Mondhatott volna-e nemet Mária? – elmélkedés a legszabadabb igenről

A katolikus keresztény tanítás talán egyik legtöbbször félreértett fogalma a szeplőtelen fogantatás. Sokakban máig az a téves nézet él, hogy Jézus fogantatására vonatkozik, ám ez nem azonos azzal a hittétellel, hogy Mária szűzen foganta és szülte Jézust. A katolikus egyház ezzel a kifejezéssel Szűz Mária saját fogantatására utal: vagyis arra, hogy Mária már édesanyja, Szent Anna méhében az eredendő bűntől teljesen mentesen fogant, „Isten különleges kegyelméből, a Megváltó Jézus Krisztus érdemeire való tekintettel”.

Az immakuláció olyan kiváltság, amelyet a római katolikus egyház csak Szűz Mária esetében ismer el. Arra a – történelemben egyszer, egyetlen ember esetében előforduló – isteni kegyelemre mutat, amely elővételezi azt a megváltást, amelyet Krisztus később minden ember számára megvalósít. Gábriel arkangyal az angyali üdvözletben így szólt Máriához: „Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes.” De mit jelent az, hogy valaki kegyelemmel teljes (latinul: gratia plena)? 

Ehhez első körben nézzük meg, mi is a kegyelem. A keresztény tanításban a kegyelem Isten ingyenes, megelőző szeretete és belső ajándéka az ember számára, amely gyógyítja a természetünket, felemeli, átformálja a szívünket, és képessé tesz minket az isteni életben való részesedésre. Isten ugyanis azt akarja, hogy minden egyes ember üdvözüljön. Csakhogy az emberiség – éppen az áteredő bűnnel – elvesztette azt a kegyelmi rendet, amelyet az első ember a maga és utódai számára kapott, s ezzel tulajdonképpen „kizárta magát” az üdvösségből. 

Fontos, hogy a latin plena (vagyis: teljes) kifejezés nem mennyiséget jelöl, tehát nem azt jelenti, hogy Máriának „sok kegyelme van”, sokkal inkább egy olyan állapotot vagy létmódot, 

Vagyis a kegyelem benne nem szerzett, hanem kapott, és nem egyszeri, hanem állandó isteni tevékenység. Ez azt jelenti, hogy Mária életének első pillanatától fogva a megszentelő kegyelem állapotában volt. Isten azért mentesítette őt a fogantatása pillanatában minden bűntől, hogy majd később – ha Mária is elfogadja – meg tudja szülni Isten Fiát, Jézust, vagyis Istenszülő (Theotokosz) lehessen.

Mária – ahogy a dogma is hangsúlyozza – nem saját erejéből bűntelen, és nem is független Krisztus megváltó művétől. Kiváltságának oka éppen a rendkívüli hivatásában rejlik: hogy Krisztus anyja legyen, és így az egész emberiség megváltásának kapujává váljon.

Persze ez felvetheti azt a kérdést – legalábbis bennem felmerült korábban –, hogy ez a megelőlegezett kegyelem vajon mennyiben fér össze a szabad akarattal. Az érdekelt, hogy vajon mondhatott volna-e nemet Mária, ha a megelőlegezett bűntelenséggel már kezdettől fogva Istenszülőségre volt „szánva”. A katolikus felfogás azonban nem úgy tekint a bűnre, mintha az a szabadság egy lényeges feltétele volna, hanem épp ellenkezőleg: 

Így az eredendő bűntől mentes lét nem kevesebb, hanem több szabadságot jelent. Kovács Zoltán mariológus atya szerint a bűnt nem tapasztalt lét szentsége és igazsága, vagyis a szeplőtelenség nemcsak Mária természetének sajátossága, hanem a bűnbeesés előtti állapoté is. Nem arról van szó tehát, hogy Mária ne mondhatott volna nemet, hanem arról, hogy az ő akaratát nem terhelte az a bűnre hajlást eredményező belső törés, ami bennünket igen. 

A szeplőtelen fogantatás kegyelme tehát nem „előre programozott döntés”, hanem egy olyan isteni ajándék, amely lehetővé tette, hogy Mária a teljes emberi szabadsággal – a bűn terhe nélkül – dönthessen. Vagyis szabad akaratából azt akarhassa, amit Isten akar. Így maga vált a kegyelem „terévé”, amelyben szabadon és teljesen együttműködött Isten üdvözítő tervével. Hogy egy fordított példával szemléltessem: egy tökéletes szeretetben élő ember nem azért „nem tud” például megcsalni valakit, mert nincs rá szabadsága, hanem mert szabadsága teljes fényében saját lényegével totálisan ellentétes lenne a hűtlenség. És ez a „nem akarja” sokkal magasabb rendű, mint a „nem teheti”.

