Röpítsük vissza az országot 1975-be! Nincs mit tenni, az Ipsos kikutatta: magyarok tömegei vágynak vissza

Most, hogy az iskolákban már rendszeresek a különféle tematikus projektnapok és projekthetek, tulajdonképpen méltánytalan, hogy az iskoláskorból már kinőtt felnőttek nem részesülnek a jóból, már csak az egész életen át tartó tanulás jegyében is – ideje lenne változtatni ezen. Akár évente egy immerzív össztársadalmi projekthét, vagy akár csak néhány nap formájában,

Nem is kellene rögtön direkte azt prezentálni az élménypedagógia efféle eszközeivel, hogy miként viszonyul egymáshoz az „ennél rosszabb nem lehet” szövegű önszuggesztió és a „ha fenik a kést, a malacnak az ólban azért nem kell megmondani, hogy mi jön” tartalmú szakértői megnyilatkozás (és hogy aki magára vette a poloskázást, annak most érdemes-e csöndben tűrnie a vágósertésezést). Hanem kezdhetnénk mondjuk egy „1975” című demóval. A globális Ipsos közvéleménykutató ugyanis vizsgálatot végzett 30 országra kiterjedően, „Egyre jobb-e az élet? 1975 kontra 2025” címmel, amelyből úgy tűnik: magyarok tömegei gondolják egészen komolyan, hogy rosszabbul élünk, mint ötven éve.

Persze hogy mennyire hihetünk az adatoknak, az más kérdés – a kutatás online zajlott, Magyarországon és Lengyelországban például mindössze 500 fő megkérdezésével, a cég állítása szerint azonban a minták reprezentatívak a 75 év alatti lakosságra nézve, ezért hipotézisként induljunk ki abból, hogy legalábbis a tendenciák szintjén, de minimum az Ipsos által elért közegben a számok nagyságrendileg stimmelnek.

„Mindent egybevéve a hazája esetében hogyan írná le az emberek mai életszínvonalát 1975-höz viszonyítva?” – szólt az egyik kérdés, amelyre Magyarországon 48 százalék felelte azt, hogy 1975-ben jobb volt, 16 százalék vélte úgy, hogy kábé egyforma, és összesen 23 százalék állította, hogy 2025-ben jobban élünk, mint 50 éve. Utóbbi arány a 30 vizsgált ország közül csak Franciaországban volt alacsonyabb (21 százalék), ahol viszont Jacques Chirac időszaka az összehasonlítási alap – ezzel szemben a másik posztkommunista országként megkérdezett lengyelek kétharmada a 2025-ös életszínvonalat nevezte jobbnak, és csupán 14 százalékuk voksolt 1975-re.

Mielőtt bárki is értetlenkedve kérdezné, hogy mi ezzel a probléma, hiszen a lengyelek tényleg fejlődtek, Magyarország viszont mást se csinál, mint süllyed, jöjjön egy találós kérdés:

Akinek hozzám hasonlóan nincsenek személyes emlékei a ’70-es évekről, az az Autó-Motor magazin egyik 1975. februári számából is megtudhatja: aki akkor befizetett egy Škoda 100-asra, annak azt ígérték, hogy (elvben) decemberig hozzájuthat az autóhoz, „a Trabant Limusine-re vonatkozó igényeket azonban csak 1980-ra igazolják vissza”. A lap decemberi számából pedig a következő 3–4 évben szállításra kerülő Wartburgokkal kapcsolatban kiderül: „azt, hogy az első napi 45 000 igénylő közül kik kapnak 1976-os és kik 1979-es sorszámot, a szerencse dönti el”. 1978-ben az átlagos várakozási idő négy év volt – képzeljük el azt a mai fiatalt, aki most befizeti az előleget egy Daciára, hogy várhatóan 2029 végén hozzájuthasson. Vagy a mai vállalkozót, aki hat évet vár egy Barkasra.

