Gyönyörködve nézzük egymást Anyánkkal – de csak onnan látszik a Teremtés igazi ragyogása, ahol Ő van

2018 óta pünkösd hétfőn van a Boldogságos Szűz Máriának, az Egyház Anyjának kötelező emléknapja. Mivel a Mandinernél idén igyekszünk az egyházi év ünnepeiről és fontosabb emléknapjairól személyesebb hangvételű írásokkal is megemlékezni, így nem volt kérdés, hogy dukál egy ilyen a mainak is.

Nem tervezek teológiai értekezést arról, hogy leírjam, mi is ez az emléknap pontosan, mert az a képzett teológusok reszortja.

Csupán azért ragadtam tollat, hogy megpróbáljam bemutatni egy bizonyos megközelítésből a katolikusok (és az ortodoxok) – néha ömlengőnek tűnő, de valójában többnyire lírai és kifinomult – Mária „mániájának” értelmét.

Előtte azért röviden idéznék Zoltán atya írásából, hogy a fogalmazás szabályai szerint mégis csak tisztázzam valamennyire soraim tárgyát.

„Az Egyház Anyja titulus, mellyel 1980 óta a loretói litániában is megszólítjuk a Szűzanyát, jóllehet sokak számára idegenül hangzik, közelebb hozza a hívők számára Mária istenanyaságának azt a »kiterjesztését«, melyet Fiának misztikus Teste, az Egyház irányában él meg, és amelynek köszönhetően mi magunk, Krisztusban megkeresztelt emberekként Máriára mint égi Édesanyánkra tekinthetünk. Valóságos, »hús-vér« anyaságról Mária esetében nyilvánvalóan csak Fiának irányában beszélhetünk, és ezt joggal hívhatjuk istenanyaságnak, mert az Igét foganta és Jézus Krisztust szülte világra, aki „valóságos Isten és valóságos ember”. Az Egyház Anyja titulus mögött az Egyház irányában nem szülőanyaságot feltételezünk, hiszen Mária nem fizikai értelemben „szüli” az Egyházat, illetve annak tagjait, hanem lelki értelemben. Hasonlóan ahhoz a kapcsolathoz, mely a »szeretett tanítvány«, János apostol és az Istenszülő között áll fenn attól a perctől, hogy a kereszten haldokló Jézus egymásra bízza őket” – írja Kovács Zoltán, aki később frappánsan hozzáteszi: „Mint egy »végrendelet«, úgy hangoznak a kereszten Jézus ezen szavai.”

Érdekessége Kovács cikkének, hogy kitért arra a problémára is 2018-ban,

A mariológus amellett érvel, hogy akadálya semmiképpen sem lehet. Ha megnézzük a néhány napja megrendezett csíksomlyói búcsú példáját, amelyet manapság már a „nemzet egységét kifejező vallási eseménynek” is szoktak nevezni, és amely nem mellesleg egy katolikus búcsúmise a Napbaöltözött Boldogasszony tiszteletének jegyében, akkor látni rá esélyt, hogy valóban nem feltétlenül botránykő a Szűzanya a protestáns honfitársaink számára.

De tényleg nem akarok erre elkanyarodni, ezt csak amolyan kedves, baráti „rosszindulatból” jegyeztem meg. Enyhe csipkelődés az egész, semmi több.

Ezt pedig biztosan soha nem fogom olyan jól megfogalmazni, mint ahogy Babura László katolikus pap, egyháztörténész fogalmazta meg majdnem száz évvel ezelőtt.

„Tapasztalati tény, (...) hogy egy erényes személynek puszta látása hatalmasan arra öszötnöz, hogy őt utánozzuk” – írja Babura László Paolo Segneri jezsuita hitszónokot idézve Szent József – elmélkedések az ő litániája alapján című könyvében.

Babura ezt a gondolatot a továbbiakban igen érzékletesen bontja ki történelmi példákat segítségül hívva: „Sz. Lucián történetében olvasni, hogy

ép azért Maxim császár is, valahányszor ítélőszéke elé állíttatta, mindig függönyt tétetett maga és a szent közé, miként Athénben szokás volt vádlottaknak elitélésekor; olyannyira félt ugyanis hogy az ő látásának hatása alatt maga is kereszténnyé lesz. Sőt sokszor ilyen tökéleteseknek képe vagy szobra is ilyen csodálatos erővel hat a szemlélőre”.

Később azt is írja,

Mily buzgóság, mily szeretet loboghatott fel akkor József szívében, mikor ő állandóan nem egy holt képet, hanem magát Máriát nézhette, vele társaloghatot, őt mindenüvé elkisérte, vele egy szobában lakott s egy asztalnál étkezett? Csatlakozzunk sz. Józsefhez, hogy vele együtt szolgáljuk Máriát. Minél többször nézzük őt, annál jobban fogunk megerősödni az erény szeretetében, a bűn utálásában.”

De általában a szentek és az angyalok tiszteletének van egy ennél is fontosabb aspektusa. Erre néhány hete ébredtem rá. Abban a pillanatban, amikor mise alatt a Dicsőség közben felnéztem a szentély feletti festett üvegekre (eredetileg Róth Miksa keze munkái voltak, de a nagy részüket sajnos a háború után rekonstruálni kellett). Ott sorakoztak a szentek, színes ruháikat még nem sütötte meg a napfény, sötétes homályban ácsorogtak a magasztos rémalakok és hallgatták a hívek énekét, én meg néztem őket. Aztán ráébredtem: nem én, nem mi nézzük őket. Ők nézik az ünneplő népet és gyönyörködnek a liturgiában. Banális megállapítás hívők számára ez, tudom.

Így már az sem zavar annyira, hogy egyik vatikáni látogatásom álkalmával sem tűnt fel igazán, milyen csodálatos mozaik néz le a Szent Péter térre: a Mater Ecclesiae, az Egyház Anyja.

Nem mondom, hogy nem bánom, de megnyugtató a tudat, hogy akkor is néznek, amikor az én figyelmem kihagy. És ahonnan a Szűzanya nézi az Isten tervét és abban minket, Gyermekét, az Egyházat, onnan látszik csak a Teremtés igazi ragyogása. Oda vágyom én is.

***

(Nyitókép: R.J. / Mandiner)