A fontos és a legfontosabb

Vannak olyan mondatok, jelenetrészek vagy akár teljes jelenetek az Evangéliumban, amiken az ember egyszerűen átsiklik, miközben már a következő fordulatot várja. Pedig a Szentírásnak minden apró részletébe titkok vannak elrejtve – olykor a legkisebbekbe is egészen nagyok. A titok sokféle lehet: szavakba zárt élő valóság, félmondatokba rejtett vigasztalás, útmutatás vagy ígéret, egy-egy – erények gyakorlása által – kimunkált belső attitűd vagy valamiféle mélységes megtapasztalás lenyomata hosszú szakaszokon át kibontva.

Ez a látszólagos figyelmetlenség azonban nem pusztán emberi mulasztás eredménye, hanem egyszerűen van, ami természetéből fakadóan marad rejtve: éppen addig és éppen azok előtt, ameddig és akik előtt rejtve kell hogy maradjon. A Biblia titkai nem tárulnak fel egyetlen pillanat alatt – az Ige mélységei csak azok számára nyílnak meg igazán, akik állhatatosan és kitartóan olvassák. „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket, és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad. Igen, Atyám, így tetszett neked.”  

Amikor az ember elkezdi lapozgatni a Bibliát, az olvasás elején talán még csak a nagyobb történetek, a világos tanítások és az ismert példázatok vonzzák a figyelmét, de ahogy nap mint nap visszatér az Íráshoz, egy különös folyamat kezdődik: 

Idővel nemcsak a fejezetek, hanem az apróbb részletek is beszélni kezdenek, s ezáltal egyre mélyebb összefüggésekre ébredhetünk rá. Egy-egy félmondat, egyszerűnek tűnő szó vagy igealak mögött is hatalmas lelki kincs rejlik. A Biblia ma is élő és ható – így aki hittel és kitartással forgatja, az előtt feltárulnak azok a mélyrétegek is, amelyeket csakis Isten Lelke tud megvilágítani. Mindezt csak azért írom le, hogy kontextusba helyezzem azt, amiről ebben a cikkben szó lesz; a fentiekről egy korábbi, „Amikor az Igét olvasod, az Ige is olvas téged” című cikkemben már írtam részletesebben.

Amiről most beszélni szeretnék, az egy konkrét jelenet, s annak is egy kis részlete János evangéliumának 20. fejezetéből. Mária Magdolna Jézus sírjánál történt látogatásának apró részletei ugyanis pontosan olyanok, amelyeken hajlamosak vagyunk gyorsan átfutni a feltámadás ragyogó örömhíre felé haladva. A szóban forgó történetben az áll, hogy a feltámadás után Mária Magdolna sírva keresi Jézust a barlangban, de az üres. Röviddel ezután megjelenik neki a feltámadott Krisztus, ám az asszony nem ismeri fel, azt hiszi, hogy a kertész az; végül, miután Jézus megszólítja őt – „Mária” –, felismeri szeretett megváltóját. Igen, szándékosan hagytam ki azt az apró részletet, ami felett – mióta ezt a történetet ismerem – mindig átsiklottam. 

Noha a köztudatban így maradt meg, okkal, hogy a sír üres volt, hiszen a lényeg, vagyis Krisztus teste valóban nem volt ott (és ennek még jelentősége lesz), a történet úgy szól, hogy „amint ott sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy két angyal ül ott fehérben, ahol előbb Jézus teste feküdt; az egyik fejtől, a másik meg lábtól. Azok így szóltak hozzá: »Asszony, miért sírsz?« Ő ezt felelte nekik: »Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették.«” Majd ezután jelenik meg neki a Feltámadott.

Azt hiszem, Mária Magdolna találkozása és rövid párbeszéde az angyalokkal megérdemli, hogy egy kicsit megálljunk és elidőzzünk mellette. Ez ugyanis nem csupán egy szép kép, amit az evangélista azért használt, hogy színesebbé tegye a jelenetsort; János itt egy igencsak mély spirituális történést ír le, ami tulajdonképpen a keresztény misztika egyik legbensőbb dimenzióját tárja fel: 

„És látta, hogy két angyal ül ott fehérben...” – mondja az evangéliumi szöveg. Mária Magdolna részéről azonban nem jelenik meg semmiféle félelemreakció, nem történik látványos elragadtatás vagy földre rogyás, sőt, még csak azt sem kérdezi meg az angyaloktól, kik ők. Egyszerűen csak párbeszédbe lép velük, és teljes természetességgel válaszol nekik a feltett kérdésre, hogy miért sír: „Elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették.” Egészen olyan, mintha számára az angyali jelenlét már ismerős volna. Mintha nem először tapasztalt volna ilyet.

