Az oxfordi évem nemhogy nem hozza el a műfaj feltámadását, de a középszert is alig súrolja. Helyette óriási közhelyparádét kapunk, amit csak a viktoriánus költőktől vett melankolikus idézetek és a hamisítatlan angol kulissza ment némileg.
„Egy amerikai nő valóra váltja oxfordi egyetemi álmait, amikor beleszeret egy elbűvölő, ám súlyos titkot őrző brit férfiba, felforgatva tökéletesen eltervezett életét.” Ezzel a nyúlfarknyi leírással kínálja magát Az oxfordi évem, és nem is nagyon kapunk többet az egy mondatba beleférő tartalomnál:
a Netflix legújabb romkomja még a nyári estéknél is könnyebben illan el
– alig valami kis nyomot hagyva maga után.
És ennek nemcsak az oka, hogy a sztori alapját – egy nő elindul a vágyai után, és miközben magára, úgy az örök szerelemre is rátalál – már ezerszer láttuk, hanem mert az elvileg végzetesen egymásba gabalyodó főszereplők, azaz az Amerikából érkezett Anna De La Vegát játszó Sofia Carson és a hamisítatlan brit úriember Jamie Davenportot megformáló Corey Mylchreest között finoman szólva sem izzik a levegő.
Utóbbi nem túl szerencsés egy romantikus mozi esetében, pláne ha az unásig ismert és kiszámítható fordulatokkal operáló zsánerre még rápakolnak egy lassan ugyanúgy elkoptatottnak érzett másikat, aminek a Love story (1970) az Édes november (2001) vagy a közelmúltból a Mielőtt megismertelek (2016) az egy fokkal jobban sikerült előképei. Aki ismeri ezeket, könnyen kitalálhatja Az oxfordi évem nagy fordulatát, itt legyen elég annyi: az élet bizony nem mindig habos torta,
a sors pedig villámgyorsan végzetté alakulhat.
Utóbbitól pedig még az sem menti meg az embert, ha ideig-óráig az oxfordi egyetem vagy egy képeslapszerű vidéki angol kastély patinás falai közé bújhat a valóság elől. Bár ha van valami igazán említésre méltó a Julia Whelan 2018-ban megjelent Egy év veled című regényéből készült filmnek, az éppen ez: a helyszínek illő kulisszái a körülbelül a játékidő harmadától egyre melankolikusabbá váló és a szereplők által bőszen tanulmányozott viktoriánus költészet remekműveinek hangulatát is erősen a 21. századba varázsolni akaró történetnek.
A nagy akarásnak azonban, ahogyan az lenni szokott, ez esetben sincs igazán jó vége, és itt nem csupán a könnyfakasztónak szánt, mégis meglehetősen blődnek ható utolsó tíz percre kell gondolni. Hanem az összképre, ami olyan, mintha leltárszerűen, szép sorban felvonultatnák a kötelező műfaji elemeket. Köztük az újonnan szerzett, igen sztereotip módon ábrázolt ismerősökkel és barátokkal,
csak sajnos ez esetben sem ők, sem az angol humor nem csillognak
– nagyon messze vagyunk Rhys Evans Sztárom a páromban előadott igen emlékezetes performanszaitól.
Arról nem is beszélve, de erről különösen nehéz spoilermentesen írni, hogy mennyire káros bizonyos egészségügyi folyamatok ennyire hiteltelen módon való ábrázolása. Nyilván senki nem a szenvedések premier plánban való mutogatását várná el egy alapvetően a földi időtől nem függő, örök szerelmet ünneplő alkotástól, de kicsivel több realitás nem ártott volna. Az talán megmentette volna Az oxfordi évemet a süllyesztőtől, és segített volna az egyébként tagadhatatlanul bájos Sofia Carsonnak legalább kikacsintani a szintén nem túl izmos Álomlistával már alaposan magára zárt skatulyából. Így maradt az alig középszerűség és a nyomában járó kérészéletű streamingsiker.
Nyitókép: Netflix
A Tisza eltörölné a védett benzinárat, a rezsicsökkentést, évi 1,5 millió forintba és 20 százalék feletti inflációba fájna minden magyarnak Magyar Péterék terve. Itt a Mesterterv legújabb adása.
Nyitott párkapcsolat, házasságtörés, LMBTQ és metoo-ügy: mindegyik ütőkártyáját kiterítette a Netflix.
Nem vették jó néven a legutóbbi nyilatkozatát.
A bő másfél órás játékidőben egyetlen emberi momentum sincsen.
Ami a szívén, az a száján.
Szerinte tisztelni kell a vallást és a sokszínűséget.
Lényegében elrabolták egy ember életét, az érintettek azonban persze mindent tagadnak.
Magyar Péter pártja eltörölné a rezsicsökkentést, a védett benzinárakat, ami havonta több tízezer forint plusz kiadást jelentene a családok számára.
