Az éjszakai Erdély

Ilyen se volt még, hogy egy öreg terepjáró hátsó ülésén pötyögjek a laptopba egy írást. Most ez van. Kolozsvártól harminc kilométerre lehetünk, a mai úti cél Gyergyószentmiklós, ami még majdnem háromszáz.

Például azt, hogy Las Vegas. Pedig a hágó utáni útszakaszt nagyon szeretem, Csucsa, Feketetó, Körösfő, a Király-erdő vonulatai, dél felől a Vlegyásza monumentális tömbje. Ezt most mind nem látom, csak felidézem magamban a képeket. Az éjszakai Erdély, ez is sajátos tapasztalat. Néhány hónapja láttam egy dokumentumfilmet Kós Károlyról, akinek a közeli Sztánán volt háza, a legendás Varjúvár. A filmben felbukkanó egyik archív felvételen Kós hangja hallható, ahogy valakinek meséli, hogy kertjének végéből miféle vidékre lát rá. Az egyik legmegrendítőbb szöveg, amit valaha hallottam.

Ahogy ezekről beszél, abban tényleg van valami, ami összeszorítja az ember szívét. Nem a leginkább giccsbe hajló Erdély-nosztalgiára gondolok, ezt Kós hírből sem ismerte, vagy ha ismerte is, nagyon távol állt tőle. Szikár, tömör, egyszerű mondatokban beszél, egy kavics vagy egy falevél egyszerűsége ilyen. Amit mond, az egy szemérmes és illúziók nélküli vallomás a szülőföldről, egy olyan ember konfessziója, aki mélyen és közelről ismeri az elé táruló tájat, de nemcsak a tájat, hanem a tájban élő embert, a táj hajlataiban rejtőző kultúrát, az építettet és a szellemit, és mindezeken túl azt a tényleg nem megfogható tüneményt, amit nevezzünk most a hely szellemének vagy a táj lelki karakterének. Alig hiszem, hogy valaha is hallottam embert, aki ilyen erővel és ilyen koncentráltan beszélt volna erről. Tájról beszélni vetkőztetőbb, mint a gondolatokról, írja egy jegyzetében Mészöly Miklós, és Kós Károly szavait hallva tisztán megmutatkozik ennek a mondatnak az igazsága. A táj nem egy elmekonstrukció, hanem az Univerzum egy apró részlete. Az Univerzumnak ez a számunkra ismerős és otthonos részlete a szülőföld.

A laptopom negyvenhat perc múlva lemerül, igyekeznem kell, de az írással nem lehet igyekezni. Elhagyjuk Kolozsvárt, és eszembe jut, hogy valahol itt játszódott le 2002-ben az a túlzás nélkül szürreális jelenet, amikor egy előttünk haladó teherautó platójáról egyszer csak lerepült egy méretes disznó, és a szerencsétlen centikkel az autónk szélvédője mellett süvített el. Ahogy visszanéztem, még láttam, ahogy az aszfalton nagyokat pattog és görög, széles vértócsát húzva maga után. Arról a huszonhárom évvel ezelőtti útról sokat tudnék mesélni, de most nem fogok, elég annyi belőle, hogy feleségül akartam venni egy gyönyörű cigánylányt Firtosváralján, aztán e látványosan kinyilvánított szándékom következményeként kis híján megkéseltek. Csíksomlyóra igyekeztünk egyébként, a búcsúra, ahonnan természetesen elkéstünk. Másnaposan, szédelegve kaptattunk fölfelé, a Kissomlyó és a Nagysomlyó közötti nyeregbe, miközben már mindenki jött lefelé. Csak mi négyen fölfelé, tízezrek lefelé. Szégyen, lelkiismeret-furdalás, sajgó agyvelő. Mintha egy ellen-beavatás démoni ügynökei lettünk volna. Nem voltunk mi méltók arra, hogy ott legyünk, ez nem is volt kérdés.

És ezzel együtt mintha egyre többen élnék meg büntetésként azt, hogy embernek születtek. Kós Károly egyszerűségében drámai vallomása a sztánai kertben számomra annak a bizonyítéka, hogy létezik a „méltónak lenni” pozíciója, aminek persze semmi köze a „méltóságot mindenkinek” ostoba jelszavához. A méltóságot nem úgy osztogatják, mint a sört és a virslit a városligeti majálison. A méltóság munka.

Ezeket az utolsó mondatokat már Parajdon írom, egy vadőr házában. Itt kötöttünk ki, nem Gyergyószentmiklóson. A házigazda épp a Déli-Kárpátokban vadászik zergére, mi az emeletre fészkeltük be magunkat. A nagy csendben hallom a kert végében zúgó patakot. A levegő élesebb, mint otthon, és átjárja a bükkfa füstjének csodás illata. A holdfényben szépen kirajzolódnak a Görgényi-havasok vonulatai. Dobai Péter írja a Vadon című regényének hőséről, Batiszy Kristóf honvédszázadosról, hogy „elsajátította a magashegységi magatartást”. Nem értem, mit jelent ez, de azt hiszem, sejtem. Itt most egy lépéssel közelebb vagyok a valósághoz. 

***

***