Szemben a 2022-es 1,85 százalékkal. Míg 1980-ban a lakások bő negyede volt egyszobás, 2022-ben mindössze 8 százalék; mára már 1,2 millió lakásban van minimum 4 szoba, szemben az 1980-as 112 ezerrel. Tényleg nem ártana visszarepíteni a lakosságot pár napra az akkori „kényelembe”, ha már annyian vágynának oda – aki ma a kanapéról egyetlen áruházban 1387 különböző „tej” közül válogathat, kipróbálhatná, milyen az, amikor a közértben van a zacskós meg a zacskós.

Meg a telefonfülkéhez sétálásban: 1975-ben 508 ezer távbeszélő-fővonal létezett az országban – 2024-ben 2,5 millió, plusz 14,7 millió mobil-előfizetés.

De az Ipsos-kutatásból az is kiderül, hogy a megkérdezett magyarok közel kétharmada szerint 1975-ben boldogabbak voltak a magyarok, mint ma (ehhez képest az öngyilkossági ráta például közel háromszorosa volt a mostaninak); az egészségügyi ellátás pedig a válaszadók közel fele szerint volt jobb 1975-ben (a valóságban a csecsemőhalandóság például kilencszeres volt a maihoz képest, a szív- és érrendszeri betegségek miatti halálozás pedig közel kétszeres) – a 30 vizsgált ország közül e téren messze a magyarok látják a legrózsaszínűbbnek az ötven évvel ezelőtti helyzetet és a legsötétebbnek a 2025-öset. Nincs ez nagyon másképp az oktatási rendszer tekintetében sem: ott a 30 ország közül a legalacsonyabb arányként csupán 15 százalék látja jobbnak a mai körülményeket, miközben 59 százalék sírja vissza az 1975-ös viszonyokat, frontális oktatásostul, marxista olvasmányokkal terhelt orosztanításostul,

nem beszélve a korabeli újságok hiányzó tornatermek miatti kesergéséről és azon tankönyvelemzésekről, amelyek szerint ugyanazon tananyagot a XXI. századi tankönyv két és félszer több képpel, esetenként harmadannyi évszámmal, illetve háromszor annyi motiváló, gondolkodtató, hétköznapi valósághoz kapcsoló elemmel ismerteti.

„Szülőktől, gyerekektől sokszor hallom, hogy a tanító néni pofoz, ver, körmöst ad. Emlékszem egy tövig lerágott körmű, hétéves kislányra, akinek, ha csúnyán írt, körmöst adott a tanító nénije” – meséli egy gyermekpszichológus a Köznevelés című lap egyik 1979-es számában. Ettől függetlenül könnyedén lehetne találni az akkori iskolákban pozitív vonásokat, kár is, hogy az Ipsos nem kérdezett rá a konkrétumokra;

Ami pedig azt illeti, hogy dehogy süllyed a Nyugat: a vizsgált nyugat-európai országokban következetesen nagyjából duplaannyian (sőt, Belgiumban és Franciaországban négyszer annyian) gondolják, hogy jobb volt 1975-ben születni, mint 2025-ben; elsöprő többség véli úgy, hogy 1975-ben boldogabbak voltak az emberek (a hollandok itt a magyarokhoz hasonló számokat produkálnak); még elsöprőbb többség állítja, hogy 50 éve jobb volt a közbiztonság (élen Svédországgal és Franciaországgal); de nagy a nosztalgia az 1975-ös életszínvonal iránt is, ahogy az oktatási rendszert is jóval többen látják hanyatlani, mint ahányan nem – miközben a megkérdezett ázsiaiak a legtöbb mutató esetében akár négyötödös többséggel dicsérik a mai viszonyokat. 

Hiába éreznek a polgárok Dél-Koreától Szingapúron át Lengyelországig anyagi fejlődést, összességében mégis úgy látják, fél évszázaddal korábban örömtelibb volt az élet. Micsoda véletlen egybeesés, hogy 50 éve még elegendő gyerek született ezekben az országokban, míg mára a termékenységi ráta extrém alacsony szintre csökkent – lám, őket sem ártana egy-egy hétre visszaröpíteni az 1975-ös valóságba, hogy rájöjjenek, mi is az, amit abból valóban el lehetne lesni.

Nyitókép: Ralf Hirschberger/AFP