Kepes karácsonyi interjúja: amikor a kádergyerek eligazítja tétova „népét”

„Kepes karácsonyi interjúja: amikor a kádergyerek eligazítja tétova »népét«

Emlékszem a konzervatív haverjaimra, akik azt mondták, hogy Kepes András vörös hátteréről ne írjak, mert ő olyan rendes »ájrópai értelmiségi«, és nem is politizál. Ez már akkor sem volt igaz. Már az utóbbi. Kepes már az Antall-kormány idején is politizált – gondolhatjátok, hogy nem az MDF mellett –, ahogyan ezt fel is idéztem a róla szóló Fekete lexikonban. [Youtube]. Nem is tetszett neki. Adott volt a válasza: propagandista lettem. Mi más?

Azt is megjegyeztem, hogy »térválasztása« nem meglepő, egyrészt ez garantált reflektorfénnyel járt (a másik út pedig nehézségekkel, elhallgatással vagy lejáratással), ráadásul teljesen érthető, ha a vörös szőnyegen felnőve [az intézeti éveket gondosan lehasítva magáról], a szocializmusban aranyéletet élve, ide-oda utazgatva, Kepes Imre elvtárs és Kepes Imréné elvtársnő előbb eltaszított, majd megfuttatott gyerekeként felnőve nem a konzervatív, a patrióta oldalt választotta.

Ki választja a nehezebb ösvényt? Nem ez a probléma, hanem a lapítás. Őszintén, legalább a tükörnek ismerd be: igen, teljesen kivételezett helyzetben voltam a Kádár-diktatúrában. Igen, tehetséges voltam, de voltak rajtam kívül még tehetséges emberek, sőt, nálam tehetségesebb emberek is, akiknek az üzemi lap maradt. Még olyanoknak is, akik amúgy otthon, egy-egy megmentett, régi nyelvtankönyvből megtanultak egy-egy nyelvet. Nagyapámnak is volt egy. Abból tanult meg angolul.

Szóval a napfény választása: papírforma. Ahogyan az is, amit a huszonnégynek most elregélt. Okosan, látszólag nyitottan, nagylelkűen, »jó emberesen«, »kepes andrásosan«.

Ő az aggódó »ájrópai értelmiségi«, aki elmondja, hogy sajnálatos Magyarország történelmi megosztottsága [hüpp], sőt, az is, hogy »itt gyakoriak voltak a diktatúrák, a tekintélyelvű válaszok, ami a mai napig nyomot hagy« [megkettőzött hüpp].

Csak egy dolgot nem mondott el most sem Kepes András. Hogy az apja nagy energiával építette a legutóbbi diktatúránkat. Hogy ő – már a kis Kepes – részben ennek a diktatúrának köszönhetően, s mindenképp ebben a diktatúrában lett ismert tévés, majd ismert szerző, véleményvezér. S hogy ezek a posztkommunista felnőttek, gyerekek bizony szinte mind összetartottak, egy irányba húztak '90 után, s sokan úgy látták, hogy nem sok területet hagytak másoknak.

[Ha elmondta az interjúban, hogy az apja egy emberellenes eszmét szolgált, egy rettenetes rezsimet, amely a „legboldogabb végjátékában” örök időkre adósságcsapdába sodorta Magyarországot, akkor természetesen elnézést kérek. Valamiért azt gondolom, ezt ezúttal sem mondta el. Nem szokták.] 

Lábjegyzetként: remélem, egyszer megélem, hogy nem a kommunisták gyerekei tanítják nekünk a demokráciát. Én olyan boldog lennék. Ez a karácsonyi kívánságom! Olyan boldog lennék, hogy nem igaz. Viszont azt is tudom, hogy ez ábránd. A hatalomátmentés tökéletesen sikerült.

Szóval: megosztottság? Ha valaki ismeri a történelmünket, akkor – ha akarja – mindennek látja a racionális okát. Ahogyan a jelen problémáinak is. 

Segítek az új időkre fókuszálva: a magyar nemzet jelentős része '90 után úgy érezte, hogy ki van szorítva mindenhonnan. Leegyszerűsítve: a gyárakat bezárták, s közben nem kaptak vissza semmit. Az állomosítással elvett kis bolt visszaszerzésére már esély sem volt, de általában a régi jó föld maradékát is a helyi munkásőr bunkó fia kapta meg. Vagy legyen nem bunkó. Legyen ösztöndíjas. Világlátott, olvasott. Mindenesetre: már igazgató úrként gyakorolt kegyet. Talán a templomba is betévedt már.

A régieknek meg a maradék jutott. Vagy az sem: pereskedhettek évekig a régi földért egy jogászokból, üzletemberekből álló társasággal. Ismerek nem egy ilyen történetet. Íme az egyik: az egyik pereskedő végül felakasztotta magát, a másik meghalt rákban, a harmadik rámírt, hogy segítsek.

Nem tudok. Sohasem felejtem el ezt az érzést: hogy nem tudok segíteni.

A kilencvenes, kétezres években Budapestről, illetve az elitértelmiség nyűgjeiről, hamis félelmeiről szólt szinte minden, nem véletlenül lett a vidék a legerősebb bázisa a jobboldalnak.

Értelmiség? Művészek? Biztosan jólesett volna sokuknak, sok egyáltalán nem ismert remek írónak, művésznek, értelmiséginek, ha embernek nézitek őket. Mondjuk meghívjátok őket egy-egy Desszertbe. Vagy desszertre. De nem tettétek. A terepasztalon nem jutott hely másoknak.

Erre válaszul jött 2010. És a NER. Ti tudjátok a legjobban, ti, a posztkommunista értelmiség, amelynek egy része már 2010 után azonnal visítani kezdett. Nem te, te viszonylag (viszonylag) visszafogott voltál. Ott volt a többi. Mindenkinek megvolt, s megvan a szerepe. Akár tudatosan felvállalt, akár öntudatlanul eljátszott fő-, vagy mellékszerep.

S akkor indult el a »mindenszarizmus« korszaka. Újra. Az újabb diktatúrázás, az újabb – '90-ben és '98-ban már megismert – »mindenszarizmus«, amely lehetetlenné teszi a problémák kibeszélését. S ez nem a valódi problémákról szól. Nem a NER létező ügyeiről. Van elég. Hanem arról, hogy ti, kedves átmentett értelmiség, ti az esélyt sem adtátok meg a kibeszélésre. Már 2010-ben világgá üvöltöttétek, hogy itt »mindenszar«. S persze hozzásóhajtva: »ja, kérem, itt mindig is megosztottak voltunk«. A »mink hibája« [ezek a »mink« lennénk mi, »mucsaiak«] az egész!

Erre jött a válasz, akció, reakció, akció, reakció. De nem kell óvodásként azt keresnünk, hogy ki kezdte. Csak beszéljük ki a teljes történetet. Hogy mi történt itt '45 és 2010 között.

Részben ezért kettéosztott ma is ez az ország. Mert nincsen valójában kibeszélve semmi sem. A bukott SZDSZ-esek meg ugye felkapaszkodnának a ladikra. A sértett pesti értelmiséggel együtt. Ez történik éppen. 

Remélem, András, segítettem!”

Nyitókép forrása: képernyőfotó

***