A szeplőtelen fogantatás célja tehát nem Mária döntésének előzetes biztosítása, 

A szeplőtelen fogantatás tanítása fokozatosan vált világossá az Egyház hitében és teológiai gondolkodásában. A 431-es efezusi zsinatig Mária kiváltságait elsősorban a „második Éva” szerepében értelmezték: vagyis az istenanyasághoz méltó szentségben, valamint az Istennek teljesen átadott, önajándékozó szüzességben. 

A korai egyházírók szerint Mária „testben és lélekben egészen szent” volt; s bár születése természetes módon történt, „kegyelemmel teljesként” tisztelték. Nazianzi Szent Gergely megfogalmazása szerint például Mária „egészen megtisztult, mielőtt Fiát foganta”. Ez a meggyőződés ugyan még nem állította kifejezetten azt, hogy Mária mentes volt az áteredő bűntől, de már jelezte, hogy az Egyház különleges kegyelmi kiváltságokat tulajdonított neki.

Az efezusi zsinat után a tétel még inkább kibontakozott – különösen a keleti egyházatyáknál –, és ez a vonal az 1054-es egyházszakadás után is megmaradt. Csak jóval később, a 16. századtól – részben a protestantizmus hatására – jelentek meg az ortodox teológiában számottevő ellenvélemények. A 7. századtól kezdve a keleti egyházban már ünnepelték Mária fogantatásának napját, majd az ünnep a 9. századtól a nyugati egyházban is elterjedt. A 13. századtól kezdve pedig a teológusok már egyre inkább a szeplőtelen fogantatás értelmében magyarázták az ünnepet. 

Akik ellenezték, többnyire nem elvi okokból tették, hanem egyértelmű érvek hiányára, illetve arra hivatkoztak, 

Ezt a nézetet képviselte többek között Aquinói Szent Tamás és Clairvaux-i Szent Bernát is. Duns Scotus és a tan védelmezői viszont arra mutattak rá, hogy Mária ugyanúgy rászorult a megváltásra, de nála Isten a megváltás kegyelmét mintegy elővételezetten alkalmazta, vagyis Krisztus érdemeit a fogantatás pillanatában érvényesítette.

A tridenti zsinat (1545–63), amikor az áteredő bűn egyetemességéről tanított, kifejezetten jelezte, hogy Máriát nem kívánja e tanítás alá vonni, így a kérdést nyitva hagyta, lehetővé téve a későbbi dogmatizálást. Az Egyház szerint a szeplőtelen fogantatás kinyilatkoztatott igazság, amely azonban hosszú időn át más hittételekbe „belefoglalva” volt jelen. A dogmafejlődés folyamata tette világossá azt, ami a hit szívében kezdettől fogva jelen volt. IX. Pius pápa 1854-ben ezért nem új tanítást hozott létre, hanem azt hirdette ki ünnepélyesen, ami az Egyház hitében már régóta élt.

A Szentírásban a hagyomány két helyet tekint a tan alapjának: az ősevangéliumot (Ter 3,15) és a Napba öltözött Asszony képét (Jel 12,1). 

Tehát az asszony fia mellett maga is részes a győzelemben, ezért a hagyomány szerint az asszony itt nem lehet Éva, csakis Mária. A másik alapvető szöveg pedig a fent már említett angyali üdvözlet, amelyben a „kegyelemmel teljes” megszólítás – ahogy már kifejtettem – arra utal, hogy Máriában olyan kegyelmi teljességnek kellett jelen lennie, amely méltóvá tette őt az Istenszülőségre.

Végezetül fontos leszögezni, hogy a szeplőtelen fogantatás tanát sohasem szabad elszakítani a megváltás egészétől és Krisztus személyétől. A megváltás kegyelme Máriában érte el sajátos módon a legmagasabb fokot, mert ő egyedülálló módon állt kapcsolatban Krisztussal – mind anyasága, mind hite révén. Ezért kapta Krisztus kegyelmét páratlan módon. 

És mint ilyen, benne ragyog fel az Egyház előképe is, így illett, hogy egész élete mentes legyen a bűn terhétől. Ahogy az Efezusi levél írja: „ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen”.

***

(Nyitókép: A Szeplőtelen Fogantatás szobra a római Piazza di Spagnán / Mandiner)