Mint a föld mélyén mozduló lemezek

Este tíz körül lehet, és én a Millenáris Parkban gubbasztok, a kis tó partján. Egyáltalán nem terveztem, hogy itt fogok ücsörögni, egyszerűen idáig hozott valami belső nyugtalanság. Ebben a napszakban már csak egy-két ember lézeng itt, viszonylagos csend van, de ha nem lenne, az sem zavarna, gyanítom, talán észre sem venném. Nagy, foltos halak úsznak el a lábam alatt, és néha átcikázik egy-egy denevér a víztükör felett, szárnyával a tavirózsák leveleit súrolva. Ez a látszólagos béke azonban nem oltja ki a mélyben rejlő nyugtalanságot, sőt, mintha ez a külső idill csak még élesebbé és jelenvalóbbá tenné azt, ami bennem feszül. 

Nem tudom pontosan megnevezni, mi is történik ilyenkor. Valamiféle harc ez, amit – egy ideje már rájöttem – nem tudok irányítani. Nem is igazán lehet értelemmel utolérni, hiszen annál jóval mélyebben zajlik, s mint ilyen, a gondolataim képtelenek lekövetni, egyszerűen csak rezeg bennem, mint a föld mélyén mozduló lemezek. 

Nem aktív résztvevőként vagyok jelen, inkább csak mint egy közeg, amely engedi, hogy ez a harc végbemenjen benne – anélkül, hogy beavatkozna. 

Félő is, hogy ha közbelépnék, és valamiféle izgága agyalásba kezdenék, nem maradnék elég képlékeny és formálható. Pedig az ilyen időszakokban talán éppen az értelmem, az érzelmeim és vágyaim hajlítása a cél – az isteni felé. Nem hinném, hogy ez a harc és annak kimenetele tőlem függene. Nincs stratégiám, sőt, azt sem tudom, pontosan mi a tétje, ahogy a végét sem látom. Csak abban vagyok biztos, hogy nem lehet megkerülni, mert rólam szól; az én beleegyezésem és jelenlétem kell hozzá, még akkor is, ha olykor a puszta elviselésen túl semmit nem tehetek. Ha mindenáron meg akarnám oldani ezeket a helyzeteket, talán éppen azt akadályoznám meg, ami valójában történni akar. 

Azt hiszem, ezen a szinten már nem arról van szó, hogy jól gondolkodom-e valamiről, vagy helyesen döntök-e egy kérdésben. 

Hagyom-e, hogy ő munkálkodjon bennem. Mint egy mező, amelyet éppen szántanak. Bízom-e benne annyira, hogy valóban átengedjem az irányítást: azt a vágyat, hogy mindent megértsek vagy kézben tartsak. A legmélyebb változások ugyanis nem az én erőfeszítéseimből születnek, hanem abból, hogy helyet adok magamban Istennek. 

Sokszor azt képzeljük, hogy a lelki élet egyfajta folyamatos aktív válaszadás: imák, döntések, belátások, megtérések. És valóban ezek is részei a hit útjának, de vannak olyan időszakok, amikor ezek egyszerűen hozzáférhetetlenek; és nem azért, mert elveszítenék a jelentőségüket, hanem azért, mert van, ami csak a mozdulatlanságban képes tisztulni, növekedni vagy szilárdulni. Amikor engedem, hogy az történjen bennem, ami Isten szerint szükséges. 

Azok az út egy másik szakaszának sajátjai. De talán éppen ilyenkor formálja Isten a leghatékonyabban a lelkemet olyanná, amilyenné ő akarja. „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te.”

Nyitókép: cru.org