Félő is, hogy ha közbelépnék, és valamiféle izgága agyalásba kezdenék, nem maradnék elég képlékeny és formálható. Pedig az ilyen időszakokban talán éppen az értelmem, az érzelmeim és vágyaim hajlítása a cél – az isteni felé. Nem hinném, hogy ez a harc és annak kimenetele tőlem függene. Nincs stratégiám, sőt, azt sem tudom, pontosan mi a tétje, ahogy a végét sem látom. Csak abban vagyok biztos, hogy nem lehet megkerülni, mert rólam szól; az én beleegyezésem és jelenlétem kell hozzá, még akkor is, ha olykor a puszta elviselésen túl semmit nem tehetek. Ha mindenáron meg akarnám oldani ezeket a helyzeteket, talán éppen azt akadályoznám meg, ami valójában történni akar.
Azt hiszem, ezen a szinten már nem arról van szó, hogy jól gondolkodom-e valamiről, vagy helyesen döntök-e egy kérdésben.
Inkább arról, hogy Isten előtt vagyok-e.
Hagyom-e, hogy ő munkálkodjon bennem. Mint egy mező, amelyet éppen szántanak. Bízom-e benne annyira, hogy valóban átengedjem az irányítást: azt a vágyat, hogy mindent megértsek vagy kézben tartsak. A legmélyebb változások ugyanis nem az én erőfeszítéseimből születnek, hanem abból, hogy helyet adok magamban Istennek.
Sokszor azt képzeljük, hogy a lelki élet egyfajta folyamatos aktív válaszadás: imák, döntések, belátások, megtérések. És valóban ezek is részei a hit útjának, de vannak olyan időszakok, amikor ezek egyszerűen hozzáférhetetlenek; és nem azért, mert elveszítenék a jelentőségüket, hanem azért, mert van, ami csak a mozdulatlanságban képes tisztulni, növekedni vagy szilárdulni. Amikor engedem, hogy az történjen bennem, ami Isten szerint szükséges.
A szellemi harcot többnyire ez a fajta csendes kitartás jellemzi, mintsem a nagy felismerések vagy drámai fordulatok.
Azok az út egy másik szakaszának sajátjai. De talán éppen ilyenkor formálja Isten a leghatékonyabban a lelkemet olyanná, amilyenné ő akarja. „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te.”
Nyitókép: cru.org