Liberális képmutatás és humorba hajló kínos helyzetek – 5 kiváló film 2025-ből, amire a kutya sem volt kíváncsi

Sünvadászat 

Schwechtje Mihály rendezői bemutatkozása, az online zaklatásról szóló Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) a streamingen valószínűleg egész szép nézettséget ért el, a mozikba azonban nem tódult rá a közönség. Ahogyan második filmje, a Sünvadászat sem vált kasszasikerré, noha jóval több figyelmet érdemelt volna. 

A sztori főszereplője (Mari Dorottya) klasszikus éneket tanul a Zeneakadémián, és egy fontos vizsga napján épp az unokatestvére gyerekeire vigyáz, amikor figyelmetlenségéből hatalmas hibát vét. Amikor kétségbeesve megpróbálja rendbe hozni, tovább fokozza a bajt, mint egy szerencsejátékos, aki egy vesztett kör után egyre nagyobb tétekkel próbálja visszanyerni a pénzét, de csak növeli az adósságát. 

Bár a téma cseppet sem vicces, olyannyira kellemetlen szituációk váltják egymást, hogy kínunkban már a nevetésbe menekülünk, miközben a film számtalan remek mellékszereplőn keresztül kikarikírozza a társadalmunkat.  

Elérhető az HBO és a Cinego kínálatában. 

Minden Rendben

Szintén egyszerre végtelenül feszengős, közben sokszor elképesztően vicces élmény a Minden Rendben. Sós Bálint Dániel debütáló rendezésében a nemrég megözvegyült apuka egy házibuliban az egyetlen szemtanúja lesz annak, hogy a problémás kisfia súlyos balesetet okoz. A férfi apai ösztönből úgy rendezi a dolgokat, hogy a gyanú árnyéka se vetüljön a gyerekére, ám a hazugságok görgetése egyre szorongatóbbá válik.

Meggyőződésem, hogy a főszereplőt alakító Hajdu Szabolcs a rendezés és a forgatókönyv kapcsán is számos tanáccsal ellátta a stábot, ugyanis akárcsak a párkapcsolati trilógiájában (Ernelláék Farkaséknál, Kálmán-nap, Egy százalék indián), itt is hétköznapi emberek gyötrődése van a maga kifordított módján, hihetetlenül humorosan tálalva Enyhén szólva is többet érdemelt volna annál a mintegy háromezer-ötszáz nézőnél, aki jegyet váltott rá.

Elérhető a Filmio kínálatában.

A konyha

A film címe nem árul zsákbamacskát, tényleg kilencvenkilenc százalékban egy New York-i luxusétterem konyhájában játszódik, ráadásul fekete-fehér és két és fél órás. Nehéz is lenne meglepődni azon, hogy a nézők nem folytattak élet-halál harcot az elővételes jegyvásárlás érdekében, annak ellenére sem, hogy a főszereplőt Rooney Mara alakítja. 

A színésznő egy pincérnőt játszik, akibe beleszeret az illegális bevándorlóként alkalmazott szakács, a férfit azonban lopással vádolják meg. Ez a történet egyik katalizátora, de igazából Alonso Ruizpalacios a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon debütált rendezése a legkevésbé sem történetközpontú. A cselekmény már-már csak ürügy arra, hogy szélsőségesen érzékletesen ábrázolja Amerika és azon belül is New York olvasztótégely-jellegét a címszereplő helyszínen keresztül, amely lényegében egy külön társadalom a társadalmon belül. És ahogyan a csaknem rabokként összezárva dolgozó, teljesen eltérő hátterű alkalmazottak között sorra kirobbannak a konfliktusok, a groteszk szituációk néha A hivatal című sorozat humorát idézik, a visszafogottabb pillanatokban pedig minisztorikon keresztül különféle érdekes életutakat ismerhetünk meg.  

Elérhető a Cinego kínálatában. 

Grand Tour

A Brit Birodalom burmai köztisztviselője, Edward hosszú évek után levelet kap a menyasszonyától, aki közli vele, hamarosan meglátogatja. A férfi azonban örömtánc helyett pánikba esik, az elköteleződésnek a gondolata is a frászt hozza rá, ezért szedi a sátorfáját és menekülni kezd. Utazása mások mellett Thaiföldön, Szingapúron és Vietnámon keresztül vezet, és miközben megpróbálja megtalálni saját magát, a nő néhány lépéssel mögötte jár, és szintúgy érdekes kalandokba keveredik. 

Tavaly Cannes-ban a portugál Miguel Gomes nyerte el a legjobb rendező díját, és enyhén szólva sem méltatlanul. A Grand Tour a maga mágikus módján egyszerűen kilép az idő keretei közül: a legtöbb jelenet alapján lehetetlen lenne megmondani, mikor is készült, ha nem tudnám, hogy mai, kizárólag a képi világa alapján el lehetne hitetni velem, hogy egy ötvenes-hatvanas évekbeli drámát nézek, ami valamiféle időkapszulán keresztül tárult elém. Az alkotás más síkon is eljátszik ezzel a kortalansággal, bár a cselekmény idején 1918-ban járunk, fel-feltűnik egy-egy mobiltelefon, a nagyvárosok látképe is irracionálisan modern. Ám a film túlmutatva a formanyelvi bravúroskodáson súlyos, örök érvényű gondolatokat is megfogalmaz az emberi kapcsolatokról. 

Elérhető a Cinego kínálatában. 

Marielle mindent tud

Nem lehet azzal vádolni a forgalmazót, hogy ne próbálták volna ügyes marketinggel szélesebb közönséghez is eljuttatni a filmet, a sajtóanyagban M. Night Shyamalan rendezéseivel hasonlították össze, de szerencsére jóval többről van szó, mint a szebb napokat látott indiai–amerikai rendező misztikus agymenései. A történetben egy kislánynak egy baleset után telepatikus képességei lesznek, amelynek köszönhetően akár akarja, akár nem, de mindent lát és hall, amit a szülei tesznek vagy mondanak. 

Ez a természetfeletti jelenség azonban csak ürügy arra, hogy Frédéric Hambalek rendező maróan szatirikus társadalomkritikát alkosson. A címszereplő szülei ugyanis egy tisztes, középosztálybeli és nem utolsósorban liberális házaspár, külső megfigyelőként a német mintacsaládot megtestesítői, a képmutatásból ácsolt falak viszont hirtelen áttetszővé válnak a gyerekük számára. Kiderül, hogy folyékonyan hazudnak másoknak és saját maguknak is, és a politikai ideológiájukat is kapcarongyként hajítják el, amint az kényelmetlenné válik számukra.  

Nézőként olykor ugyancsak kellemetlen nézni a kétségbeesett tűzoltási kísérleteiket, de akárcsak a listánk több filmjében, itt is sokszor a kínosságból ered a humor – egyébként meg a két felnőtt főszereplő jócskán rászolgál a kárörömre.

Elérhető a Cinego kínálatában. 

 Nyitókép: Laeni Geiseler, a Marielle mindent tud című német fekete komédia egyik jelenetében. (Mozinet)