó darabig, mert ott azért mégse mínusz öt fok volt, hanem tizenhét. Volt olyan hívő, aki fennakadt ezen, más meg azt mondta, hogy egy ferences nem is tehetett volna másként. 

Lát ebben mintázatot?

Nagyon vegyes a kép, szerintem ez nem vagyoni helyzet kérdése. Akikről gondoskodunk, hajléktalanjaink, ők sem egyformák persze, mi több, egymást sem mindig szívlelik. Máskor meg szolidárisak egymással. Van, aki szívesen jön cserébe dolgozni velünk itt a kertben, levelet söpörni, ilyesmiket, más meg nem akar. Vegyes a kép. Ami azt illeti, a Jóisten pedagógiája, hogy olykor a nagyon tehetőst tanítja alázatra például egy-egy betegséggel, és akkor már másképp megy el a kartonpapíron fekvő, elesett ember mellett, ha maga is megtapasztalta a kiszolgáltatottságot. Sok ilyen emberrel beszéltem.

Ha jól olvastam, éppenséggel a szolidaritás Szent Ferencben sem volt mindig benne – aztán megölelt és megsegített egy leprást.

Sőt, kimondottan undorodott a leprásoktól, a lova is eltanulta ezt – nagy lóbolond vagyok, tudom, hogy a ló nagyon érzékeny állat, lemásolja a gazdája reakcióit – és visszahőkölt a leprás szagától.

S aztán, ahogy le is írta, „ami nekem eddig nagyon keserű volt, az édessé változott”. Ez is valahol ez, rányílt a szeme az elesettekre, és megérintette a jó lelkiismeret öröme.

A keresztény környezetvédelem

Szent Ferenc lelkisége nem csak az emberekre, az állatokra is kiterjedt – most, amikor éppen vad zöld gondolatok járják át a világot, mennyire „versenyképes” ez a fajta keresztényi ökológiai szemlélet? Pláne, ha arra gondolok, hogy pont errefelé sokan frászt kapnak, ha megjelenik egy róka a kertjükben.

Eleve meg kell különböztetni a Szent Ferenc-i természetszeretetet és a, nem tudok jobb szót rá, ipari alapú ökológiai szemléletet, ami a mostani ideológiákat áthatja. Szent Ferenc maga sosem szakadt el igazán a korának valóságától, ahol azért a földművelés, szőlőművelés volt a legtöbbek munkája.

és ha ment az úton, és látott egy csigát, amire rátaposhattak volna, arrébb tette, megmentette, mert érezte, hogy az is Isten teremtménye, amelyért hálát kell adnunk, hogy van. Egyébként itt van a fő találkozási pontja is a kereszténységnek, a ferencességnek a buddhizmussal. Assisiben sem véletlen, hogy a keresztény zarándokok mellett a buddhisták, hinduk és különféle kisebb vallások képviselői járnak a leggyakrabban Szent Ferenc sírjánál – legalábbis én így látom, és nekem megadatott, hogy huszonötször ellátogathattam. Egyszóval 

Mit üzen a ma emberének Szent Ferenc – akár keresztény, akár sem?

Az első és legelső körben a békét, ami most különösen aktuális. Szent Ferenc a béke embere volt, nemcsak a fegyvernyugvásé, mint olyané, hanem a tiszteletadásé is a másik ember felé, a teremtett világ felé, s hogy ezzel a tisztelettel, szeretettel, megbecsüléssel adj hálát a Jóistennek azért, hogy emberi méltóságot kaptál tőle – tessék, ehhez még igazából kereszténynek sem kell lenni. Mint mondtam, a sírjához sem csak keresztények látogatnak el, mégis érezni mindenkin az elcsendesedést, amikor belép a sírhoz. Azért, amit az imádsággal ugye megfogalmaz: 

Ebben, azt hiszem, benne van minden. És amikor az a szerencsétlen fiatalember a lövészárokban van, a családja pedig otthon izgul, s az ima mondja, hogy „ahol szomorúság van, oda örömet vigyek”, az igenis úgy van, hogy be kell fejezni az öldöklést és be kell fejezni a háborút. Vagy, ahol az van, a családi széthúzást – mert amikor megbocsátunk, akkor nyerünk bocsánatot. Igen, ez a recept, ez az ima minden embernek használható. Voltak jobb és rosszabb korszakok is, de a napjainkban biztos, hogy aktuális.

Sokan azt mondják, hogy annyi seb esett már most – akár a külföldön dúló háboróban harcoló felek, akár a honi politikai összecsapások nyomán –, hogy innen nagyon nehéz visszajönni.

Lehet, én nem látom ezt lehetetlennek, hiszen a Jóisten a ma emberét legalább annyira szereti, mint a tegnapét vagy a holnapét, és az egyszerű keresztény ember is nagyon sokat tud tenni, ha Szent Ferenc alázatával él, és nem az egész világot akarja megmenteni, hanem csak azért a néhány emberért tesz valamit, akikkel aznap találkozott.

Ha Szent Ferenc üzenhetne a mai politikusoknak, mit mit mondana?

Hát biztos azt mondaná, amit Jézus mondott a búcsúbeszédében utolsó vacsorán, hogy „új parancsot adok nektek: hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!”. Ezzel nem fér össze, hogy rálövünk a másikra, hogy átverjük a másikat, hogy rágalmazzuk a másikat.

Ha ezzel le tudunk állni, akkor béke lesz.

(A nyitóképen: Giotto egyik Szent Ferenc-ábrázolása, részlet / Mandiner)

Korábbi anyagaink:

***

***