Az, hogy valaki angyalokkal beszélget a Bibliában, sosem rendkívüli spirituális adottságot, hanem inkább valamiféle tiszta belső állapotot jelez. A keresztény hagyományban az angyali világ észlelése mindig összefügg a lélek állapotával és az erények gyakorlásával: az alázattal, bűnbánattal, megtisztulással, engedelmességgel. Ábrahám, Jákob, Mózes, Illés, Józsué, Zakariás, Mária, József, Jézus vagy Szent Pál mind-mind interakcióba léptek angyalokkal – és még hosszan lehetne folytatni a sort. Azonban ez a fajta finom észlelés nem csak a bibliai alakok sajátja.  

Szent Bonaventura feljegyzései alapján például tudni lehet, hogy Szent Ferenc, amikor templomokat kezdett el helyreállítani, egyszer csak „arra a helyre ért, amelyet Porciunkulának hívnak”, és egyre többet tartózkodott ott, „mert érezte az angyalok gyakori látogatását” – azóta pedig tudjuk, hogy végül az itt található kis kápolnában rakta le a napjainkban 800. születésnapját ünneplő ferences rend alapjait, itt találták meg társaival együtt a hivatásukat, innen indította el a klarissza nővéreket, s végül itt fejezte be földi pályáját is, amely átmenet (tranzitus) volt az örök életbe. Szent Ferenc azért választotta azt a helyet, mert a mélyben tudta: a hely látogatva van. 

Aki angyalokkal beszélget, úgy van jelen ebben a világban, hogy közben már a másik rend szerint érzékel. Magdalai Mária is ilyen belső hallással rendelkezett. Ez a belső attitűd egyfajta átmenet a testi világ rendjéből a feltámadás világának rendjébe. Mária Magdolna, amikor az angyalokkal beszélget, ugyan nem tudja még, hogy hamarosan felismeri majd Jézust, de a lelke már átlépett a fájdalomból a valódi látás állapotába. Nem a fizikai szeme látja az angyalokat, és nem a fizikai füle hallja őket, hanem a megtisztított szíve, és ugyanezen szív ismeri fel végül a Feltámadott hangját is – „Mária” –, amely szóba Jézus tulajdonképpen a szeretet teljes történetét sűríti. Az a figyelem, amely képes volt érzékelni az angyalokat, abban a pillanatban felismeri az Urat, ahogy az a nevén szólítja őt.

Ezen a ponton talán érdemes arra is vetni egy pillantást, hogy vajon mi munkálhatta ki Mária Magdolna esetében ezt a fajta finom látást és hallást. Talán az őszinte bűnbánat, az ebből fakadó alázat és a megingathatatlan hűség kovácsolta ki ezt az ő esetében, ami onnantól kezdve növekedett benne hálából, hogy Jézus hét ördögöt űzött ki belőle. Tudjuk, hogy ezután az asszony Jézus egyik leghűségesebb követője lesz: hallgatja a tanításait, támogatja a szolgálatát, a könnyeivel mossa és a hajával törli meg a lábát, olajjal keni meg őt,

figyeli, hová temetik Jézust, hogy majd bebalzsamozhassa a testét, s végül ő a feltámadás első tanúja is. Talán a hűség e mélysége nyitotta meg a szemeit arra, amit mások nem láttak; s mint ilyen, joggal nevezik őt az apostolok apostolának.

De lépjünk még egyel tovább. Az, hogy Mária Magdolna észreveszi az angyalokat – ám mégsem tulajdonít nekik túlzott jelentőséget –, semmiképpen sem passzivitás részéről vagy közömbösség Isten hírnökei irányába; épp ellenkezőleg. Olyan figyelem ez, amely már nem kapkod a látványosság után, hanem céltudatosan és hűségesen halad előre a keresés útján: 

Az angyali jelenlét sem zökkenti ki őt a keresésben, mert nem csodát vár, hanem személyes találkozást akar Krisztussal. Semmi sem tereli el a figyelmét, mert a szíve egyetlen irányba fordul: Jézus felé. Ez egy olyan magas fokú fókuszáltság, ami csakis az alázatban és engedelmességben kimunkált látásmód gyümölcse lehet. Valószínűleg sehogy máshogy nem jöhet létre.

Azt hiszem, a keresztény élet egyik, ha nem a legnagyobb kihívása, hogy megtanuljuk ezt a fajta figyelmet: nem a látványra, hanem a jelenlétre irányulót. Nem a csodát keresőt, hanem a nyitott, éber és alázatos figyelmet. Mária Magdolna története nem a kiválasztottak elérhetetlen példája, hanem inkább annak reménye, hogy a figyelem, az alázat és a hűség útján minden ember lelke eljuthat az élő Krisztussal való találkozásig. Mert aki így keres, az valóban megtalál, és ha szólítják, akkor tudni fogja, hogy ez az a hang, amely mindig is kereste őt. 

***

(Nyitókép: Tiziano Vecelli A bűnbánó Mária Magdolna című képének felhasználásával – R.J. / Mandiner)